Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (26.)

2016. november 27. 14:45 - Vid Ödön

(az elejére)

Alig pár mondattal korábban még a férjét hiányolta, az iránta érzett szerelmet és vágyódást ecsetelte. A Pállal történt első beszélgetését viszont irtó lelkesen idézi fel. A kimondott szavak nincsenek összhangban a hangsúllyal. Ezt nyilván ő is észrevette, mert magyarázkodik:

– Ne is kérdezd, miért nem utasítottam el kategorikusan! Pedig azt kellett volna tennem! Ám erre is, meg még arra is képtelen voltam, hogy elforduljak, és faképnél hagyjam. Most, utólag már biztosan tudom, hogy szó szerint megigézett a tekintetével. Akárcsak a kígyó a nyulat. Ugye, ezért csak nem ítélsz el?

Vajon nagyon megsértődne, ha őszintén kimondanám, amit gondolok? Neki akkor ott egy férfira volt szüksége! Bárki jött volna, és kéri fel táncolni, tuti, hogy beleegyezik! Az vesse rá az első követ, aki a helyében, tizennyolc évesen ellenállna! Ebbe beleértem magamat is. Azonban jobbnak látom mindezt magamban tartani. Így hát kétértelműen ingatom a fejem és vonogatom a vállam. Vár egy keveset, majd kicsit kedvetlenül visszatér a történetéhez.

– Na, és mit gondolsz, mit szóltak ehhez a barátnőim?

– Biztosan ugrattak, és bíztattak. Közben meg nyilván irigykedtek. Eltaláltam?

– Pontosan! Egyre bizonytalanabbul hallgattam hogyan vihorásznak. És nagy vehemenciával erősködnek, hogy egy tánccal még nem csalom meg a férjemet. Bezzeg ők az én helyemben repesnének az örömtől, ha egy ilyen jóvágású úr megtáncoltatná őket.

„– De lányok, hát nem is ismerem! – próbálkoztam felháborodott hangon kitérni a felkérés elől.

– Ó, kérem, ezen könnyű segíteni! mondta jókedvűen a bokáját összecsapva. – Kövi Pál vagyok. Sofőr. Magát pedig Bertuskának hívják ugyebár, ha jól értettem a kisasszonyokat. Nagyon gyönyörű a neve, pont olyan, akárcsak magácska, nekem aztán elhiheti!

– Berg Imréné, született Soós Berta – nyújtottam félszegen a kezem. – És nem szeretem, ha férfiak Bertuskáznak! – tettem még hozzá, hogy érezze, meg akarom tartani a három lépés távolságot.

– Értem én, kérem, már hogyne érteném! – csattogtatta újra a bokáját a Pali. – No de ne húzódozzon már annyit, kedves Berta! Esküszöm, semmi illetlent nem fogok elkövetni, még gondolatban sem! Mert én, kérem, úriember vagyok!

– Hát… egy táncért tán nem haragszik meg szegény Imrém! – álltam rá habozva. A barátnőim irigykedő pillantásai közepette mentünk táncolni.

Nahát, kedves Berta, hiszen maga egy kiváló táncos! Nem gondolt még rá, hogy belépjen a néptánccsoportba? – hízelgett, mikor egy szusszanásnyira elhallgatott a zene. Még mindig fogta a derekam meg a kezem, nyilvánvalóan újabb táncot akart.

– Nekem nincsen időm ilyesmire! Munka után a kislányomhoz rohanok haza.

– Magának már gyereke van? Ilyen fiatalon? Nekem aztán elhiheti, hogy ez egyáltalán nem látszik meg magán! Nem tart ugyebár tolakodónak, ha megkérdezem, hogyan hívják a csöppséget? – egy csomó kérdést zúdított rám egyetlen szuszra.

– Gerduskának! Januárban múlt egy éves, és már jár meg beszél! Rettentő aranyos ám a szentem! büszkélkedtem. – Borzasztó, hogy még sose látta az én Imrém!”

– Ne is kérdezd, voltaképpen mért magyarázkodtam! Mért válaszoltam? Mért nem köszöntem el, ahogyan illett volna…

Bunkóságnak érzem ezt reagálás nélkül hagyni. Végtére is nyilvánvalóan azt szeretné, ha most valami megbocsátásfélét mondanék. De ilyesmire egyelőre képtelen vagyok rávenni magam.

– Tényleg, miért?

– Hát… megvallom neked őszintén… tánc még sose esett ilyen jól! Tudod, szegény Imrével se kislányként, se asszonyként egyetlen egyszer se táncolhattam. Pedig imádtam ropni, pörögni! Úgyhogy kaptam az alkalmon! És igen… akartam, hogy még ne legyen vége!

– Azt hiszem… megértelek… – mondom vontatottan.

„– Nekem még nincsen családom, kérem! – nézett a Pali a szemembe merően, bűvölően. – Pedig lassan betöltöm a huszonnyolcat…

– Csak nem? Hát én sokkal idősebbnek néztem!

– Tudja, kedves Berta, a háború… 41-től szinte végig a fronton szolgáltam. Még a Donnál is harcoltam! Ez bizony nyomot hagy az emberen, kérem!

– Maga akkor is rettentően szerencsés! Se sebesülés, se fogság!

– Látja, kedves Berta, ebben magácskának teljesen igaza van! Ha szépen kérem, táncolna velem még egyet?

– Leánykoromban táncoltam utoljára. No nem bánom, de tényleg ez az utolsó! – adtam be a derekamat. Azután táncoltunk, míg szólt a zene.

– Hát, kedves Pál, köszönöm a táncoltatást, de most már mennem kéne!

– Én köszönöm, kedves Berta! – csattogtatta megint a bokáját. – Kérem, ne siessen már annyira, hiszen olyan nagyon jó beszélgetni magával!

– De hát engem már rettentően várnak otthon!”

A bögréjéért nyúl, úgy fürkészi a tekintetem.

– Már ne is haragudj, szerintem te akkor egyáltalán nem voltál határozott! Jól mondom?

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr4112003700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.