– Mi lenne, ha végre örömmel fogadnál egy tennivalót? – hallotta belső énjét.
– Akkor az nem én lennék! – vigyorgott. – Amúgy igazad van, most legalább felcsillant a boldog befejezés ígérete. Mert azért facér, értem epekedő királyfit nem említ. Sőt! Ha jól értem, még nekem kell pedáloznom…
– Javíthatatlan vagy!
– Bocs – fordult Gyöngy Reményhez –, csak elgondolkodtam.
– Hát… én inkább érzelmi viharokat láttam az arcodra kiülni. Őszintén remélem, jól jöttél ki belőle!
– Fogjuk rá!
Újra hosszú hallgatásba burkolódzott. Kisvártatva a tündér tapintatosan visszatért a tűzhöz, így egyedül üldögélt, és folytatta belső énjével a meddő szócséplést.
Reggel nem tartott a többiekkel, akik megkönnyebbülten, a boldog jövő reményében indultak haza a palotába. Magányosan ment a Csobogónak a Tükörfaltól jó félnapi járóföldre lévő forrásához. A vízfolyás közvetlenül a hegy lábánál csillogó aprócska, tízlépésnyi széles, ötvenlépésnyi hosszú, kristálytiszta vízű tóból eredt. Bár minden kavicsot élesen kivett a fenekén, az Égő-tengernél szerzett tapasztalatai alapján inkább mélynek, mint sekélynek vélte. Akármerre nézett, közel s távol üregnek nyomát se lelte.
– Hol a csudában lehet a forrásbarlang? – méltatlankodott. – Pedig itt kellene lennie, hiszen Csiribi-Csiribá, legalábbis a tudomásom szerint, sohasem hagyta el Rézvölgyet. Márpedig ez itt körös-körül masszív, megmászhatatlan szikla. És ösvény sincs, még akkora sem, mint amin leereszkedtem.
Jó darabon visszament, majd a patak túloldalán előre, azonban barlangnak, útnak jelét sem találta. Végül leült a tópartra, elővette tündértarisznyáját, és alaposan belakmározott. Remélte, tele hassal talán támad valami ötlete.
Enyészet havához képest szokatlanul szép volt az idő. Kellemes, langyos szellő borzolta a vizet, a felszínen táncoltak a delelő nap sugarai. Jóllakottan hanyatt dőlt, és lehunyta a szemét.
Díszes ruhájú, széles karimájú, csúcsos süveget viselő öregember tűnt fel. Hosszú, ősz haját meg szakállát két copfba fonta. Zöld szemei fiatalosan csillogtak barátságos arcában.
– Hogy vagy, leányom? – szólította meg kedvesen.
– Kicsoda maga? – kérdezett vissza.
– Mit gondolsz?
– Csiribi-Csiribá?... Nem, az lehetetlen, hiszen ő már rég meghalt!
– Úgy is mondhatjuk. De úgy is, hogy elköltözött ebből a világból. Ezt sokkal jobban szeretem.
– Akkor mit keres itt?
– Láttam, tanácstalan vagy, gondoltam, segítek – mosolygott.
– Megmondja, merre van a barlang?
– Nem, hiszen tudod te azt jól!
– Nem értem… Azt állította, segíteni jött…
– Pontosan.
– Szóval, maga is csak egy tipikus tanácsadó– mérgelődött.
Az öreg egyáltalán nem sértődött meg:
– Az meg miféle szerzet?
– Hát… olyan valaki, aki először alaposan kikérdez, azután olyan dolgokat mond, amiket mindig is tudtál, majd a végén jól megvág.
– Megsebesít?
– Á, nem úgy értettem. Sok pénz kér a semmiért.
– Ügyes… De most mennem kell, már így is sokat segítettem.
Mielőtt Gyöngy becsukhatta volna a száját, az öreg eltűnt. Körülnézett, azonban jelét se látta, hogy bárki járt volna ott. Ekkor távoli, tompa, kétségbeesett csaholást hallott.
– Vajon ezt is álmodom, mint a varázslóval való találkozást?
A kutya valahol tovább ugatott, a hang furcsán visszhangos volt.
– Szegény, csak nem szorult ő is a barlangba? Hol lehet a bejárat?
– Tudod te azt jól – szajkózta belső énje a varázslót.
– Na ne! Honnan a fenéből tudnám!
– Ha nincs a föld felett, akkor…
– Keresd a víz alatt! – csapott a homlokára.
Megborzongott a gondolatra, hogy a jéghideg tóba belemásszon, hát még alá is bukjon. Ekkor jutott eszébe a Villőtől kapott gyöngyös nyakék, ami egyszer már megszelídített vizet. Lekapta a nyakából, és belelógatta a vízbe, eredménytelenül.
– A csudába, hát már megint búvárkodnom kell! Ezt jelenti hát a vakmerő keresés. Normális ember ilyen időben már csak forralt italokat fogyaszt, nemhogy önszántából fürdik… Brrr… de útálom a hideget, meg az orromba menő vizet!
