Körülnézett, ám változatlanul egyedül volt. Kibújt ruhájából, hogy legalább száraz holmija legyen, amikor kijön a tóból. Csak a vízitündér ajándékát hagyta magán. A sziklafal tövében belegázolt a jéghideg vízbe, és már a második lépésnél elmerült. Prüszkölve rúgta magát a felszínre, és szaporán tempózott, hogy egy kicsit átmelegedjen. Némi hezitálást követően rászánta magát a barlang megkeresésére. Mély levegőt vett, és alábukott.
A tó sokkalta mélyebbnek bizonyult, mint amire számított. Kitartóan hajtotta magát lefelé, ám nyílásnak jó ideig még nyomára sem akadt. Ilyen mélyre még búvárkészülékkel sem merült, nemhogy szabad tüdővel. Mikor már azt hitte, pillanatig sem bírja tovább az egyre kínzóbb légszomjat és a ránehezedő nyomást, végre megpillantotta a bejáratot. Ahogyan a vers sugallta, vakmerőn beúszott az üregbe, remélve, hamarosan felbukkanhat a túloldalon. A járatnak azonban nem akart vége szakadni. Hasa mind görcsösebben rángatódzott, ahogy megpróbálta a levegőt benntartani, azonban ereje vészesen fogyott.
– Villő, segí… – sikította végső elkeseredésében.
Ezzel tüdeje egy csapásra kiürült, ámde azért még tett egy utolsó, elkeseredett tempót.
III.rész
A varázsló
Valami forró és érdes dolog érintésére tért magához. Kinyitotta a szemét. Hópehely boldogan csaholt, hozzádörgölődzött, nyalogatta, ahol érte. Ő pedig önfeledten hancúrozott vele, hiszen már lemondott róla, hogy valaha is viszontlátja.
Azután körülnézett. Hatalmas, szabálytalan, magas boltozatú üregben feküdt, a közepét elfoglaló tavacska homokos partján. A falakból sugárzó kékes fénytől elég világos volt. Pár lépésnyire Csiribi-Csiribá nemrég látott köpenyébe és süvegébe öltöztetett szobrot pillantott meg. A ruha vadonatújnak tetszett, ő meg ott hevert egy szál nyakékben. Nem sokat töprengett, magára öltötte a darabokat, amelyeket mintha rá szabtak volna.
– Na, ezt túléltem – sóhajtotta –, legalábbis Hópehely valóságosnak tűnik. Ha így van, köszönöm neked, Villő, vagy annak, aki kihúzott a pácból!
Szavaira csak a puli csaholt, ahogy egyetértését fejezte ki. Körbejárt a teremben, a talajon csak tappancsnyomokat talált. Hiába tapogatta, ütögette a rücskös, nyirkos falakat, meresztette a nyakát, járt körbe többször, sem lent, sem fent nem nyílt kijárat.
– Idáig eljutottam, de hogyan kerülök ki innen? Ráadásul veled, Hópehely, mert téged semmi kincsért sem hagynálak itt. És hol van a beígért hagyaték, mert gondolom, nem ez a hacuka az!
A kutyus a terem egyik távoli pontjához szaladt, Gyöngy pedig kíváncsian ment utána. A mennyezetről bojtos végű szalag lógott le. Megrángatta, és erre pár méter hosszú folyosó nyílt előtte, amin kényelmesen, állva átfért. Mögötte kékes fényben fürdő nyolcszögletű szobácskát pillantott meg. Hópehely a lábához ült, és kérdőn nézett rá. Bizonytalankodott, belépjen-e. Végül elszánta magát, és határozottan átment a helyiségbe, négylábú társa meg, szorosan a nyomában, követte. Mire körülnézett, a nyílás mögötte már be is zárult.
Az ajtó és ablak nélküli falakat szabályos, simára csiszolt olívzöld kövekből építették, a mennyezet bordáit tartó oszlopokat pedig fehér márványból faragták. A mozaik berakásos padlót frissen takarítottnak vélte, mintha gazdája csak az imént hagyta volna el.
Meglepetésére ruháit és tarisznyáját, amelyeket még a Csobogó forrásánál vetett le, valaki fogasokra aggatta. Középen egyetlen szék és egy nyolcszögű asztal állt. Rajta hatalmas, bőrbe kötött, csatokkal záródó, pántolt fedelű könyv hevert, mellette meg egy síp. Izgatottan oldotta ki a kapcsokat, és ütötte fel a kötetet. Az első oldalon egy versikét talált:
Használj Rézvölgy üdvére,
Lakói örömére!
Tanácsokat keressél,
Tudásoddal bővítsél!
Szíved vágya teljesül,
Sose leszel egyedül!
Életednek alkonyán
Add tovább e hagyományt!
