Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (64.)

2018. január 11. 19:11 - Vid Ödön

(az elejére)

– Nos, amikor az unokám egyedül, Tölgy nélkül tért vissza a palotába, megfordult a fejemben, hogy valami rossz történt. De arra nem számítottam, hogy ennek okozója Csiperke. Aztán átölelte a férjemet, és ő a szemem előtt vált tehetetlen bábbá. Fájdalom és reménytelenség áradt szét bennem. Nagyon hiányzott Csiribi-Csiribá, aki talán megállíthatta volna a romlást. Vagy legalább előre figyelmeztethetett volna…

A tündér elhallgatott, arcára végtelen szomorúság ült, majd pár sóhajtás után folytatta:

– Akkor még csak nem is sejtettem, mi zajlik valójában, ezt csak később értettem meg. Ugyanis a kis gonosz áldozatai lelkét szippantja magába. Miután nagyapjával végzett, engem is be akart hálózni. Ám velem nem boldogult, akkori ereje született tündért még nem győzhetett le. Elmenekültem hát a völgyben élő többi tündértestvéremmel együtt.

– Miért mondtad azt, hogy született tündér? – kérdezett közbe Gyöngy. – Netán léteznek másmilyenek is?

– Ha valaki Tündérkertbe kerül, szert tehet néhány tündérképességre. Ennek nincs tudatában, és így soha nem is akarja azokat használni. Ám végszükségben a javára válhatnak.

– Akkor Katica és Odi is egy kicsit tündérek?

– Valamennyire igen. De hadd folytassam a történetemet! Tündérkert legöregebb lakója, aki már időtlen idők óta él, világította meg a történteket. Állította, hogy a problémát csakis egy kívülálló oldhatja meg. Megjövendölte, hogy az illető Megyer mezejére érkezik majd, és segítségre lesz szüksége. Így hát az összes rézvölgyi tündér áttelepült ide. Azóta várakoztunk rád ebben a fény alakban, és most veled együtt tartunk hazafelé.

– És mi van, ha mégsem én vagyok az, akire számítottatok? – tamáskodott. – Vagy kudarcot vallok?

– Ne légy kishitű! – mosolyodott el Remény. – Akkor minden rendben lesz!

– De ha mégsem?

– Nos, hogy a te szavaiddal éljek, Mesevilágnak akkor annyi! Ám emiatt még ne fájjon a fejed!

– Most már mindvégig velem maradtok? – váltott témát Gyöngy.

– Csak amíg a Tündérkert és Rézvölgy közötti határához érsz. Onnantól kezdve magadra leszel utalva. Azonban higgy nekem, kellően fel vagy vértezve, hogy sikerrel járj!

– Már eleget görcsöltél! Koncentrálj a feladatra, ne akadékoskodj tovább! – szólt rá belső énje.

Bár változatlanul kétségek gyötörték, nem beszélt róluk. Gondolataiba merülve baktatott az utat megvilágító tündérek nyomában. Néhány pillanat múlva Remény visszaváltozott előző alakjába, és elvegyült társai közt.

Még háromszor állt meg pihenni, enni, és aludni, mielőtt halvány, ezüstös derengést pillantott meg a távolban. Fellelkesülve szaporázta meg lépteit. Remélte, nemsokára maga mögött hagyhatja a barlangot. Ám amikor végre a világosság forrásához ért, csalódottságában majdnem sírva fakadt. Lába előtt nagyjából tíz méter átmérőjű kráter tátongott. Mélyén víz csillogott, alóla tört fel a fény, megvilágítva az üreg falait. Kísérői eggyé váltak a ragyogással.

– Na, ne! – kiáltotta el magát. – Ugye, ebbe nem kell beleugranom?!

Még az uszoda rajtkövéről sem szeretett beugrani, se fejest, se talpast. Iszonyodott a pillanatig tartó zuhanástól, de még a látványától is. Odahaza kimenekült a szobából, amikor a tv műugrást vagy toronyugrást közvetített, az ejtőernyőzésről nem is beszélve. Most pedig legalább emeletnyi mélység ásított előtte, és a tükröződő felszín alatt bármi rejtőzhetett.

Tipegett-topogott, várt valami válaszra vagy jelre, azonban az késett. Elindult, hogy körbejárja az aknát, és csakhamar falba ütközött. Ugyanígy járt a másik irányban is. Amerről jött, ott sötétségbe burkolódzott a barlang, lámpás híján arra nyilvánvalóan nem mehetett, arról nem is beszélve, ezzel távolodott volna a céljától. Egyre dagadó pánikjában is mind biztosabb volt abban, hogy csak a kúton keresztül juthat ki. Ámde minden porcikája reszketett a szabadesés és az utána következő kényszerű fürdőzés gondolatától.

– Mire vársz? – szólalt meg végre belső énje.

– Bíztatásra – nyöszörögte.

– Huj, huj hajrá! – dübörgött a falakból.

Ez annyira meglepte, hogy önkéntelenül előrelépett, és máris sikítva zuhant megállíthatatlanul. Azonban az ilyenkor szokásos, kellemetlen liftező érzés meg az azt követő csobbanás elmaradt. Helyette lassan süllyedt lefelé, mintha egy lapon állna. Mikor megállapodott, vele szemben jókora nyílás tátongott.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr4013567147

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.