Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (27.)

2016. december 03. 21:42 - Vid Ödön

(az elejére)

Nem sértődik meg, sőt!

– Bizony, neked ebben teljességgel igazad van! Azért azt hidd el, hogy borzasztóan elveszettnek éreztem ott magam. A barátnőim ugyanis közben elmentek, és nem láttam senki ismerőst a közelben, aki kimenthetett volna szorult helyzetemből. A Pali pedig sajna tisztában volt ezzel. Meg azzal is, hogy úgyszólván megbabonázott a nézésével, a hangjával. Pillanatnyi gondolkodási időt sem hagyott. Úgy zúdította rám a szavakat, akár a Niagara.

Az a sajna, és az utána következő, teljesen váratlan hasonlat nekem szól, engem akar meggyőzni. Mellőzöm a feleslegesnek tűnő, csak az időt húzó megjegyzéseket. Bólintok.

„– De hát valaki csak vigyáz arra az aranyos kis Gerduskájára, nincs igazam? Kérem, hadd meséljek magamról! Tudnílik a háború óta magácskával érzem ugyebár először jól magam!

– Hát… kedves Pál… azt hiszem, hogy tán valamicskét mégis maradhatok…

– Ó, nagyon, de nagyon köszönöm magácskának, kedves Berta! Nos, kérem, én egy aprócska szabolcsi falucskában, Timárban születtem, mindjárt az első háború után, és ott is nőttem föl. Sajnos, odahaza nem akadt egyetlen kedvemre való lány sem! Pedig már tizennyolc évesen igencsak nősülhetnékem volt. Úgyhogy akkor följöttem Pestre szerencsét próbálni, és itten kitanultam a sofőri mesterséget. Jó szakma az, kérem, nem panaszkodhatok. Csak hát kitört ugyebár az a fránya háború. Roppant hamar, huszonegy évesen besoroztak, és 41-től aztán meg jött a végeérhetetlen frontszolgálat… Mindig az első vonalban! Aki nem volt ott, az nem tudhatja, kérem, hogy én mi mindenen mentem keresztül! Úgyhogy aztán 44 vége felé megszöktem, és itt Csepelen bujkáltam a felszabadulásig. Tudnílik odahaza senkim sem maradt…”

Gyerekkoromban rengetegszer hallottam ezt a történetet. Valahányszor, amikor találkoztunk, a Pál minden alkalommal elmondta. Jó, ha csak kétszer, és nem háromszor! Bőbeszédűen, mindig egy kicsit másként. Cizellálta! És iszonyatosan megsértődött, ha nem áhítattal hallgattuk. Idáig meg voltam győződve arról, hogy alig pár szó igaz az egészből. Mindenesetre a nagyi máig elhiszi, mert így folytatja:

„– Jesszusom, ez borzasztó! – csaptam össze a kezem.

– Hát igen, kérem… De hát már hozzászoktam ugyebár ehhez… No de kedves Berta, magácskáról még alig-alig derült ki valami! Idevalósinak nézem, ha meg nem sértem vele!

– Nem, én Mártonban születtem…

– Márton, Márton! Én bizonyosan hallottam már valamikor erről a községről! Ó, hát persze! Az imént nem Berg Imrénét mondott, kérem? – szakított félbe izgatottan.

– Igen! De miért kérdi?

– Nos, kérem, szolgált alattam egy Berg Imre, aki Mártonból valónak vallotta magát. Tudnílik tizedes voltam, rajparancsnok! – magyarázta rettentő büszkén.

– Hogy milyen kicsi a világ! – csaptam össze a kezem. – Na és kedves Pál, mit tud az én Imrémről? Tudja, napra pontosan két éve, hogy utoljára láttam!

– Ó, hát ő egy nagyon-nagyon derék, ám iszonyatosan zárkózott legény volt, nekem aztán elhiheti! – mondta kenetesen. – Ő kezelte nálam a nehézpuskát, amíg el nem esett.

– Jesszusom! Pál, biztos benne, hogy meghalt? Könyörgöm, mondja, hogy nem!”

– Ilmuskám, ne tudd meg, hogy mit éreztem abban a percben! Zokogtam, és rémülten kapaszkodtam a karjába. Ő pedig bizalmasan átölelt, magához szorított, mintha ezer éve ismernénk egymást. És megnyugtatásul előadott egy zavaros történetet.

„– Kedves Berta, én csak azt hiszem, hogy ez az Imre elesett. Tudnílik éppen egy jobban védhető harcállásba vonultunk a ruszkik meg a románok elől. Ő meg bátran, igazi hősként fedezett minket a nehézpuskájával. Mindenesetre többé nem hallottunk felőle. Úgyhogy az is meglehet, hogy szerencséje volt, és elfogták. Tudnílik a fronton terjedt a szóbeszéd, hogy a ruszkik minket, magyarokat, ha nem hősködünk feleslegesen, inkább fogságba vetnek, aztán meg visznek valamelyik bányájukba dolgozni. No de mint mondottam volt, kérem, ez az Imre sohasem beszélt ugyebár a családjáról. Úgyhogy, kedves Berta, most már abban sem vagyok biztos, kérem, hogy ő a maga férje volt.”

– Na ne! Te ezt a halandzsát el is hitted? – használom ki a szünetet.

– Hát persze! De ha te lettél volna ott, biztosan téged is borzasztóan felkavarnak a Pali szavai. Én mindenesetre percekig csak sírtam, jajgattam, és azt se tudtam, élő vagyok-e vagy holt! Isten a tanúm, hogy egyetlen röpke pillanatig se merült fel bennem, hogy esetleg nem a színtiszta igazat hallom! – válaszolja szomorúan.

Elszégyellem magam.

– Jaj, ne haragudj! Kérlek, bocsáss meg az előbbi megjegyzésemért!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr9612020677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.