Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (81.)

2018. március 17. 09:27 - Vid Ödön

(az elejére)

Ellenben kárt azt annál többet okozott neki! Elég, ha csak a Páltól elszenvedett rengeteg durvaságra, a szeretethiányra meg hasonlókra gondolok. A molesztálásról nem is beszélve! Megértem, hogy anyu, amint lehetősége adódott, azonnal elmenekült. Fogalmam sincs, jól tette-e vagy sem! Akárhonnan nézem, ripsz ropsz házassága közel tizenhét évig kiválóan működött. Elvégre szép gyerekkorra emlékszem. Egészen addig a napig, amikor megtudtam, hogy az apám elhagyott bennünket. Előtte azonban sosem éreztem semmi feszültséget a szüleim között. Még a nagyiéknál tett ritka látogatások után se. Sőt! Nemhogy veszekedés, kiabálás, de hangosabb szó sem esett otthon. Azokat a trágárságokat sem hallottam soha tőlük, amikkel kilenc-tízévesen a korombeli fiúk meg lányok némelyike már nyomatékosította a mondandóját. Anyut sem láttam soha kisírt szemekkel. És gyakran sétáltunk, kirándultunk hármasban. A nyaralások pedig kifejezetten izgalmasak voltak! Borzasztó, hogy mindez már réges-rég, visszahozhatatlanul elmúlt!

Ha most bővelkednék az időben, kíváncsiskodnék, milyennek látta ő a szüleim házasságát?

– Ilmuskám, meg kell, hogy érts! – kérlel reszketeg hangon, ahelyett, hogy válaszolna az imént feltett vádaskodó kérdéseimre.

„A mérges-kígyót is meg kell, hogy értsük, csak megértő szempont kell, amelyből nézzük!” ugrik be a gyerekkoromban, apám baráti társaságától a tábortüzek mellett többször hallott dal részlete. Megállom, hogy hangosan kimondjam. Nem mintha elfogadnám a kitérő választ. De ezzel csak feleslegesen sérteném az érzéseit, amit pedig egyáltalán nem akarok. Mert az most tudatosul bennem, hogy mindennek ő a legnagyobb vesztese. Egész életét félelemben töltötte, már, ha hihetek neki! Féltette az ő Imréjét, akit igazán szeretett, nehogy a Pál ártson neki. Aztán attól rettegett, anyu vajon hogyan reagálna arra, hogy nem a Pál az apja. És a jó ég tudja, még mi minden miatt aggódott. Ráadásul sok évvel túlélte mindkét férjét és az egyik fiát. Anyu látogatására, megbocsátására hiába várt. A még élő fiai és a feleségeik, legalábbis úgy tűnik, alig-alig törődnek vele. Hisz ezen a hétvégén például feléje se néztek!

Ugyanakkor motoszkál bennem a kisördög, hogy nemcsak a félelmében tette mindazt, amit tett. Biztos vagyok abban, bátran elzavarhatta volna a Pált. Nyilván nem az ötvenes években, amikor miniszteriális ember volt, de később számtalanszor lett volna rá lehetősége. Mert egy válóperhez bőségesen elegendő indokkal rendelkezett. Mégsem szánta rá magát! Kell még valaminek lenni, amit talán magának sem vallott be! Vajon mi? A Pál nyilvánvalóan egy gazember… no nem, ez azért túl erős… hogy is mondjam… szóval, rossz ember volt. Se nem jó férj, se nem jó apa. Ivott, csalta a feleségét, ki tudja, hányszor! Míg a nagyapám egy igazi jó ember volt. Biztos vagyok benne, a tenyerén hordozta volna, ha őt választja. A nagyinak mégis az előbbi kellett. Tán, mert ezt a modellt hozta hazulról? Ahogyan az apjától-anyjától látta, tanulta? Vagy, és ebbe a gondolatba belepirulok, netán a Páltól többet kapott az ágyban?

De hát ez már tényleg nem tartozik rám! Még ha tudnám is, mi miért történt, az a lényegen jottányit sem változtatna. Húsz évesen magányosan kell gyászolnom! Nemcsak anyut, hanem rég eltávozott nagyapámat is!

– Ilmuskám… – rebegi.

– Bocs, elkalandoztak a gondolataim…

Félbeszakít a falióra. Újabb negyedóra telt el!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr7813747008

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.