Rézvölgy egéről eltűnt a mindent beborító felhőtakaró, ám lakói korántsem tértek magukhoz egyik pillanatról a másikra. A lelküket visszakapott emberek és humkányok szomorúan vették tudomásul, hogy bár számukra lényegében megállt az idő, az eltelt tizenegy esztendő alatt otthonaik szinte teljesen elpusztultak. Kilyukadtak a tetők, átáztak a falak, az állandó nyirkosságtól összes ingóságuk megpenészedett. A földeket, kerteket pedig felverte a dudva. Nyakukon volt Enyészet hava, amikor jószerivel már semmit sem lehet tenni a következő évi jó termésért.
Akik szemtanúi voltak Tölgy dühkitörésének megszabadulásuk estéjén, örökre magukba zárták a félelmet, hogy a sárkány bármikor rájuk törhet. Azelőtt szinte egyetlen családként éltek, és nagyon szerették a királyi párt, a történtek után viszont tartózkodóvá váltak velük szemben. Határozott ellenszenvvel viseltettek a törpék iránt, mert azok kiszolgálták Csiperkét. Sokan legszívesebben visszaküldték volna őket bányájuk mélyére, mint régen, amikor a tündérek miattuk elhagyták Rézvölgyet. Rájuk viszont azért orroltak, mert nem osztoztak sorsukban, hanem képességeiket felhasználva elmenekültek a veszély elől. Tisztázhatták volna ennek az okát, helyette rátartian elutasították őket, amikor segíteni akartak a károk helyreállításában. Ezt pedig ők vették zokon, hiszen mindig is önzetlenül segédkeztek mindenkinek, ha kertjét, földjét művelte. Röviden, a völgy lakóira korábban jellemző békés, barátságos, családias hangulatnak jó időre befellegzett.
Mindezek tetejébe beköltözött az éhezéstől való félelem, hiszen a nyáron csak a törpéknek valót termelték meg. Bár nagyritkán azelőtt is akadtak problémák a rosszabb termés miatt, ennyire üres éléstárral még sohasem vágtak neki a télnek. Egyedül a tündérek nyújthattak volna segítséget, hiszen mesterei voltak a földnek, a megromlott viszony következtében azonban ebben senki sem bízott.
A legfeszültebb hangulat a királyi családban uralkodott. Csiperke, akit alig pár nap választott el huszonhatodik születésnapjától, testben korának megfelelő szépséggé változott, hála a Gyöngy csanakjaiból fogyasztott italnak, lélekben viszont visszasüllyedt egy négyéves gyerek szintjére. Ráadásul borzasztóan félénkké vált. Kizárólag nagyanyja mellett érezte magát biztonságban, és hisztizett, ha nem látta.
Tölgy morózussá lett. Elfelejtette ugyan, hogy mit művelt a szabadulás estéjén, ennek ellenére változatlanul idegenkedett unokahúgától. Ha meglátta, összeráncolta a homlokát, és valamit dünnyögött az orra alá, amit a közvetlen közelében állók sem értettek. Ajándékot kerülte, és ha szerelmese az okát tudakolta, zavartan hallgatott. Emiatt a lány hangulata is a padlót szántotta. Ugyan magába zárta fájdalmát, és senkinek sem panaszkodott, mégis egyre gyakrabban gondolt arra: talán nem érdemes Tölgy kijózanodásában, és ezzel kapcsolatuk rendbejöttében bizakodnia. Azok az indulatos szavak, amik a szabaduláskor elhagyták a férfi száját, kitörölhetetlenül belevésődtek az emlékezetébe. Egyelőre változatlanul szerette, ugyanakkor rettegett a gondolattól, hogy a királyfi nemrégen az igazi énjét mutatta meg.
– Ilyen emberhez kössem életre szólóan a sorsom? – tette fel magának napjában többször is a kérdést.
Közben Remény meg András kétségbeesetten próbálta fiát és unokáját normális állapotba billenteni, kevés sikerrel. Nagyon jól jött volna egy varázsló segítsége, csakhogy Csiribi-Csiribá régóta eltávozott erről a világról, utódja pedig egyelőre nem akadt.
Gyöngy még sohasem érezte magát ennyire egyedül, és a jövőjét, a lehetőségeit meg szinte kilátástalannak. A szüleitől kapott fiola a kavarodásban eltűnt, és bár a palotában minden zeget-zugot feltúrt, egyelőre nem került elő. Ezzel az otthonához kötő utolsó tárgya is odalett, vele együtt az esély, hogy valaha esetleg hazajut a saját világába. Vagy legalább Kristályhegyen túlra, ahol jó páran családtagként tekintenek rá. Mert abban biztos volt, hogy a hágón talált útelágazáshoz saját erejéből fel nem tud jutni. És a Sodró barlangjába vezető járatot sem sikerült a törpéknek még kibontani. Reményt leszámítva pedig mindenki óvakodott tőle, és lehetőleg kitértek az útjából, nehogy szóba kelljen elegyedni vele.
– Azt említetted egyszer, amennyiben sikerrel járok, szeretni és tisztelni fognak! Ehelyett boldog-boldogtalan úgy néz rám, mint egy bélpoklosra! – fakadt ki keserűen az egyik este.
– Micsodára? – értetlenkedett a tündér.
– Ó, ez csak egy szólás ilyen helyzetekre – legyintett. – Az a világomban valaha egy szörnyű, ragályos betegség volt, aki abban szenvedett, azzal félelmükben nem érintkeztek az emberek. Lényeg a lényeg, engem is kerülnek.
– Szerintem ez csupán átmeneti állapot. Ne feledd, egyelőre mindenki egy kicsit bolondul viselkedik.
– És ha ez így marad?
– Nyugodj meg, minden csoda legfeljebb pár napig tart. Ha Tölgy jóslatai nem következnek be, amit őszintén remélek, meglásd, egykettőre lenyugszanak a kedélyek!
