– Jó napot, öreganyám, már ha meg nem sértem ezzel a megszólítással! – köszöntötte az ismeretlent. – Segíthetek valamiben?
– Neked is, leányom! – húzta mosolyra a száját, amelyben már csak pár fog árválkodott. – Mondd, meginnád velem a fűszeres aludttejet, amit a cserpákodban érlelsz?
Gyöngy szeme elkerekedett. A nénikét még sohasem látta, sem ébren, sem álmaiban. A hangja mégis ismerősen csengett, mintha azt a nőt hallaná, aki hajdanán erőt öntött bele, amikor elveszve kóborolt az erdőn.
– Már megbocsátson, de fogalmam sincs, miről beszél – tért ki a válasz elől.
– Leányom, hidd el, többet tudok rólad, meg a küldetésedről, mint magad! Azóta kísérlek utadon, mióta ide vetődtél. Bízzál bennem!
Gyöngy bizalmatlanul toporgott.
– Apám gyakran intett: mindig légy roppant óvatos azzal, aki úgy győzköd, hogy bízz bennem! – gondolta. – Rozi, most segíts!
– Ne mástól várj segítséget, magadnak kell döntened! – válaszolt a ki nem mondott szavakra az anyóka.
Ez a fordulat meghökkentette.
– Hűha, képes olvasni a gondolataimban! – elmélkedett magában. – Még szerencse, hogy semmivel sem sértettem meg… remélem!
– Nyugodj meg, leányom, nem! Édesapád pedig igen bölcs ember!
Gyöngy, a fura párbeszédtől feldúlva nyújtotta oda a két, aludttejjel telt csanakot, válasszon váratlan vendége. Az anyóka elvette az egyiket, alaposan megszagolta, majd apró kortyokban kiitta a kissé szokatlan folyadékot.
– Ez jól esett, köszönöm! – dicsérte meg. – Idd ki te is, leányom, meglásd, hasznodra lesz!
Óvatosan belekortyolt az italba. Maga sem tudta, milyen ízt várt, azért arra a legkevésbé sem számított, hogy ízetlen esővizet iszik. Amint az utolsó cseppet is lenyelte, furcsa érzés áradt szét benne, mintha valamilyen erő járná át a feje búbjától a kisujja hegyéig. Bizsergett a bensője, és egy pillanatra be kellett hunynia a szemét. Mire kinyitotta, az anyóka kámforrá vált.
– Készíts újat! – hallatszott a távolból.
Izgatottan szaladt a kunyhóba, és vette elő a bőrdarabot, ám azon változatlanul az utoljára előtűnt nyolc sor állt. Ezen kicsit megnyugodott, és visszatért a munkájához.
Miután végzett a ház körüli teendőkkel, szokása szerint elment a patakhoz fürdeni, Hópehellyel játszani, meg elmélkedni, ábrándozni. Most akadt témája bőven.
– Ki a csuda járt nálam? – dünnyögött, ahogyan szokott, ha egymagában volt.
Várt néhány pillanatot. Hiába, a hang nem szólalt meg.
– Jól van, Rozi, egyedül is elvagyok!... Na nézzük! Olvasott a gondolataimban, aminek cseppet sem örülök! Meg, hogy többet tud rólam, mint magam!... A fene se érti! Bár, ha belelát a kobakomba, akkor ezen se csodálkozhatok.
Egy darabig csöndesen feküdt, bámulta a kék eget, és vakargatta a hanyatt heverő puli hasát, amit az kéjes nyögésekkel fogadott.
– Meg, hogy kísér az utamon!... – folytatta kisvártatva. – A bőr szerint a Remény kísér… Viszont az itteni első álmomban, ha jól emlékszem, és miért ne emlékeznék jól, egy sokkal fiatalabb nő szólt hozzám… És különben is, anyáék annak idején Reményt fiatal tündérnek írták le, ennyire nem öregedhetett meg… Á, hagyjuk, mindegy, hogy ki volt! Kedves volt, meg én se viselkedtem pokrócként, talán minden rendben lesz!
Este újra töltötte az edénykéket friss tejjel, és befűszerezte. Vacsora után félrevonta Dömötört.
– Nagyapa, találkoztál már itt egy vénséges anyókával?
– Rajtunk, juhászokon kívül más nem él errefelé. Mi is csak nyáron. Járja ugyan szóbeszéd az erdőben lakozó tündérekről, ám én nem hiszek a létezésükben – ingatta a fejét.
– Hát… ez tényleg fura – vélekedett, miután meghallgatta a történteket. – Ám, ha barátságosan viselkedik, ne félj tőle!
Az anyóka legközelebb félhónap múlva jelent meg. Gyöngy igyekezett palástolni érzelmeit, azonban vendége számára tényleg nyitott könyvnek bizonyult:
– Nyilvánvalóan a látogatásom óta töprengsz azon, ki vagyok, meg hogy barátodnak vagy ellenségednek tekintsél-e? Nyugodj meg, leányom, soha nem fogok ártani neked! De most itt az ideje, hogy megigyuk az aludttejet.
