– Semmi de! – vágott közbe a tündér. – Ugyanígy sikeresen fogod betölteni a varázslói tisztséget.
– És a varázslatok? Azokkal mi lesz?
– Folyton ezen lovagolsz. Áruld el végre, mi bajod ezzel?
– Képtelen vagyok bárkit vagy bármit eltüntetni, valamilyen hókuszpókusszal akármit akármivé átváltoztatni, meg hasonlók. Hamarjában nem is jut eszembe, mi mindent nem tudok… Ja, és varázspálcát se hagyományozott rám Csiribi-Csiribá!
– Nálatok ebből áll egy varázsló tudománya? – szaladt fel Remény szemöldöke.
– Hát, ha valaki ilyesmiket csinálna, akkor biztosan annak tartanák.
– Értelek! Felesleges aggódnod, nálunk a varázslónak nem kell vásári csepűrágónak vagy szemfényvesztő mutatványosnak lennie. Sőt, jóslatért sem fordul hozzá senki, hisz arra ott van a Tükörfal – nyugtatta a tündér pár pillanatnyi gondolkozás után.
Most Gyöngy álla esett le.
– Hát akkor mit kéne tennem?
– Amit András kért: bölcsességeddel támogatni az Államtanácsot. És ne szólj közbe, hogy te nem vagy bölcs, vagy valami hasonlót. Varázslóink sohasem a Rézvölgyben születtek és nőttek fel. Felnőttként, kívülről kerültek hozzánk, akárcsak te. Ezért elfogulatlanulszemlélték az itteniek ügyes-bajos dolgait. Ezt várja el tőled is mindenki. Ellenben csodákat nem kell tenned! Hallgasd meg őket, gyógyítsd a betegeket, ha lehet, ha meg nem, nyújts vigaszt a hátramaradóknak!
– De hát én azt hallottam, hogy Csiribi-Csiribá szépapja bénító bűbájt bocsátott a törpékre – ellenkezett Gyöngy.
– Á, ez egy szép történet, csak nem pontosan így történt – kacagott a tündér.
– Hogyhogyhogy? – dadogta.
– Varázslóink között még sohasem volt vérségi kapcsolat. Viszont ezt nem szokás hangoztatni. Mennyivel szebben hangzik a szépapám, vagy valami ilyesmi. A bűbáj pedig egyszerűen határozott parancsvolt, amilyent szükség esetén te is eredményesen adhatsz. Persze csak módjával, ugyanis könnyű túlzásba esni és visszaélni ezzel a joggal.
– Jé! – hüledezett. – Ezek után vajon mi lehet a Varázsolások könyvében?
– Sejtelmem sincs. Ezt csak te fogod tudni, miután elolvastad. És ha megfogadsz egy tanácsot, hallgatsz róla, mit találtál benne.
Gyöngy szótlanul töprengett a hallottakon, Remény pedig ráérősen figyelte az arcán átviharzó érzelmeket.
– Most már mindörökre itt kell maradnom? – törte meg végül a hosszúra nyúló csendet, remélve, a hazatérésre vonatkozóan Csiribi-Csiribáétól eltérő választ kap.
– Tudomásom szerint elődjeid sohasem hagyták el Rézvölgyet. Így akarták-e, vagy pedig képtelenek voltak elmenni, a Varázsolások könyvéből talán kiderül.
– A Kristályhegyen keresztül vezető ösvény, amin én idejöttem, bárki számára járható?
– Fogalmam sincs. Sőt, eddig a létezéséről sem tudtam. Mi, tündérek, madárként repülünk át Tündérkertbe, de csak ha muszáj. Amióta Andrással összeházasodtunk, együtt egyszer sem jártunk ott. Igaz, másutt se.
– És Odiék?
– Ők a szeretetfiolák segítségével közlekedtek Tökország és Rézvölgy között. A történtek miatt kérdéses, működőképesek-e egyáltalán?
– Az enyém sajnos elveszett. Amúgy sem úgy működött, ahogyan azt odahaza gondoltam, hiszen nem oda hozott, ahová szerettem volna jutni. És Tamásról, a bátyámról, meg Virágról, a nővéremről se tudok semmit, pedig velem együtt nekik is ide kellett volna kerülniük, mert ők is kaptak szeretetfiolát. Tehát, ha szeretnék odábbállni, megpróbálhatom újra bejárni az eddig megtett utamat, vagy nekivághatok a Tükörfal mögötti tónak.
– Vagy a közeli jövőben a törpék belyukadnak a Sodró barlangjába, amint arra Tölgy számít – egészítette ki Remény. – Egyébként miért akarsz máris elmenni?
– Izé… egyelőre, azt hiszem, maradok. Csak szeretem ismerni a korlátaimat.
A tündér szótlanul, fürkészőn nézte. Végül Gyöngy unta meg a hosszúra nyúló hallgatást:
– Köszönöm. Majd igyekszem, hogy ne csalódjatok bennem!
