Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (25.)

2016. november 19. 19:58 - Vid Ödön

(az elejére)

A szomorú történetet hallgatva arra gondolok, hogy szerencsétlen anyu szinte egész gyerekkorát lelkiekben nélkülözve töltötte. A legközvetlenebb hozzátartozóitól nem kapta meg azt a szeretetmennyiséget, amire vágyott, amennyire szüksége lett volna. Ezzel együtt a kelleténél kevesebb figyelmet fordítottak rá. Ruházták, etették, iskolába járatták, de ezen kívül alig törődtek vele. Ezt már a Krónika elolvasása közben is éreztem, a most hallottak erre csak rátettek egy lapáttal. Amire nem nagyon lehet mentségül felhozni a körülmények borzasztóságát! Azt sem, hogy a nagyi is így nőtt fel!

A falióra egyetlen ütése szakítja félbe a gondolataimat. Teljesen besötétedett, este negyed hét van.

– Ó, hogy milyen rettentően elszaladt az idő! – csapja össze a kezét. – Pedig annyi mindent kéne neked még elmesélnem! Ugye itt alszol?

Ha nem ajánlja fel, előbb-utóbb nekem kellett volna ezt szóba hoznom. Így legalább ezen a problémán is túlestem!

– Eredetileg ugyan másként készültem, de természetesen maradok, és figyelek.

                                                                                                                                                                       10.         

– Na szóval, az anyám folyton duruzsolt a fülembe, hogy a férjem biztosan meghalt, ha nem ad magáról életjelt, és apa kell az unokájának. Nézzek már körül, hátha akad valami megfelelő kérő! De nehogy azt hidd ám, hogy hallgattam volna rá! Én bizony makacsul vártam valami biztos hírre az Imréről. Rá se hederítettem a férfiakra! Nemhogy a munkán kívül szóba elegyedtem volna velük. Mindig rohantam haza a Gerduskámhoz. Minden szabad percemet rá áldoztam. Persze a világért se akarok most neked siránkozni! Akkor se, meg még most se érzem én azt áldozatnak! Hisz annyi, de annyi örömöm telt benne! Csak hát borzasztóan hiányzott az életünkből az én drága Imrém!

Nem megy a fejembe, miért kell ezt ennyire bizonygatnia? Ám kár lenne kizökkenteni. Várom, hová fog kilyukadni.

– No de nem erről akarok most mesélni! Május elsején majálist tartottak Csepelen. Anyám elküldött, szórakozzak már egy kicsit, tizennyolc évesen ne savanyodjak mindig otthon! A gyárból is hívtak azok a korombeli lányok, akikkel együtt dolgoztam, ünnepeljük közösen a szabadságot! Nehéz szívvel, kedvetlenül jöttem el hazulról, és aztán nem is élveztem igazán azt a népünnepélyt. A barátnőimmel hárman vagy négyen, már nem emlékszem pontosan, kart karba öltve sétálgattunk, beszélgettünk. Ők a legszebb ruhájukat vették fel. Mindenáron udvarlót akartak maguknak fogni, azonban nemigen akadt szemrevaló szabad legény. Tudod, a háború igen sokat elvitt közülük. Aki fiatalember meg megmaradt, az vagy foglalt volt, vagy egyéb hibája volt. Már arra gondoltam, elköszönök tőlük, és hazamegyek, mert már eluntam magam, és hát borzasztóan hiányzott a Gerduskám. Ám akkor szembejött velünk egy peckesen járó, harminc év körüli, nem túl magas, de nem is alacsony férfi. Dús, brillantintól csillogó fekete haját két oldalra fésülte. A szeme színét nem tudtam kivenni, alig látszott ki a szempillái alól. Kopottas, sötétkék öltönyt és kihajtott gallérú fehér inget viselt. A gomblyukába vörös rózsát tűzött. Egészen nyilvánvalóan társaságot keresett. A barátnőim vihorásztak, illegették magukat. Azt hiszem, mindegyiküknek azonnal megtetszett. Engem viszont cseppet se érdekelt! Sőt, abban a pillanatban meg se néztem alaposan! Ugyanis az én Imrém járt akkor is a fejemben. Ugye nem fogod kitalálni, hogy ki jött oda?

Az az érzésem, örül, amiért a sors szembehozta vele ezt az embert! Érthetetlen!

– Csak nem a Pál? – tettetem a csodálkozót.

– Bizony, Ilmuskám, bizony, hogy ő! Megállt előttem, mélyen a szemembe nézett, azután meghajolt, és így szólt:

„– Szép kisasszony, táncolna velem?

– Sajnálom uram, én férjes asszony vagyok! – vágtam rá önérzetesen, miközben úgy éreztem, ég az arcom.

– Ó, kérem, hát akkor nagyon, de nagyon remélem, hogy ezen a mai szép ünnepen a férjeura megenged velem egy táncot!

– Nincsen itt a férjem!

– Hogyhogy nem ünnepel magával? Csak nem kell dolgoznia még ilyenkor is! – érdeklődött eléggé vehemensen, miközben szemérmetlenül bámult a képembe. Se italnak, se cigarettának a szagát egyáltalán nem éreztem felőle.

– Még nem jött haza a háborúból! – feleltem neki szomorúan.

– Akkor én úgy látom, hogy egy ilyen nagyon szép napon nincsen ugyebár semmi akadálya, hogy táncoljon velem egyet! – mondta magabiztosan, majd a barátnőimhez fordult. – Nincs igazam, kedves kisasszonyok?”

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr611974646

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.