Gyöngy ekkor elővette a varázslótól rámaradt sípot, és megfújta. Nyomban egy nagyjából hatméteres, robosztus testalkatú, dús szőrzetű, sötét hajú, amúgy teljesen emberi külsejű, borzasztóan haragos tekintetű alak dobbant le előtte. Rövid ujjú, törtfehér színű lenvászon inget, fölötte piros paszományos lajbit, zöld posztóból készült nadrágot, és bőr sarut viselt. A sokaság döbbenten hátrált, hisz Reményen és Andráson kívül egyikük sem tudott ilyen lények létezéséről.
– Te nem Odi vagy, akinek a sípot adtam! – dörögte. – Valld be, milyen ármánnyal szerezted!
– Kedves Pongrác, engem Gyöngynek hívnak – igyekezett hangja remegését elfojtani. – Bizonyos értelemben Odi utóda vagyok. Kérlek, segíts!
– És ha én nem akarok? Hiába ismered a nevem, neked nem tartozomhálával!
– Ebben teljesen igazad van – válaszolta higgadtan. – Ám ha temost cserbenhagysz, akkor néhány nap múlva ránk rettentően szomorú sors vár.
– Mit kéne tennem? Harcolni…
– Szó se róla! – vágott közbe András. – Egyikünk sem kívánna ilyet! Azért, hogy megelőzzük a még nagyobb bajt, az értelmetlen testvérháborút, önként elhagyjuk a szülőföldünket. Ehhez kérjük a segítséged.
– Értem – enyhült meg Pongrác. – És hová mennétek?
– Oda, ahol sok éve ti is menedéket találtatok Emerencia elől, a Fodros bal partjára. Onnan talán újra benépesíthetjük a most lakatlan Kalózpartot vagy a Szép-partot anélkül, hogy bárkitől elvennénk a földjét – válaszolta Gyöngy.
– Te tényleg bensőségesenismered Odit – mosolyodott el az óriás. – Nem bánom, ez egyszer teljesítem a kívánságod. Nos, ha jól nézem, úgy harmadfél ezren gyűltek ide. Hirdesd ki nekik, mindenki szedje össze motyóját, de csak annyit, amennyit a hátán elbír. Aztán üljön le, csukja be a szemét, és bármit is érez, ki ne nyissa, amíg te nem mondod! Ha majd készen álltok, fújd meg ismét a sípot!
≈
– Nyisd ki a szemed! – hallotta Gyöngy.
Pongrác a hajdanán használt kunyhójuk romjainál ültette le. A nap már lebukott az Ércbércek mögé, mégis elég világos volt. Érdeklődve figyelte, ahogyan az óriások sorban érkeznek Rézvölgy volt lakóival, óvatosan a földre fektetik őket, majd hirtelen eltűnnek.
– Nos, teljesítettem az ígértemet!
– Köszönöm, amit értünk tettetek! – válaszolta meghatottan. – Arra gondoltam, az a leghelyesebb, hogy amint itt egyenesbe kerülnek a dolgok, felkerekedek, meglátogatom Odit, és visszaadom neki, ami az övé.
– Ó, ez rendkívül nemes cselekedet lesz! Sok szerencsét kívánok neked és népednek! – búcsúzott el az óriás.
A környék mit sem változott utolsó ittléte óta. Bár Fergeteg havának megfelelően a levegő nagyon hideg volt, a Fodros ugyanúgy kétszínűen folydogált a medrében, mint azelőtt. A túlparton pedig továbbra is csak üszkös fatörzsek meredeztek. Gyöngy pár percig, szemét lehunyva, tűnődve álldogált.
– Öt és fél éve mire vágytam? Fehér lovon száguldó hercegre, házasságra, gondtalan, fényűző életre! – motyogta. – Na, és helyette mit értem el? Botcsinálta varázslója vagyok két és félezer száműzöttnek! Alig ismerek közülük valakit! Ráadásul még faképnél sem hagyhatom őket, elvégre halálomig vállaltam a feladatot! Vajon jó helyre vagy talán a pusztulásukba hozattam őket? Valaki mondja meg, érdemes volt?!
Hirtelen lágyan átkarolták a vállát, mire kíváncsian kinyitotta a szemét.
– Légy roppant büszke magadra! – mosolygott rá Remény. – Viszont most szólj új népednek, lásson munkához! Mert jó lenne mihamarabb beváltanod Pongrácnak tett ígéreted, és végre Leventével tisztázni egymás iránti érzéseiteket.
– Hát… – sóhajtotta ábrándosan – remélem, előbb-utóbb arra is sor kerül!
– Barátaim, megérkeztünk, nyissátok ki a szemeteket! – kiáltotta pár pillanattal később.
