Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (67.)

2018. február 01. 18:33 - Vid Ödön

(az elejére)

Emlékezett rá, hogy annak idején Bölcsesség madárként repítette át a Kristályhegyen Odiékat. Gondolta, az első két sor ezt jelenti, és hipp-hopp, Rézvölgyben teremhet. Végeredményében ezt Remény megígérte neki a barlangban, legalábbis ő így akarta érteni.

Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor kérdésére a tündérkirály megrázta a fejét.

– Sajnálom, egyetlen tündér sem léphet borzasztó következmények nélkül Rézvölgybe, amíg ott Csiperke az úr. Egyedül kell vele megküzdened.

– Remény, de hát azt ígérted, Rézvölgy határáig velem maradsz! – kiáltott fel kétségbeesetten.

– Sajnos, ezek szerint pontatlanul fogalmaztam. Lélekben lehetek csak veled. Ámde nagyon bízom benned, mint ahogy mindannyian.

Korábban valami nyeglét válaszolt volna, most viszont rezignáltan vette tudomásul, hogy magára van utalva:

– Értem. Meg kell másznom a megmászhatatlan hegyet, ugye?

– Igen. Bár annyit elárulhatok – mosolyodott el Bölcsesség –, te képes vagy megtenni ezt az utat!

– Mert kívülálló vagyok? – kérdezte némi éllel.

– Nem.

– Hát akkor?

– Az egyelőre maradjon a mi titkunk! Nem miattunk, a te érdekedben.

Gyöngynek elege volt a rejtélyes kijelentésekből.

– Még hogy a saját érdekemben – füstölgött magában. – Ezt talán nekem kéne eldöntenem!

– Ne mérgelődj! – csitította belső énje. – Ők idevalósiak…

– Én pedig idegen! – vágott közbe. – Kösz, hogy figyelmeztetsz!

– Jól van no, nem szóltam semmit! Egyébként sincs értelme rágódod a megváltoztathatatlanon.

– Kérlek, ne sértődj meg – törte meg a kínossá váló csendet Jóság –, a legkevésbé sem akarunk megbántani. Hidd el, mindent, ami csak a módunkban állt, megtettünk, hogy sikerrel járj. Bízom benne, hogy amikor eljön az ideje, te is így fogod érezni.

– És nem engedünk el üres kézzel – vette vissza a szót Bölcsesség. – Itt a szüleidtől kapott fiola, amely idehozott. Tündérködöt zártunk beléje, segítségedre lesz, meglásd. Őszintén remélem, hamarosan viszontlátjuk egymást!

Magához ölelte a kedvetlen, szótlan Gyöngyöt, majd utána sorban Jóság, Álmos, végül Remény búcsúzott tőle.

– Ne feledd, én mindvégig veled leszek! – súgta.

 

 

Rosszkedvűen vágott neki az útnak. Vendéglátóitól jóval több segítségre számított.

– Miért beszéltek velem rébuszokban? – töprengett hangosan, miután az utolsó tündért is jócskán maga mögött hagyta. – Mi a fenét titkolnak?

– Már megint értelmetlen dolgokra fecsérled az erődet! – feddte meg belső énje.

– Még te is ellenem fordulsz! – háborodott fel.

– Nyugi, tudod jól, hogy azt nem tehetem. Te meg én egyek vagyunk. Legfeljebb én egy kicsit higgadtabb, megfontoltabb…

– Rozi, ne fényezd itt nekem magad, mert még sírva fakadok! – vágott közbe vigyorogva Gyöngy. – Szóval, valami különös oka van, hogy meg kell másznom ezt a ménkű nagy hegyet.

– Ühüm. Örülök, hogy végre belátod!

A tündérek útmutatás nélkül bocsátották útjára, így fogalma sem volt, merre keresse a Kristályhegyen átvezető ösvényt. Egyelőre ment, ahogy mondani szokás, az orra után.

Esteledett, mire a hegység lábához ért. A meredek sziklafalat még pár lépésről is tökéletesen simának hitte, ám közvetlen közelről egy keskeny csapás rajzolódott ki a szeme előtt. Legfeljebb fél méter széles lehetett, és ameddig ellátott, enyhén emelkedett.

– Ha ez végig ilyen, képtelen leszek végigmenni rajta! – sopánkodott.

– Már megint nyavalyogsz! – korholta belső énje.

Térviszonyom van, tudod jól! – tiltakozott.

– Először is, ne facsard ki az anyanyelvedet! Másodszor, ezt csak bemeséled magadnak. Menj fel öt métert, ülj le egy órára, aztán beszélj!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr5913624762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.