Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (59.)

2017. december 07. 10:59 - Vid Ödön

(az elejére)

Éjszakánként gyakran álmodott. Rendszeresen feltűnt a rongybaba testben sínylődő fiatalember, aki rimánkodott neki, hogy siessen, mert várja a szerelem. Másszor Levente üldögélt magányosan kandallója tüzénél, és ábrándosan rebegte a nevét. Majd minden alkalommal betolakodott tudatába az önbizalmával kérkedő gnóm is, aki egyre kevésbé tűnt embernek, inkább rémisztő sárkánynak.

Ébredés után mindig részletesen emlékezett az álmaira, elevenen peregtek le lelki szemei előtt újra meg újra. A rongybaba képe általában furcsán villódzott, elő-előtűnt mögüle egy daliás, széparcú, nagyjából vele egyidős férfi. Sohasem tudta eldönteni, ha egyszer úgy adódna, az ő vagy pedig Levente udvarlását fogadná szívesebben.

Érdekes módon legkevésbé a gnóm izgatta. Tisztában volt azzal, maholnap meg kell küzdenie vele magáért, a barátaiért, azért a világért, amelybe belecsöppent. És napról-napra biztosabbra vette, hogy a párharcból majd ő kerül ki győztesen.

Csupán Rozi, a rejtélyes hang hiányzott neki. Egyetlen egyszer sem szólt hozzá, mióta a juhásszal találkozott.

Ínség hava, lehangoló nevével ellentétben, megörvendeztette őket a várva-várt szaporulattal. Sorra jöttek a világra a kis bárányok, kevés híján háromszáz. Azután elérkezett az ideje a nyírásnak, amit még a nyári legelőre hajtás előtt elvégeztek. Az értékes gyapjút a háztól vitte el az ismerős kereskedő, aki ismét jó árat fizetett érte.

Rügyezés havának első napján kerekedtek fel a nyájjal, hogy még a Hömpölygő áradása előtt Megyer mezejére érjenek. Dömötör erre a szezonra két, tizenhat év körüli legénykét fogadott fel bojtárnak, így négyen terelték az állatokat. Most a sok szopós bárány miatt lassabban haladtak, ennek ellenére szerencsésen, időben felértek az esztenára.

Gyöngy örömmel vetette bele magát a pásztor melletti gazdasszonyi feladatokba. Este ügyesen fejt, napközben rendben tartotta a házat, feldolgozta a tejet zsendicének, túrónak, sajtnak, no, meg ízletes vacsorával várta haza a férfiakat.

A friss levegőtől, a szorgos munkától, meg a mindennapi patakbeli fürdőzéstől éjjelenként úgy aludt, mint a tej a sajtházban. Korábbi álmai elmaradtak, vagy ébredés után nem emlékezett rájuk.

Dömötör az egyik este meg is jegyezte:

– Tudod Gyöngy, öt esztendeje nem hittem volna, hogy valaha is jó kedvvel végzed ezt a munkát. Tévedtem, de nagyon örülök neki!

– Én is, nagyapó! – pirult el a dicsérettől, és hálásan megölelte a férfit.

Rügyezés havának utolsó reggelén, mikor szokásához híven megnézte a bőrt, azon újabb utasítást talált:

 

Csanakba mert tejecske

Fűszereddel keverve

Edényed jól megedzik,

Abba erő költözik.

 

Almaszüret havában

Hömpölygőnek odvában

Utat mutat majd Remény

Csak legyél vele szerény!

 

No végre valami egyszerű! – szaladt ki a száján.

– Azért ne bízd el magad! – szólalt meg a régóta hiányolt hang.

– Rozi, úgy örülök, hogy végre-valahára megint hallak! – vágott vissza. – Vettem az adást. Felfogtam, csupán arra akarsz figyelmeztetni, legyek szerény! Meg nyilván dolgos, jólelkű, ügyes…

– Elég, ha pontosan követed az utasítást – szakította félbe a rejtélyes ismeretlen.

Este Gyöngy félrevonta Dömötört, nem kívánta, hogy a két pelyhedző állú legényke olyasmit is meghalljon, amihez semmi közük.

– Nagyapó, ha nincs akadálya, félretennék egy kevés tejet.

– Gondolom, nem te találtad ki – mosolygott az öreg. – Tedd, amit kell! A fiúknak meg ne szóljak, ugye?

– Köszönöm.

Másnap a frissen fejt tejben megmerítette a két csanakot, beleszórt a magával hozott fűszerekből, azután biztonságba helyezte őket.

Teltek a napok, és a bőrtől nem kapott semmilyen utasítást, mit csináljon az erjedő, fűszeres lével. Az újholdat követő délelőtt éppen a sajtházban tett-vett, amikor kintről Hópehely boldog csaholását hallotta. Kinézett, és egy görnyedt hátú, töpörödött, vénséges-vén anyóka állt odakint. Arcát az idő alaposan összeszabdalta, ajkát kifakította, mélykék szemei ellenben fiatalosan csillogtak. Dús, hosszú, seszínű haját két karvastagságú copfba fonta, és feje mögött perecként keresztbe kötötte, az alja még így is a derekáig lógott. A puli a lábához dörgölődzött, mint egy régi baráthoz.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr2413452359

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása