Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (13.)

2016. december 08. 14:08 - Vid Ödön

(az elejére)

– Engem így még nem aláztak meg!... Hát mit képzel ez a szenilis vénember?... Még hogy holmi szél fújt ide!... Egyáltalán, hogy meri rólam feltételezni, hogy bántanám, vagy magára hagynám Hópehelyt, akinél aranyosabb, okosabb, bátrabb kiskutya még nem született. Kiküldene a szabad ég alá! Hát ezért gályáztam én napok óta koszban, mocsokban! Dicséretet, persze, azt egyszer sem hallottam! Tanított volna meg, hogyan csináljam! Most már akkor sem maradok, ha térden állva könyörögnek is!... Nem, nem, elegem van, nem leszek én senkinél csicska!!!

Látta, hogy Levente kimegy a hodályba, és ott szöszmötöl valamivel, azután visszatér a kunyhóba. Ez csak olaj volt dühére, mert így nem vághatta senki fejéhez kéjjel kigondolt sértéseit:

– Itt van ez a nyálas legényke is. Persze, epekedik ám értem, no de azért a pártomat nem fogta. Ha netán veszi majd a bátorságot, és szerelmet vall, én istókuccse, elküldöm!

Odahaza is sokszor viselkedett így. Megsértődött a szüleire, ha azok bármilyen tettét a legenyhébb kritikával illették, és ahelyett, hogy megbeszélte volna a dolgot, napokig, néha hetekig duzzogott, és haragudott a világra. Büszke és konok természete miatt inkább a falat támasztotta, mintsem bemenjen. Még sokáig dohogott magában, ápolgatta haragját, mire észrevétlenül elszundított.

 

 

– Leányom, akár tetszik, akár nem, itt csak akkor élhetsz és boldogulhatsz, ha alkalmazkodsz – szólt hozzá egy kedves női hang, amelyet mintha már hallott volna erdei bolyongása során. – Itt az ideje, hogy megbékélj! És bízz a társaidban, jót akarnak neked!

Kinyitotta a szemét, és csodálkozott, mert virradt, mellette pedig a kedvesen néző Dömötör ült, és barátságosan szólt hozzá:

– Kisasszony, jó reggelt! Szedelődzködjék, ma csupán maga kísér ki a legelőre. Ott lesz időnk beszélgetni. Hozhatja a fehér porontyot is.

Mély levegőt vett, valami indulatost készült válaszolni, ellenben az öreg rendíthetetlenül folytatta:

– Ha nem jutnánk egymással dűlőre, eligazítom, hogy épségben eljusson a következő esztétához.

Gyöngy elbizonytalanodott. A juhász maga volt a megtestesült nyugalom. Nem látszott rajta sem harag, sem felháborodás az előző este történtek miatt. Számon se kért, nem korholt, nem hánytorgatott fel semmit. A veszekedéshez partner kell, ellenben az most hiányzott.

– Na, egye fene, meghallgatom a vénembert! – gondolta. – Ha nem tetszik, amit mond, akkor meg továbbállok.

Kiterelték a nyájat, az öreg ballagott elől, ő meg hátul. Egyik kezében Hópehely aludt, a másikban Levente kampós pásztorbotját vitte.

Mikor kiértek a legelőre, Dömötör letelepedett az árnyékba, és intett neki is, üljön mellé. Egy darabig mindketten hallgattak.

– Kisasszony, meséljen egy kicsit magáról!

Ezen megint meglepődött. Arra készült, hogy az előző napról lesz szó, és akkor a juhász fejéhez vághatja mindazt, amit az este dühösen kigondolt.

– Nehéz lesz – vakarta meg a fejét –, még nem tudom magam jól kifejezni.

– Azért csak próbálja meg!

A szavakat keresgélve kezdett el beszélni:

– Azt hiszem, úgy határozhatom meg legpontosabban a születésem helyét, hogy az egy egészen más világban van. Nem egyszerűen a nagy hegyen túl, hanem elérhetetlenül távol. Huszonkét éve születtem. Á, ez lényegtelen… Tanultam, azután… izé… irodában dolgoztam.

Az iroda szóra a saját nyelvét használta. Tűnődött, hogyan írhatná körül, mire hallgatója kisegítette:

– Szóval dolgozott valahol. No de miért került ide?

– Hát… a szüleim valahogyan itt jártak. Persze nem pont ezen a helyen, csak valahol ebben a világban. És nagyon boldogok voltak. Mivel hiányoztunk nekik, eljöttek értünk, mármint a bátyámért, nővéremért és értem, éljünk itt velük… És egyszer csak a rengetegben találtam magam, egyedül. Napokig kerestem a kiutat, míg végül maguk rám leltek. A többit meg tudja.

– Ühüm. No de miért jött el az otthonából?

Gyöngy elkerekedett szemmel bámult az öregre. Hosszan fontolgatta, mit is válaszoljon, mert maga sem volt vele tisztában. Hiszen fiatal kora ellenére megvolt mindene: önálló lakás, egy kicsi kocsi, elég jól fizető állás, barátok, az ezekhez hozzásegítő biztos családi háttér.

– Miért is?... Nem szerettem igazán a munkám. Másra vágytam.

– Ezért??? Gondolom, ezt odahaza is megtalálhatta volna.

– Talán… nem is tudom… valahogy nem jött össze.

– Tett érte, hogy sikerüljön? Vagy csak siránkozott, meg sorolta, miért nem fog sikerülni.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr4812033205

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása