– Ha nekem valaki odahaza azt mondta volna, hogy egyszer a Himalája csúcsait minimum kétszeresen lepipáló hegyet fogok megmászni, méghozzá erőlködés nélkül, nyári ruhában, hát biztosan orvoshoz küldöm – elmélkedett. – Na végre, fent vagyok, lássuk, hová lehet innen jutni!
A hegyhát nagyjából észak-déli irányban futott, és beleveszett a messzeségbe. A délnek mutató táblára a Hazafelé, az északira pedig az Embervilágba szót vésték.
Nyugat felé, amerről jött, a Tündérkert csupán asztalnyi zöld foltnak tűnt, amelyet csipkés hegylánc vett körbe. A csúcsok között csak kékséget látott, nem érzékelte, hol találkozik a tenger az éggel. Az ösvény, amin feljutott, nyomtalanul eltűnt, és tábla sem jelezte, arrafelé is lehetne menni.
A másik irányba a Rézvölgy feliratú nyíl mutatott. Arra hegyek karéjozta medencét vélt felfedezni, amelyet azonban sűrű, szürke felhőtakaró borított. A távolban valami tükörként verte vissza a napfényt, és ott mintha a hegyormok is alacsonyabbak lettek volna.
– Nem tűnik barátságos vidéknek! – állapította meg.
– Miért, mit vártál? – kérdezte belső énje.
– Mit tudom én! Mért kell neked mindig közbekotyognod!
– Jól van, ha ezt akarod, többé nem szólok hozzád! – durcáskodott a hang.
– Majd meglátjuk! – kacagott fel.
Az oszlop tövében tanyázott le éjszakára. Egyszer csak dübörgő lépteket hallott, és tucatnyi, óriási láb taposott rá, elviselhetetlen fájdalmat okozva. A testét kilapítottnak érezte, mintha úthenger alá feküdt volna. Egyedül a fejét forgathatta, és nézhetett körül. Egyszer csak egy ötfejű sárkány emelkedett fel a völgyből, végtagjait egy-egy pofája megragadta, míg az ötödik lángokat fröcsögve sziszegte:
– Mit akarsz tőlem, te kivasalt béka? Ugye, nem gondolod komolyan, hogy hagyom magam háborgatni tőled? Kevés vagy hozzá, mint üres zsákban a gabona, hahaha!
A fenevad elkezdte széthúzni, hogy szakadozni kezdett deréktájon, meg a lábai között. A kíntól csak sikoltozni bírt, amit kínzója ördögi kacajjal kísért. Újra felhangzottak a léptek, mire a sárkány letette zsákmányát, és szembefordult az új ellenféllel. Gyöngy behunyta a szemét, nem akart az öldöklő küzdelem szemlélője lenni. Mindegy volt számára, ki lesz a győztes, úgy érezte, neki rövidesen vége.
– Szóval, te sem hozod el a szabadulást! Pedig minden reményünk benned volt, de te még csak nem is küzdöttél! – korholta a rongybaba fiatalember, legalábbis a hangja rá emlékeztette.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – háborodott fel. – Évekig robotoltam, megtanultam faragni, még ezt a böhönc hegyet is megmásztam, csak hogy eljussak hozzád. Ezalatt te csak sápítoztál, hogy ments meg, ments meg!
– Igazságtalan vagy – hallatszott a távolból Remény hangja –, Tölgy nem tehet semmiről. Ő csak áldozat…
– Akárcsak én! – vágott közbe.
– Ez alkalmatlan hely és idő a vádaskodásra, no meg méltatlan is hozzátok – hallotta Bölcsesség feddő hangját. – Gyöngy, szedd össze magad!
– Előbb valaki férceljen össze, meg fújjon fel!
– Na, legalább humorodnál vagy, akkor a többi is menni fog – szólalt meg Levente.
– Te meg hogy kerülsz ide?
– Nézz körül!
Megrázta a fejét, és kinyitotta a szemét. Sütött a nap, és csend volt. Pár lépésnyire feküdt az útjelzőtől, nyilván álmában gurult odébb. Mindenesetre végigtapogatta magát, és csak utána nyugodott meg.