"– Jaj, hát én ilyesmit még álmomban se gondolnék magáról! – tiltakoztam. – De… de… ez mégse fog menni… azt hiszem!
– Ugyan már, kedvesem, ne légy ennyire kishitű! Nem a Gerda az első, akit látogatóba hívnak a vasfüggönyön túlra. Számos ismerősöm tett már ilyet, és mondhatom, többször sikerült, mint nem. Megígérem, egyetlen szóval sem fogom a disszidálásra csábítani. És természetesen se tőlem, se Lajos bátyáméktól nem tudja majd meg, hogy kicsoda a valódi édesapja. Tehát csöppet se aggódj, minden rendben lesz!
– Kedves Berta – szólalt meg az Imre –, Gerduskának ez tényleg hasznára lenne. Látna egy szeletet egy másik országból. Hallana idegen beszédet. Megismerne ismeretlen ízeket. Ettől csak szélesedne a látóköre, ami még senkinek sem ártott meg!”
Micsoda bölcs gondolat! Ha drága honfitársaim manapság így gondolkodnának, most nem kéne anyut gyászolnom! De hát nekik fontosabb a Gorenje, mint teszem azt Bécsben sétálni a Hofburgban, kilátogatni Schönbrunnba, vagy megnézni a Kunsthistorisches Múzeum kincseit, hogy csak a legközelebbi nyugati várost említsem. Ó, hányszor ábrándoztam arról, milyen jó lenne pár napot, netán heteket ott tölteni! Ám otthon ezt sosem hoztam szóba! Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy erre tényleg nem futná. És ez most már így is marad, legalábbis jó hosszú időre! Vajon keresek-e valaha annyit, hogy kedvemre tekeregjek a nagyvilágban?
Mielőtt túlzottan mélyre süppedhetnék a kilátástalanság ingoványába, nagyi hangja visszarángat a családi titkok közé.
„– Persze, persze… – dadogtam –, de hát nem tudom, mit fog ehhez szólni a Pali meg a Gerduska.
– Remélem, kedvesem, hogy örülnek neki!
– Jaj, Tante Hilde, könyörgöm, higgye el, hogy borzasztóan jó ember a Pali, bár párttag. Ráadásul szentül meg van győződve róla, hogy mindenki, aki nyugaton él, az csakis gaz imperialista lehet, és természetesen ártani akar a pártunknak meg a népünknek! Meg csak az a jó és a szép, ami nálunk történik. Itthon legalábbis ezt hangoztatja. Szegény Gerduskám pedig még sose szállt vitába ezzel.
– Mert okosabb annál! Higgye el nekem, ezek a mai fiatalok már nem vesznek mindent készpénznek, amit a rádióban meg a tv-ben hallanak, vagy az újságban olvasnak. Gondolkodnak! Azonban nem verik nagydobra a véleményüket, amikor az veszélyes – jelentette ki erre az Imre.
– Jaj, nem is tudom, mit mondhatnék…
– Nézd, kedvesem – ölelt át megint a tanti –, mindenekelőtt kérdezd meg! Aggódni ráérsz azután, ha netán urad és parancsolód elutasítaná az ajánlatomat. Bárhogy is lesz, azt azért sose feledd, hogy én mindig szeretettel gondolok rátok! Mivel már holnap utazom haza, majd az Imrével üzend meg, írhatom-e a meghívót. És nagyon remélem, hogy megérem még azt a napot, amikor az ilyesmi már szükségtelen lesz!
– Az Isten áldja meg, Tante Hilde!”
– Sajna, aztán nem lett semmi az egészből! – sóhajt. – De nehogy azt hidd ám, hogy csak a Pali nyakassága miatt!
Már megint a Pált védi! Annyira jó lenne végre megismerni ennek a valódi okát! Azonban most meg sem kísérlem, hogy ezt valahogy kiimádkozzam belőle.
– Azt se tudtam eddig, hogy ilyesmi egyáltalán szóba került. Anyu csupán az apámmal még a születésem előtt tett néhány rövid csehszlovákiai túrájukról mesélt.
– Szerencsére nem szóltam neki, amíg a Palival nem beszéltem meg a dolgot.
