Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (10.)

2016. november 17. 15:15 - Vid Ödön

(az elejére)

 

Másnap reggel Gyöngy a szabad ég alatt, a fal mellett kucorgott, duzzadt szemei arra utaltak, keveset aludt. Egész nap némán végezte a dolgát, és kerülte a férfiak tekintetét. Azok meg tettették, hogy nem törődnek vele. Ebben a hangulatban tértek haza, fejték meg a jószágot, majd vitték a tejet a sajtházhoz, amelynek az ajtaját megint nyitva találták.

Mielőtt az öreg megszólalhatott volna, Gyöngy felcsattant:

– Nem én voltam, ne is fogja rám!

– Fiacskám, te jöttél ki tegnap utoljára?

– Nem, apó.

– Nos, nem is én – állapította meg higgadtan Dömötör. – Ezek szerint manók vagy szellemek keserítik az életünket. Ma majd én zárok.

Csendben végezték az esti teendőket, vacsoráztak, majd nyugovóra tértek. Gyöngy változatlanul csak a legszükségesebbeket közölte, hiába próbált Levente beszélgetni vele.

 

 

A következő nap is ebben a semmilyen hangulatban telt el. Az öreg különösebben nem izgatta magát, hanem a fiú egyre nehezebben bírta titkolni szomorúságát.

Már a vacsora vége felé jártak, amikor Gyöngy, mintha mi sem történt volna, váratlanul csacsogni kezdett:

– Szép napunk volt ma, ugye? – fordult Leventéhez. – És milyen jól ment már a fejés!

A férfiak hökkenten néztek egymásra, erre a viselkedésre nem számítottak. Ők úgy nevelkedtek, hogy megtanulták beismerni, ha hibáztak. Dömötör arra gondolt, hogy talán szegényes szókincse miatt nem tudja az elvárható módon kifejezni magát, ezért egyelőre nem hánytorgatta fel zavarba ejtő viselkedését.

– Hát… azért ne bízza el magát, kisasszony!

Szavait sokféleképpen lehetett értelmezni, Gyöngy burkolt dicséretnek vette. Míg előzőleg alig hallották a szavát, most egész este harsányan beszélt, még azután is, hogy lefeküdtek. Végül az öreg intette csendre, hogy ideje lenne aludni, rövid az éjszaka.

 

 

Gyöngy jókedve másnap is kitartott. Miközben terelték az állatokat, mindenféléről kérdezgette Leventét. Egyre jobban fejezte ki magát, és mind többet értett meg a válaszokból.

– Mondd, mikor és hol szoktatok fürödni? – kérdezte, a fürödni szóra saját nyelvét használta.

– Mit csinálni?

– Izé.., alaposan tisztálkodni. Tudod, innentől-idáig – mutatta a fejétől a talpáig.

– Aha, fürdeni. Természetesen a zúgónál, minden ötödik nap. Akkor valamivel korábban hajtjuk haza a nyájat.

– Abban a hideg vízben?

– Mi másban? – kerekedett el a fiú szeme. – Miért, te talán tejben-vajban fürdesz, mint a mesebeli királykisasszonyok?

– Hát, abban nem, ellenben meleg vízben igen, méghozzá naponta kétszer!

Levente nem akart hinni a fülének:

– Meleg vízben? Naponta kétszer? Nem, nem, most biztosan ugratsz!

Annyira foglalkoztatta a dolog, hogy a déli pihenő alatt elmesélte beszélgetésüket Dömötörnek. Ő a szokásos nyugalmával reagált:

– Én eddig még sose találkoztam ilyen emberrel, ámbár nem ismerek mindenkit. No, kisasszony, ha magának ez a jó, fürödjön, ahányszor csak akar!

Gyöngy korábbi jókedve kezdett elpárologni. Félrevonult, és könnyezve sajnálta magát:

– Ez az én formám! Olyan világba vetődtem, ahol valószínűleg ismeretlen a fürdőszoba, a meleg vízről nem is beszélve. Rekkenő kánikulában sem kellemes jéghideg patakban mosakodni, de mi lesz velem télvíz idején?... Vajon tüdőgyulladást kapok, vagy a kosz esz meg? Én ebbe belepusztulok!... Olyan szerencsétlen vagyok!!!... És ki fog megsiratni? Hisz senki sem tudja, hogy itt senyvedek az isten háta mögött, két érzéketlen pasas társaságában…

Ekkor egy apró, mezei virágokból álló csokor jelent meg a szeme előtt. Levente nyújtotta felé:

– Mi bánt, miért sírdogálsz?

Kereste a szavakat, majd kivágta:

– Hagyjál, nem érted!

Igazából azt szerette volna mondani: ezt te nem értheted, ezért igen meglepődött, amikor a fiú sértődötten elkullogott. Pillanatig fontolgatta, hogy utána megy, aztán inkább átment durcásba.

– Apó, minden nő ilyen? – kérdezte Levente leverten.

– Nem, fiacskám, csak ennek a kisasszonynak gyakran fut az esze világgá. Úgy gondolom, ilyenkor egyszerűbb békén hagyni. A szüleit viszont nem irigylem, sok türelem kellhetett hozzá.

Csakhogy a fiú ilyen könnyen nem tette túl magát a történteken. Az első pillanattól tetszett neki Gyöngy, fülig beleszerelmesedett. Késdöfésként érte a virág durva elutasítása, pedig azzal fel akarta vidítani. Motoszkált benne a gondolat, hogy csupán félreértésről lehet szó, ezzel szemben a morcosságával végképp nem tudott mit kezdeni.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr6111969061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.