Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (24.)

2016. november 12. 21:26 - Vid Ödön

(az elejére)

– Mennyit gyalogoltál?

– Talán húsz kilométert. Borzasztó nagy szerencsém volt! Útközben nem bántott senki! Ráadásul kora délután megsajnált egy jó ember, és Tökölön felvett a szekerére. Ráckevére tartott, nem kellett miattam kitérőt tennie. Így is már rég besötétedett, mire a házunknál lekászálódtam a saroglyából. Teljesen át voltam fagyva, alig maradt annyi erőm, hogy bezörgessek. A Terka nyitott ajtót.

„– Jézus Mária, Szent József, ne hagyj el! Berta kisasszony, csak nem maga az? – csapta össze a kezét, mikor megismert. – Jöjjön be gyorsan!

– Berta, nem megírtam, hogy többé a szemem elé ne kerüljön! – ezzel fogadott az apám, amikor meglátott. – Magának a házamban semmi keresnivalója! Takarodjon…

– Endre, az Isten szerelmére könyörgöm, csillapodjon! – szakította félbe az anyám. – Hisz alig áll a lábán szegényke! Gyere, Berta, ülj le, melegedj fel! Terka, hozzon egy bögre forró teát! Hát az urad… – ekkor sírt fel szegény Gerduskám.

– Hogy azt a keserves kutya úristenit neki! – üvöltötte apám a méregtől vörös arccal. – Még egy átkozott volksbundista fattyát is a házamba hozná, maga… maga…

– Endre, így még a korcsmában se beszéljen! Hogyan akar maga Istennel elszámolni, ha ilyeneket mond?! – csattant rá az anyám. – Berta az egyetlen élő gyermekünk! Az most nem számít, hogy az akaratunk ellenében cselekedett! Ez a szerencsétlen kicsi pedig az első unokánk! A húsa-vére, ezt soha ne felejtse! Ő végképp semmiről se tehet! Úgyhogy a Berta meg a gyereke itt marad! Akár tetszik ez magának, akár nem!

– Könyörgöm, csak ma éjszakára szánjon meg minket, apámuram! Az Imréék ablakai sötétek voltak, különben hozzájuk mentem volna! – suttogtam elhaló hangon, miközben próbáltam elringatni szegény Gerduskámat.

– Azokhoz a volksbundistákhoz? Azok bíz rég eliszkoltak a führerükhöz! És nagyon remélem, vele együtt eszi meg őket a fészkes fene! – röhögött durván, kárörvendőn az apám.”

– Képzelheted, hogy borzasztóan elkeseredtem! Más lehetőség híján szegény Gerduskám érdekében mindenképpen ki kellett bírnom odahaza! Az apám hónapokig egyetlen szót se szólt hozzám. Az unokájára meg még egy pillantást se vetett! Az Imréről pedig csak nem kaptam semmi hírt. A Vöröskereszten keresztül próbáltam a Hilde tantit megkeresni, hátha ő tud valamit. Persze sikertelenül. Ha az anyám nem fogta volna furtonfurt a pártomat a férje akaratával dacolva, hát én a Gerduskával együtt biztosan a kútba ugrom, vagy a Dunának megyek…

Megdöbbenek. Mindenekelőtt a dédapám lelketlenségén. Az alpári modorán. Meg azon a mérhetetlen gyűlöleten, amit a szomszédjai iránt táplált. Csupán azért, mert nem magyarnak vallották magukat! Szeretett-e egyáltalán valakit az az ember? Persze, most már lényegtelen az egész, nem fogok erről faggatózni. No de hogy szegény nagyinak az apja szörnyű hozzáállása miatt megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata, azon egyszerűen képtelen vagyok napirendre térni.

– Mondd, te akkor tényleg ennyire kilátástalannak láttad az életed?!

– Bizony, Ilmuskám, bizony! Pedig egyébként a dolgok kezdtek kicsit jobban menni. Ha nem is bővelkedtünk ennivalóban, mégse éheztünk. Ettől persze nekem is megjött végre a tejem, és tudtam szoptatni! A Gerduska meg lassacskán gyarapodott. Igazándiból csakis ez éltetett, úgy hidd el nekem!

Hosszan törölgeti a szemét, majd nagyot sóhajt. Csak ezután folytatja:

– Az apám ugyan szóba se állt velem, azt ellenben megkövetelte, hogy keményen robotoljak a földünkön. A háborúnak is vége lett közben. Sok férfi tért haza a faluba, sajna még többen azonban nem. Köztük az Imre se! A nyár rettentő hamar elrepült. Mindenki bizakodott, hogy egykettőre visszaáll az élete a régi kerékvágásba! Ám ősszel pusmogni kezdték az emberek, hogy a németeket hamarosan kitelepítik. Az apám erre elkezdett aggódni. Jobbnak látta, hogy mielőtt a dolgok komolyabbra fordulnának, beköltözzenek Pestszenterzsébetre. Tudniillik volt ott egy háromszobás-konyhás háza, benne meg egy utcára nyíló zöldséges bolt. Abban árulta az alkalmazottja, amit a földünkön megtermelt vagy összevásárolt. Az anyám hosszasan, napokig unszolta, sőt többször veszekedett is vele, hogy a Gerduskával együtt vigyenek magukkal. De nem akarlak most azoknak a vitáknak a felidézésével untatni. Ez ugyanis a nagyapád története szempontjából teljességgel közömbös.

– Végül az apám nagy kegyesen megengedte, hogy ezután is nála lakjunk. Azt azonban kikötötte, elmegyek valamelyik gyárba pénzt keresni, és nem élősködöm tovább a nyakán. Képzelheted, Ilmuskám, mennyire fájtak a szavai! Hisz szinte erőmön felül dolgoztam neki addig is. Persze belementem, mi mást csinálhattam volna! Így aztán decemberben a Weiss Manfrédba mentem vissza. Betanított munkásnak vettek fel. Naphosszat öntvényeket pucoltam. Nem igazán nőnek való munka, de még ennek is örülnöm kellett! Különösen keserves hónapok voltak azok, elhiheted! Napközben szegény Gerduskámnak az anyám viselte gondját. Én alig láttam őt ébren! Az csak kevéssé kárpótolt, hogy rettentő szépen gyarapodott. Istennek hála, a súlyosabb betegségek elkerülték. Épphogy egyévesen már járni kezdett, és nemsokára beszélni is. Az apám sajna továbbra se állt szóba velem, és még a tündéri unokájának se sikerült meglágyítani a szívét. Pedig szegény Gerduskámból áradt felé a szeretet, a ragaszkodás. Hisz ő volt a férfi a családban…

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr9111956589

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása