Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (76.)

2018. április 21. 15:02 - Vid Ödön

(az elejére)

– Akkor nem Remény lenne az anyám – vágott közbe Tölgy. – Már ezerszer elmondtad, a könyökömön jön ki. Ha már eleget ajnároztátok ezt a velejéig gonosz nőszemélyt, akkor talán beszélhetnénk rólunk is!

Szülei és szerelme döbbenten hallgatták, hiszen nem ilyennek ismerték. Korábban mindig barátságos, nyíltszívű és önzetlen volt, viszont ez a durcás, lekezelő, követelődző hang, meg a morózus, majdhogynem ellenségeskedő arckifejezés egyáltalán nem illett hozzá.

– Tölgy, mi történt veled? – kérdezte könnyeivel küszködve Ajándék.

– Csak az, ami veled, meg a többiekkel! Ha nem emlékeznél, lélekvesztetten töltöttünk… tudom is én hány esztendőt. És én, veletek ellentétben, közben öregedtem! Miatta! – vicsorogta. – Azt meg végképp nem hiszem el, hogy egy kis víztől ripsz-ropsz örökre megjavul! Meglássátok, rossz vége lesz ennek!

A teremben lévők idegesen toporogtak a szóváltás alatt. Sorra szállingóztak el, rövidesen a királyi család meg Gyöngy magukra maradtak. A királyfi továbbra is gyűlölködő pillantásokkal méregette az eszméletlen Csiperkét, meg a körülötte serénykedőket.

Ajándék félrehúzódott egy sarokba, és azt latolgatta: maradjon-e, vagy menjen. A szíve, az együtt töltött órák szép emléke még Tölgyhöz húzta, ám fejében megszólalt a vészcsengő. Nem akart elhamarkodottan dönteni, ezért csatlakozott Reményhez és Gyöngyhöz.

Nagy sokára Csiperke magához tért. Ködös tekintettel nézett körül, úgy tűnt, fogalma sincs, mi történt vele, és kik állják körbe.

– Ki vagyok? – rebegte alig hallhatóan. – És ti?

– Te? Még kérded? – reccsent rá unokatestvére magából kikelve. – Te egy pokolbéli sárkányfajzat vagy, akit el kell taposni…

– Fiam, hallgass! – ordított rá András.

– Azt hiszem, te is ápolásra szorulsz – állapította meg higgadtan Remény.

– Ti nem láttok messzebb az orrotok hegyénél! – tajtékzott tovább a királyfi. – Fogalmam sincs, hogy ez a felvágott nyelvű némber mit művelt az unokátokkal. De csak ámítás, hogy így megszépült. Mindjárt szétpattan a burok, és előbújik mögüle az elpusztíthatatlan szörny. Ám én azt nem várom meg!

Kirántotta a kardját, és le akarta vágni a csodálkozó szemekkel bámuló Csiperke fejét. A többiek alig bírták megfékezni, és a földre teperni a magából teljesen kifordult férfit.

– Adj neki valamit, kérlek! – fordult Remény Gyöngyhöz.

– Egy kis víz neki sem árthat – bólintott.

Ismét megmerítette a Boldogság csanakját, majd Tölgyhöz lépett, aki erre abbahagyta a szitkozódást, és összeszorította az ajkait. Gyöngy nem sokat teketóriázott, megszorította a száját, ahogyan a gyermekekét szokták, amikor makacskodnak az orvosság bevételénél, és belediktálta a nedűt.

Tölgy értetlenül bámulta környezetét, a kissé távolabb heverő kardját, az előtte térdelő Gyöngyöt, meg a semmit sem értő Csiperkét.

– Ők kicsodák? – mutatott rájuk a férfi. – Még sohasem láttam őket. És mit keresek a földön?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr7413853204

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.