Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (80.)

2018. február 24. 14:54 - Vid Ödön

(az elejére)

                                                                                                                                                                          22.       

Nagyot kortyol a rég kihűlt teából, és hátradől a karosszékében. Elégedetten? Megkönnyebbülten? Képtelenség eldönteni!

– Nos, Ilmuskám, most már mindent tudsz! Remélem, kielégítettem a kíváncsiságodat!

Mióta arra terelte a szót, mi történt 63 karácsonyán, azóta van egy olyan megmagyarázhatatlan, halvány érzésem, hogy másként viszonyul az utoljára felidézett két epizódhoz. Bár ugyanúgy folyamatosan mesélt, mint korábban, de visszagondolva, sokkalta lassabban. Ráadásul tompábbnak, fakóbbnak éreztem közben a hangját. És szinte alig érzékeltette az indulatokat. Ahogyan az angol tanárnőm szokta mondogatni: laposan beszélt. Az azonban csak most tűnt fel, amikor elengedte magát, és hátradőlt, hogy egész idő alatt görnyedten ült, és idegesen markolta a karfát. Az előbbit lehet a fáradtságára fogni, az utóbbit viszont semmiképp. Miként azt sem, hogy ilyen váratlanul hagyta abba a történtek elmondását.

– De nagyi! Szerintem te irtó sok minden fontosat elhallgattál!

– Één? Hát mire gondolsz? – forgatja ártatlanul a szemét.

– Például, hogyan zajlott le az első közös ebéd, hogy csak a soron következő eseményről érdeklődjek – válaszolom könnyedén.

– Ó, ennek aztán tényleg semmi köze sincs az Imréhez. Ahhoz meg végképpen nem, vajon mi végett titkoltuk el anyád elől az igazi apja kilétét. És te erre voltál igazán kíváncsi, ugye?

Ezt úgy vágja ki, ahogyan a gyakorlott vívó a hárítás után villámgyors riposzttal tust visz be az ellenfelének. És ebből, legalábbis azt hiszem, rájövök, miért beszélt másképpen a vége felé! Az utoljára elmondottak nem a nagyapámról, hanem anyuról szóltak! Ő ott volt, ezért nyilvánvalóan nem kellett volna neki elbeszélni. Viszont a korábban történteket nem ismerhette. Azt az információt szánta eredetileg neki.

– Ugye, te évek óta arra készültél, hogy mindezt anyunak fogod elmesélni? Ugye, arra számítottál, hogy előbb vagy utóbb számon kéri az elfuserált életét? De helyette én vagyok itt! Igazam van? – kérdem élesen, nem törődve, hogy ezzel alaposan megbánthatom.

Hallgat. Próbálja magát tartani, keménynek vagy közönyösnek látszani. Kevés sikerrel. Hagyom, szedje össze a gondolatait. Amit nekem is sürgősen meg kell tennem, mivel a falióra már megint négyet üt!

Pont huszonnégy órával ezelőtt derült ki, hogy valójában kicsoda a nagyapám. Csakhogy ő sajnos már nyolc éve halott! Nagyi mindvégig csupa jót mondott róla. És úgy érzem, ebben semmi okom sincs kételkedni. Látom… sőt, tudom, őszintén szerette őt, anyut, és minden valószínűség szerint engem is! Kár, hogy sosem lesz módom unokájaként viszontszeretni! Vajon a Berg bácsi helyett hogyan szólíthattam volna? Netán Imre papának? Vagy egyszerűen csak papának? Felesleges időtöltés most és bármikor később ezen gondolkoznom.

Viszont még mindig nem tudok megbékélni azzal, hogy nagyi kérésére engedelmesen hallgatott arról, milyen kötelék fűzi anyuhoz. Értelmetlen és érthetetlen áldozatvállalásnak látom. Hiszen ettől sosem lehetett felhőtlenül boldog. Ráadásul ezzel, legalábbis szerintem, semmiféle hasznot nem hajtott. Anyunak biztosan nem!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr9913694556

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.