Ha teheti, elszalad, ámde az egyetlen nyitva álló út a rá várakozók között vezetett. Néhány hatalmasat sóhajtott, majd, mint aki a vesztőhelyre indul, kilépett a szobából. A helyiség ajtaja abban a pillanatban zajtalanul bezáródott mögötte.
A tömeg némán húzódott félre előle, majd ismét összeolvadt mögötte. Elhaladtában az imént még lelkesen éljenzők arcáról vegyes érzelmeket olvasott le, egyesek kifejezetten ellenségesen méregették. Remegő térdekkel lépkedett az emelvény felé, amelyen Remény és András álltak.
Mikor fellépett közéjük, jó néhányan, az udvari illemmel nem sokat törődve, előre furakodtak, hogy minél jobban lássanak.
A király szertartásosan meghajolt, majd megszólalt:
– Gyöngy, szólj, elvállalod-e Rézvölgy varázslójának tisztét?
– Nehogy nekem itt visszakozz! – hallotta belső énjét.
– Igen, vállalom!
– Borzasztóan remélem, ezt a lépésemet sem én, sem senki más nem fogja megbánni! – tette még hozzá pillanatnyi tétovázás után.
– Akkor mostantól fogva halálodig téged illet eme cím, valamint vele együtt a kötelesség, hogy az Államtanácsot bölcsességeddel támogasd. Őszinte szívből kívánjuk, eme tisztséget sokáig töltsed be! – fogadta el az ősi formulával a választ András, és ismét meghajolt előtte.
A teremben állók pisszenés nélkül hallgatták. Gyöngy zavartan téblábolt. Remény átölelte, és közben a fülébe súgta:
– Üdvözöld őket!
A varázsló elvörösödött, még sohasem kellett ennyi embernek beszélnie. Fogalma sem volt, mit szoktak ilyenkor mondani, többek között ezt sem tanították az iskolában.
– Köszönöm a megtiszteltetést – nyögte végül. – Majd megpróbálom jól csinálni, de csodákat ne reméljetek tőlem!
– Már megint ez a megpróbálom, meg úgyse sikerülhozzáállás – korholta belső énje. – Tedd végre túl magad ezen, mutass magabiztosságot!
Gyöngy mély levegőt vett, hallgatói pedig lélegzetvisszafojtva lesték a folytatást.
– Oké! Mint a minap is említettem, kívülállóként érkeztem ide. Nem ismerlek benneteket eléggé, szinte semmit sem tudok rólatok, tetteitekről. Sőt, varázsló elődeimről meg végképp semmit.
A tömegen az elégedetlenség moraja futott végig.
– Szóval, bár közös életünk komoly hendikeppel kezdődik – folytatta lesz, ami leszalapon –, ha ti bíztok bennem, akkor én is bízom bennetek, és a végén jól jövünk ki belőle! Egyébként meg hívjatok egyszerűen Gyöngynek, tudjátok, ez a varázslótitulus annyira öregít!
Erre többekből kiszakadt a nevetés, ami egykettőre átterjedt valamennyi jelenlévőre.
– Ügyes voltál! – dicsérte meg halkan Remény.
– Akkor mehetünk végre?
– Ne türelmetlenkedj! – suttogta András. – Rázz kezet mindenkivel, aztán méltóságteljesen vonulj vissza a szobádba, ahogy szokásaink kívánják.
– Barátaim, Gyöngy varázsló, pardon, Gyöngy, most visszavonul – jelentette be fennhangon.
Örökkévalóságnak tetszett, mire a terem végébe ért. Az egyszerű kézrázás helyett mindenki át akarta ölelni, meg azon melegében megosztani vele mindazokat a problémákat, amiben segítséget reméltek. Zsongó fejjel lépkedett, arcára fagyott, kényszeredett mosollyal mondott közhelyeket. Görcsösen igyekezett, nehogy valami ígéretnek vehető hagyja el a száját, miközben magabiztosnak próbálta magát mutatni.
Ott állt a bezárt ajtó előtt, amelyen se kilincset, se fogantyút nem talált.
– Hogy a csudába fogok én ide bemenni? – töprengett elkeseredve. – Na, hát eddig tartott a pünkösdi királyság! Biztos a lebukás!
– Úgy, ahogy az előbb, gondolkozz! – javasolta belső énje.
– Gondolkozni, mindig gondolkozni… vagy gondolni?! – dünnyögte. – Ajtó, nyílj ki!
Egy pillanatig meghökkenve nézte a csendesen kitáruló ajtószárnyakat, azután visszatért önbizalommal fordult a körülötte állókhoz:
– Köszönöm barátaim. Most szeretnék Reménnyel szót váltani, kérlek, adjatok neki utat!
– Nos, mit mondasz arra, hogy nem tudok varázsolni? – vágott bele, amint beléptek.
– Előbb csukd be az ajtót mögöttünk!
Gyöngy egy lépést tett, azonban a tündér megállította:
– Úgy, ahogyan az imént kinyitottad!
Miután a helyiségben magukra maradtak, elégedett arccal folytatta:
– Köztudott, hogy ezt a szobát kizárólag a mindenkori varázsló képes kinyitni. Neked engedelmeskedett az ajtó, tehát tevagy a varázsló. Nem értem, miért aggodalmaskodsz.
– Jó, ezt felfogtam. De ez nem változtat azon, hogy nem ismerek egyetlen varázslatot sem. Még a bűvészkedéshez sem konyítok, pedig a legtöbb gyerek megtanul jó néhány trükköt – fakadt ki elkeseredetten. – Mi lesz, ha lebukok?
– Tudom, hogy szeretsz aggódni – mosolygott Remény. – Illetve, lehet, hogy nem szeretsz, azonban mégis rendszeresen ezt teszed, amikor valami ismeretlen vagy szokatlan feladatot kapsz. Végrehajtottad Csiribi-Csiribá végakaratát?
– Igen, de…
