– Nem, nem, neked teljességgel igazad van! Így, utólag, már én is pontosan tudom, hogy borzasztóan naiv voltam. Amit a Pali természetesen kihasznált. Ugyanis kijelentette, hogy ilyen rettenetes állapotomban okvetlenül hazakísér. Hiába szabódtam, nem tágított. Karon fogva vezetett. Útközben szinte végig a háborús élményeivel traktált. Biztosan jól emlékszel arra, hogy ezekből kifogyhatatlan volt. Nemigen figyeltem rá, akkor felőlem mondhatott volna bármit. Mindvégig az én szegény Imrém járt a fejemben. Meg hogy mi lesz most velem és szegény árva Gerduskámmal. A Pali időnként kérdezett valamit, amire gépiesen válaszoltam. Úgyhogy mondanom se kell, hazáig sokkal többet tudott meg rólam, mint én őróla. A kapunk előtt bokacsattogtatva, kézcsókkal búcsúzott el. Az anyám mindezt láthatta a függöny mögül, mert kitörő örömmel fogadott. Én viszont jajveszékelve borultam a vállára, és elismételtem, amit az Imréről hallottam.
„– Berta, ilyen a katonafeleségek sorsa! Ebbe muszáj belenyugodnod! Szedd össze magad! Itt van neked a Gerduska. Minél hamarabb gondoskodnod kell neki egy apáról! Ennélfogva nem szalaszthatod el ezt a snájdig fiatalembert! Kiváló partinak tűnik ezekben a demokratikus időkben! – mondta erre higgadtan.”
Az eddig hallottak alapján dédanyámról fel sem tételeztem, hogy ilyen közönyösen, megkockáztatom, lelketlenül viszonyult a veje elvesztéséhez. Még akkor is, ha a férjével egyetemben ellenezték ezt a házasságot. És ha ő így beszélt, vajon a dédapám mennyire örült a dolgok ilyen alakulásának? Képtelen vagyok megállni, hogy felháborodásomban közbe ne szóljak:
– Hogyan lehettek veled ennyire szívtelenek a szüleid?!
– Jaj, nehogy már ezt hidd az anyámról! – tiltakozik hevesen. – Szegény, Isten nyugossza, csupáncsak gyakorlatias akart lenni. Mint már említettem, régóta meg volt győződve róla, hogy az uram odaveszett a fronton. Most csak igazolva látta magát. Bár ne tette volna! Hisz az Imre végül mégiscsak kiszabadult a fogságból, és évek múlva hazatért. Csakhogy akkora én már régen újra férjhez mentem. És megszülettek az ikrek is. No de ne szaladjunk előre! Gondolom, érdekel az is, ami közben történt.
– Naná! Tudod, marhára szeretném végre megtudni, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy! – heveskedem.
– Szóval, pár nappal később arra értem haza, hogy a Pali, virágcsokorral a kezében, az apámmal beszélget a boltunkban. Szemmel láthatóan rettenetesen jól megértették egymást. Pedig ez az apámra általában nem volt jellemző. Én akkor borzasztóan meglepődtem ettől! Mert még álmomban sem számítottam arra, hogy valaha az életben találkozni fogok vele. Már roppantul megbántam, hogy engedtem a csábításának a majálison. Azt még jobban, hogy ráadásul rettentően élveztem a táncokat. De a legesleginkább azt, hogy utána hagytam magam hazakísérni. Mivel udvariatlan nem akartam lenni, ezért megköszöntem a virágot. És igencsak határozottan kértem, hogy soha többé ne keressen, elvégre én férjes asszony vagyok! Este aztán lett is ebből jókora ribillió.
„– Mein Gott! Berta, te hová tetted az eszed? – támadt rám az anyám feldúltan. – Hát nem megmondtam már neked ezerszer, te most nem vagy abban a helyzetben, hogy egy udvarlót csak úgy ukmukfukk kikosarazz!
– Egyelőre még férjnél vagyok! – önérzeteskedtem. – Anyámasszony, tudom, hogy maga jó partinak tartja a Kövi urat. Nekem azonban egyáltalán nem szimpatikus!
– Hogy azt a keserves kutya úristenit neki! Berta! Maga hogyan merészel ilyet mondani? – csapott az asztalra az apám. – A Pál egy igaz magyar ember! Nem úgy, mint az a gazember volksbundista Berg! Szerencséje, hogy nem élte túl a háborút…
– De apámuram, hogyan beszélhet így az uramról! – kiáltottam felháborodottan. – Az én Imrém a világ legderekabb férfiúja! És szegény Gerduskám édesapja! Én az életem végéig csakis őt fogom szeretni!
– Berta! Maga ne merészeljen többé a szavamba vágni, mert nyomban letöröm a derekát! Ha én azt mondom valakiről, hogy gazember, akkor az az! És ha ez nem tetszik magának, akkor le is út, fel is út! Elkotródhat a fattyával a házamból, ahová akar!
– Endre, kérem, csillapodjon le! Megegyeztünk, hogy a lányunknak meg az unokánknak fedelet adunk a feje fölé, amíg csak szükséges – avatkozott közbe az anyám. – Berta! Te pedig vedd végre tudomásul, hogy mostanság nem olyan időket élünk, amikor egy özvegy válogathat a kérők között!"
