Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (11.)

2016. november 23. 13:22 - Vid Ödön

(az elejére)

Az öreg vacsora közben így szólt:

– Kisasszony, holnap maradjon itt, sok a tennivaló. Meg akkor kényelmesen fürödhet is.

– De hát én képtelen vagyok egyedül ellátni a házat – tiltakozott hevesen.

– Dehogynem! Gomolyát, zsendicét már eleget készítettünk együtt, láthatta, nem ördöngösség. Kenyeret is kéne sütni. Szóval, csupa olyasmi vár magára, ami mifelénk az asszonynép dolga.

Gyöngy, amennyire még mindig szegényes szókincséből telt, megpróbálta elmagyarázni, mit miért nem tud majd megcsinálni.

Dömötör azonban hajthatatlan maradt. Ugyan élt a gyanúval, hogy a gyakorlatlanságnak némi ára lesz, ellenben ezt jóval kisebb bajnak tartotta, minthogy egész nap egy búval bélelt ábrázatot kelljen nézniük. Egyébként meg tényleg sokasodott a munka. Nem engedhette, hogy feleslegesen tébláboljon valaki a nyáj körül, ha hasznosabbat is tehet helyette.

Másnap, mikor Gyöngy fölébredt, társainak és a jószágnak híre-hamva sem volt. Idegesen öltözött, nyomasztották a rábízott tennivalók. Meg volt róla győződve, hogy képtelen bármelyiket is elvégezni. Mindenesetre felvette a munkásruhának használt otthoni sportruháját, amely az elmúlt napokban annyira beszennyeződött, hogy akár magától is megállt volna a sarokban.

Átment a sajtházba, ahol kétdézsányi aludttej várta, hogy gomolya legyen belőle. Ügyetlenül böködte a törőfával, miközben dohogott:

– Még hogy ez női munka! Hát ezért koptattam annyi évig az iskolapadot, még főiskolára is jártam, csakhogy egy pökhendi, vén juhásznál csicska legyek!… Meg a siheder segédjének, akinek majd kiugrik a szeme, ahányszor csak rám néz. Tegnap is azzal a satnya virágköteggel… Hát mit képzelnek ezek magukról!... Ha sejteném, merre találhatók normális emberek, naná, hogy egyetlen pillanatig sem törném itt magam!

Sokáig szöszmötölt, mire úgy vélte, eléggé megdolgozta a tejet. Vette a ritka szövésű vásznakat sorban, hogy bebugyolálja belé a híg masszát. Hol sokat merített, hol keveset, azután a csomag összekötése meg felakasztása se mindig sikerült elsőre. Többször is kinyílt a bugyor, a túró nagy loccsanással hullott vissza a dézsába, és beterítette őt a kissé savanykás lével. Ilyenkor felcsattant:

– A fene esne ebbe a fránya madzagba, hogy nem szorítja rendesen azt a szerencsétlen vásznat! Mit vétettem, hogy erre a szörnyű helyre kerültem?!

Végre sikerült az összes túróból többé-kevésbé egyforma csomagokat csinálnia. Körülötte úszott minden a kifröccsent savótól. Fogalma sem volt, hogyan takaríthatná fel, hagyta hát az egészet. Mint aki jól végezte a dolgát, ment a patakhoz, hogy lemossa magáról a több nap alatt rárakodott mocskot.

Nem törődött a víz hőmérsékletével, belegázolt, majd lebukott, hogy végre minden porcikájában tisztának érezhesse magát. Addig pocsált, amíg a fogai vacogni nem kezdtek. Akkor kifeküdt a partra, és élvezte a napsütést meg a hely nyugalmát.

Egyszer csak panaszos ugatásra riadt. Felkapkodta ingét, gatyáját, és rohant az esztena felé. Selymes a sajtház résnyire nyílt ajtaját ugatta, próbált volna bemenni, azonban nem fért be. Odasietett, és bekukucskált. Odabenn a fehér kutyakölyök vékony hangocskán vakkantgatott, és nyomakodott kifelé.

Kitárta az ajtót, és felkapta az apró gombolyagot:

– Ó, szegénykém, te hogy kerültél ide?

Simogatta, puszilgatta a csöppséget. Közben ügyet sem vetett Selymesre, aki izgatottan rohangált körülötte, és sípolva nyüszített. Alaposabban szemügyre vette a kölyköt.

– Jé, neked máris kinyílt a szemed! – rikkantotta meglepetten. – Hogy te milyen cuki vagy! És kislány! El is nevezlek, mostantól Hópehelynek hívlak!

A nevet természetesen a saját nyelvén ejtette ki, nyár lévén ugyanis nyelvleckéi nem terjedtek ki sem a hó, sem a télhez kapcsolható egyéb fogalmakra.

Letelepedett a földre, és úgy dajkálta a picit, mint egy csecsemőt. Hópehely szemlátomást élvezte a kényeztetést, és mindketten csakhamar elaludtak. A hazatérő nyáj közeledő kolompolására tért vissza a való világba. Odatette a kiskutyát két fekete testvére mellé, és a karámhoz sietett. Dömötör a fejét csóválta:

– Kisasszony, ebben a ruhában akar fejni? És ha jól sejtem, se friss kenyér, se zsendice nem várakozik ránk!

– Hű, azokat bizony elfelejtettem! De honnan tudja? – meredt rá értetlenül.

– Ugye, kíváncsi rá? – somolygott az öreg. – Nézzen körül, mit nem lát?

– ??? – kerekedett el a szeme, és mit sem értve forgolódott.

A férfiak derűs arccal figyelték egy darabig, végül a juhász adta meg a választ:

– Hát füstöt, kisasszony! És ha nincs füst, akkor tűz sincs, anélkül meg se kenyeret nem lehet sütni, se a savót felfőzni. Ugye, jól mondom?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr5911992950

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.