– Hát, ezt az éjszakát kihagytam volna! – sóhajtotta.
Várta, hogy belső énje mond erre valamit, ámde az hallgatott.
– Így is jó, Rozi, durcizz csak! – vont vállat.
Rövid keresgélés után ráakadt a felfelé vezetőnél jó arasszal keskenyebb, viszont annál meredekebb, Rézvölgybe tartó ösvényféleségre.
– Hogy a csudába fogok én ezen leereszkedni? Ezen még gatyaféken se lehet, nem fér el rajta a popóm!
– Na, jól nézek ki! – dünnyögte, mikor nem kapott választ. – Úgy összevesztem magammal, hogy nem állok szóba velem.
Mivel belső énje erre sem reagált, mély sóhajtások közepette rálépett a lélegzetelállító útra. Oldalazva, arccal a sziklafal felé fordulva araszolt. Kezét megpróbálta a kőbe mélyeszteni, persze sikertelenül. Az sima volt, egyetlen iciri-piciri rés, bütyök sem akadt, hogy megfogóddzon benne. Sokkal lassabban jutott előre, mint amikor könnyedén lépegetett fel a hegytetőre. A görcsös igyekezettől, nehogy a lépést elvétse, vagy az egyensúlyát elveszítse, lábai kisvártatva remegni kezdtek. Összeszorított foggal küzdött a mélységgel. Többször felmerült benne, hogy szégyenszemre visszafordul, ám a gondolatot újra meg újra elhessegette.
Közeledett az este, és úgy érezte, alig haladt előre. Rosszullét meg sírás környékezte, és pihenésre alkalmas helyre még nem akadt. Végül nem bírta tovább, óvatosan hátrafordult, és hátát a falnak szorítva lehuppant az útra. Ami, mintha csak erre várt volna, tágas térséggé terebélyesedett.
– Azt a! – álmélkodott.
Azért a sziklafal mellől tapodtat sem mozdult el. Ímmel-ámmal evett tündértarisznyájából, aztán megpróbált ülve elaludni. Remélte, ezúttal elkerülik a mozgalmas rémálmok.
Reggel, amint kialvatlanul elkezdett felállni, az út vele zsugorodott. Ugyanúgy folytatta keserves ereszkedését, ahogyan előző nap. Nem merte megkockáztatni, hogy elhagyja a fal viszonylagos biztonságát, és normálisan lépkedjen. Így az izmait facsaró érzés nemsokára az elviselhetetlenségig fokozódott, ennek ellenére lankadatlanul oldalazott lefelé.
Ez az út nem szerpentinezett, mint a felfelé vezető. Akárhányszor tétován fölnézett, mindig a sima sziklafalat bámulhatta. A mélyben továbbra is szürke felhők borították a völgyet. Arra egyelőre gondolni sem mert, mi lesz, ha az ösvény a fellegek alá kerül.
Már tizenhárom napja tartott keserves ereszkedése, amikor maga alatt egy nagyjából ötven lépés szélességű, hosszú, egyenes, vízszintes sziklát pillantott meg. Fellélegezve lépett rá. Jobb kézre a meredek hegyek között a végtelenbe nyúló víztükör csillogott. Örömében lefeküdt a földre, és ide-oda hempergőzött, akár a kisgyerekek.
Miután kipihente magát, a fal széléhez ment, és lehasalva bámult lefelé. Úgy tűnt, a hegyet itt késsel metszették, függőlegesen zuhant alá az irdatlan mélységben hullámzó tóig. Szülei elbeszéléséből sejtette, hogy a Tükörfalhoz jutott. Akkor pedig még óriási távolságot és magasságot kell leküzdenie, amíg Rézvölgy mélyére lejut.
A túloldalon a felhőpaplan jóval alatta terült el. A nap magasan járt, ezért felcihelődött, és keresni kezdte a lefelé vezető ösvényt. A Tükörfal túlsó végében lelte meg, és az ugyanolyan nyaktörőnek ígérkezett, mint az eddigi. Lehangoltan vágott neki a folytatásnak. Egyre jobban nyomasztotta a gondolat, hogy nemsokára bele kell merülnie a fenyegető fellegekbe, amelyben kétséges, egyáltalán lát-e majd az orra hegyénél messzebbre. Aggályait nem volt kivel megosztania, mert belső énje makacsul hallgatott, bárhogy is hízelgett neki.
A hetedik nap jutott le a felhőig. Megállt pihenni, fizikai és lelki erőt gyűjteni az út várhatóan legborzalmasabb szakaszához. Elővette a fiolát, amelybe Tündérkert lilaságát töltötték. A piciny üvegből Remény arca nézett rá derűsen.
– Bárcsak valóban itt lennél velem! – sóhajtotta.
– Ne félj, minden lépésed vigyázom – hallotta a választ. – És Villő is!
