„– De hát az én Imrém még él! Érzem én azt a szívemben! Úgyhogy ameddig nem kapok hivatalosan értesítést a haláláról, addig nekem ne tegye a szépet senki!
– Hiszen a Pál meghozta a halálhírét az uradnak. Tenmagad mondtad, ugye emlékszel? Bele kell nyugodnod Isten akaratába! Megözvegyültél, ha erről most még nincs is papírosod! Ennek okán szegény árva Gerduska érdekében hagyj magadnak udvarolni! Hiszen te is tudod azt rettentő jól, hogy neki mihamarább egy szerető apára van szüksége! Jól mondom, Endre? – érvelt higgadtan az anyám.
– Matild – kegyeskedett az apám –, kivételesen a fején találta a szeget! A mi unokánk nem nőhet fel félárván! A Berta szerencséjére a Pál, ez az ízig-vérig igaz magyar úriember, hajlandó a gyerekének makulátlan magyar nevet adni.
– De apámuram, hogy jön a Kövi úr ahhoz, hogy máris ilyesmiről beszéljen! Hisz még meg se kérdezett, tetszik-e nekem! Mert akkor azt válaszoltam volna neki, hogy egyáltalán nem! Se ő maga, se a neve! És nem is fog soha! Mert én svábnak születtem! A Gerduskám is! És történjen velünk bármi, mi ketten azok maradunk!”
– Tyűha! Nem ismerek rád! Te tényleg így szembeszálltál a dédapámmal?
– Bizony, Ilmuskám, bizony! Ám hiába heveskedtem rémesen dühösen, az apám ezt egészen egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Sőt! A szokásától eltérően se nem ordítozott, se nem fenyegetőzött, se nem vitatkozott, hanem halkan így szólt:
„– Berta! Most mondom utoljára! Nekem egyszer s mindenkorra elegem van a makacskodásából! Egy szó, mint száz, én többé nem akarok semmiféle kifogást hallani magától! Engedelmeskedjék atyai óhajomnak! Jöjjön, Matild!”
– Képzelheted, mennyire elkeseredtem, hogy az anyám ellenkezés nélkül követte a szobájukba. Még egy bátorító pillantást se kaptam tőle! Pedig addig azt hittem, mindenben a pártomat fogja. Így hát nem maradt senkim, akihez ezután fordulhattam volna tanácsért, támogatásért. Mert bizony rengeteg segítségre szorultunk szegény Gerduskámmal. Dunsztom sincs, mihez kezdtem volna, ha az apám elkerget a házból. Vagy ha az anyám napközben nem vigyáz rá. A gyatra kis fizetésemből, ami ráadásul akkoriban napról-napra kevesebbet ért, egyedül képtelen lettem volna eltartani magunkat. Valószínűleg hamarosan éhen haltunk volna. Istennek hála, te minden bizonnyal sose tudod meg, milyen rettenetes az, amikor hónapokig alig lehet ennivalót kapni! És ami van, az meg szinte megfizethetetlen...
Elérzékenyül a visszaemlékezéstől. Hirtelenjében egy közhely szalad ki a számon:
– Rémes lehetett!
– Bizony, Ilmuskám, bizony, hogy az volt! – bólogat. – Örökké hálásán gondolok anyámékra, amiért segítettek átvészelni azokat a szörnyű időket. Méghozzá a csőstül nyakukba szakadó bajok dacára. Tudod, a deportálást alig úszták meg. Előbb a mártoni házat és vele a földjüket, pár hét múlva a boltot és az első szobát is elvették tőlük. Vénségükre annak is örülniük kellett, hogy egyáltalán munkát kaptak. És össze kellett húznunk magunkat! A szüleim a hátsó szobában, én pedig a Gerduskával a konyhában aludtunk. Ha jártál valaha régi parasztházban, láthattad, hogy onnan közvetlenül nyílt az ajtó az udvarra. Ami nyáron kellemetlen, télen pedig egyenesen borzasztó! És mindezek ellenére még szerencsésnek is mondhattuk magunkat!
– Szerencsésnek? Hát ezt meg hogyan értsem?!
– Ugye, láttad a moziban a Te rongyos élet-et? Tudod, az Udvaros Dorottyával.
– Nem… legalábbis nem emlékszem rá. No de hogy jön ez most ide? – meresztem értetlenül a szemem.
– Jaj, mert hát az pont erről szól! Hogy akkortájt rengeteg családot egy szál bőrönddel egész egyszerűen vonatra pakoltak, és kizsuppoltak valami isten háta mögötti helyre az Alföldön. Sőt, sokakat, főként svábokat, az országból kiüldöztek. Csupán azért, mert valamijükre megfájdult az elvtársak foga. Mindenesetre az apám addig se igazán szimpatizált a kommunistákkal. Ám attól a naptól kezdve haláláig legalább annyira gyűlölte őket, mint a volksbundistákat meg a nyilasokat. Vagy talán még jobban is! Azonban óvatosságból ezt akkoriban magában tartotta. Nemhogy én, de feltehetőleg az anyám se tudott róla.
Kényelmetlenül fészkelődök a székemben. Egyre idegesítőbben recseg-ropog a felszabadulásról és a szocializmus fensőségéről bennem kialakult kép. Hiszen nincs okom kételkedni a szavaiban, elvégre mindezt ő a saját bőrén tapasztalta meg!
Akár észrevette ezt, akár nem, megkönnyebbülésemre visszatér a történetéhez.
