– Ne haragudj, azonban hamarosan tényleg indulnom kell! – szabadkozom idegesen. – Pedig még annyi mindenre lennék kíváncsi! Talán majd legközelebb több időm lesz rá. Most csak azt áruld el, kérlek, hogyan halt meg a nagyapám? Meg hogy hol nyugszik?
– Állítólag embóliát kapott. Reggel nem nyitotta ki a kaput, és ajtót se nyitott. Kihívták a rendőrséget, akik feltörték a lakását, de akkorra már teljesen kihűlt. Az egész ház meggyászolta, hisz mindenki szerette, becsülte. Kivéve persze a Palit. De hát erre te is emlékszel, ahogyan mesélted. A Farkasréten vettünk neki sírhelyet, úgy adtuk össze rá a pénzt. Amíg bírtam, látogattam hébe-hóba, de tavaly már nem voltam nála… – fullad sírásba a hangja.
Ettől nekem is bőghetnékem támad. Micsoda kegyetlen dolog egyedül meghalni! Valami vigasztalót kéne mondanom, de még üres frázisok sem jutnak az eszembe. Egyszerűen csak átölelem. Hosszú percek telnek el így. Aztán felveszem a kabátom. Végül a táskámba nyúlok a Krónikáért, és leteszem az asztalra.
– Ezt most egy kis időre nálad hagyom.
Jó lenne, ha erről az apró gesztusról neki is Imre nagyapám szavai jutnának az eszébe: „reménnyel az élet minden!”
– Mondd, Ilmuskám, még mindig haragszol? – rebegi az előszobában.
Tudom, igazából azt szeretné hallani, hogy megbocsátok! Anyu nevében is! Azonban idáig még nem jutottam el! Lehet, hogy talán egyszer majd igen! Abban viszont már most egészen biztos vagyok, hogy azt akkor csakis a saját nevemben fogom kijelenteni. Mert különben nem lennék őszinte!
– Nem haragszom, nagyikám, már nem! – ölelem át búcsúzóul még egyszer.
Vége
Utóirat
Ma huszonöt éve, hogy szegény anyu meghalt. És ez egyben az ikreim, Alan Peter és Peggy Gerda tizenhatodik születésnapja. Aucklandi házunk Hobson Bayre néző teraszán ülve forgatom a megkopott füzetet, amelybe nagyinál tett emlékezetes látogatásomat igyekeztem minél pontosabban megörökíteni. Elsősorban magamnak, esetleg majdani férjemnek, gyermekeimnek. Pár nappal anyu temetése után ugyanis váratlanul fél évre szóló állásajánlatot kaptam a tanszékvezetőmtől. Tanzániába! Kapva-kaptam az alkalmon, hogy legalább egy időre elmeneküljek a rokonságom, és a nyomasztó dilemma elől: megbocsássak-e nagyinak vagy sem? Ekkor éreztem úgy, le kell jegyeznem a hallottakat, mielőtt az emlékeim elhomályosulnának.
A fél évből előbb egy, majd végül négy lett. Közben megismerkedtem Gordonnal, akihez 92-ben hozzámentem, és 93-ban Ms. Ilma Wrightként költöztem vele a hazájába, New Zealandra. Aztán úgy adódott, hogy negyedszázada egyszer sem jártam otthon.
Tegnap az ikrek azzal jöttek haza az iskolából, hogy minél több információt fel kell kutatniuk a felmenőikről. Szemezgethetnék nagyitól származó hézagos ismereteimből, de Gordonnal elég érettnek tartjuk őket a teljes történet megismeréséhez. Döntsék el ők, mit vállalnak föl belőle!
