Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (30.)

2016. december 25. 09:01 - Vid Ödön

(az elejére)

– No de a világért se akarom ezt most felhánytorgatni. Rég volt, és Istennek hála, szerencsésen túléltük! Különben se emiatt mentem a Palihoz feleségül. Ő hamarosan gyakori, a szüleim részéről szívesen látott vendég lett a háznál. Majd minden vasárnapot nálunk töltött. Apámmal rendszerint kimentek valamelyik meccsre, azután ultiztak a szomszéddal. Majdnem mindig sokáig maradt. Vacsora utána többnyire a háborús élményeikkel traktáltak. Ezekből mindketten kifogyhatatlanok voltak. Túlontúl jól megértették egymást. Ez akkoriban egyáltalán nem zavart, hisz az udvarlás egészen 47. november ötödikéig szóba se került. Erre pontosan emlékszem, mert az az Imre neve napja volt. Este, miután a Gerduskát lefektettem, az anyám titokzatosan behívott a szobájukba. Az asztalon egy pecsétes írás hevert.

„– Berta! Maga mától hivatalosan özvegy! – mondta az apám igen elégedetten.

– Apámuram, ugye most csak tréfál velem?

– Ilyesmi az eszünkbe sem jutna sohasem! – ölelt át az anyám. – De délelőtt megjött a hivatalos értesítés az urad holttá nyilvánításáról.

– Jesszusom! – sikítottam. – Hogyan tehettek ilyet! Hisz én abban teljesen bizonyos vagyok, hogy az én Imrém még él! És Isten segedelmével haza fog jönni hozzánk!

– Berta! Az most egyáltalán nem érdekes, hogy maga mit képzel, vagy mit szeretne! A fontos az, hogy az a nyavalyás volksbundista senki nincs többé! Ennélfogva mostantól semmi akadálya sincsen annak, hogy nőül menjen a Pálhoz. Méghozzá sürgősen! – emelte fel az apám a hangját és az ujját nyomatékul.

– De apámuram! Hisz én még csak ezután fogom az én Imrémet meggyászolni! – próbáltam könnyezve tiltakozni.”

– Az ikrek 48. március tizenötödikén születtek, ha jól emlékszem – szakítom félbe, mielőtt kiderülne, mit válaszolt erre a dédapám. – Szóval, hogyan is állunk ezzel az udvarlás egészen 47. november ötödikéig szóba se kerülttel?

– Hát… az úgy volt… hogy a Pali 47-ben a neve napját, ami épp vasárnapra esett, szokás szerint nálunk töltötte. Az anyám rettentően kitett magáért, olyan ebédet kerített, amiben rég volt részünk. Az apám meg szerzett valahonnan egy üveg tokajit. Nem lévén hozzászokva az italhoz, egyetlen kupicányi rögtön a fejembe szállt. Később kimentem az udvarra, hogy kiszellőztessem a fejem. A Pali persze utánam jött… Tudod, borzasztóan értette a módját, hogy lyukat beszéljen az ember hasába… Mondd, ugye most elítélsz?

Eléggé nyilvánvaló, egyáltalán nem bánkódik a történtek miatt. Játszhatnám az erénycsőszt, ám ennyi év elteltével minek? Pláne, mivel én is alig várom, hogy végre valahára átessek a tűzkeresztségen.

– Hová gondolsz, nagyikám! Hát hogy jönnék én ahhoz! Amikor manapság ez egészen másként megy! Hiszen az érettségi előtt akadt olyan osztálytársnőm, aki nemhogy az első, hanem a második, sőt páran még a harmadik fiújával is eljutott odáig. Én csak azért nem… á, hagyjuk ezt! – sóhajtom. – No de hogyhogy a dédanyám nem vett észre semmit?

– Nos, ő mindvégig pontosan tisztában volt az állapotommal. Bár azt egyikünk sem sejtette, hogy mindjárt három baba növekszik bennem. Viszont az apám elől hónapokig el tudtuk a dolgot titkolni. Látszólag tudomást se vett róla, hogy gömbölyödöm. Legalábbis mi azt hittük! Egyszóval, november 18-án megesküdtünk a Palival. Minden felhajtás nélkül csak anyámék, meg két vadidegen tanú előtt. És semmi ünnepi lakoma. És attól fogva már hármasban szorongtunk a konyhában. A Pali szinte azonnal adoptálta az anyádat, az apám legnagyobb örömére. Méghozzá azt is bevallotta, hogy az új férjemmel nemcsak a sült galambot várták. Hanem igencsak jócskán tettek is azért, hogy úgy alakuljon, beadjam a derekam, és újra házasodjak. Mert hát a Pali az ő bíztatására csábított el.

Nofene, mik ki nem derülnek! A dédapám, mint kerítő! Az eddig hallottakból sok minden negatívat tételeztem fel róla, kivéve ezt az egyet!

– Ugye, ezt azért már nem hagytad szó nélkül?!

– Jaj, te azt el se tudod képzelni, hogy mennyire fájt a dolog! Ám bármennyire haragudtam érte, élnem kellett az életet! Beláttam, hogy egy gyereket talán képes lennék egyedül felnevelni, na de kettőt! Úgyhogy az Imrét attól fogva csak magamban sirattam. Ráadásul az apám végre kezdett emberként bánni szegény Gerduskámmal. Többé nem nevezte volksbundista fattyúnak. Azt mondogatta: „hiszen rendes magyar apja van!”. Így hát sose hánytorgattam föl a galádságát. És, ahogyan már említettem, az anyád is roppantul szerette a nagyszüleit.

Lehetetlenség eligazodni rajta! Folyton úgy érzem, legszívesebben eltitkolná, hogy a történtek nem igazán voltak az ellenére. Bár azt sem zárhatom ki, rég túltette magát a rossz dolgokon, és megbocsátott a szüleinek meg a férjének az ellene elkövetett disznóságokért. Csupán azért idézi fel az egészet, rávegyen engem, hogy bocsássak meg neki! Anyu helyett is!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr6112072347

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.