Mialatt a száműzöttek a környékkel ismerkedtek, ő azt a sárkányfát kereste, amelyet évekkel azelőtt a szekercéjével megsebesített. Egykettőre meg is találta. Azon a helyen, ahová akkor a fa vére hullott, nagyjából félméternyi fiatal csemete növekedett. Leguggolt és gyönyörködve megsimogatta a szülőjére már most mindenben hasonlító fácska sima törzsét. Merengéséből rémült kiáltások zökkentették ki:
– Jaj, ne!!!
– Meneküljetek!!!
– Varázsló, segíts!
A hangok irányába kapta a fejét, azonban a sokaság eltakarta előle a riadalom okát. Utat tört magának a tömegben, és hamarosan leért a partra. Ott a többiekkel együtt földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, és tehetetlenül nézte a Fodros szurtos felében fáklyaként égő két fiatal tündért.
A szerencsétlenek sikoltoztak, miközben az őket körülölelő, színét változtató lángoszlop szinte az égig ért. Kezdetben kékes színű volt, akár a gázláng, azután zöldre változott, majd sárgára, ahogyan a nátrium ég, végül a feketedésig sötétedő lilára. A tűzoszlop felől kénkő bűze hömpölygött szerteszét.
A kétségbeesett jajgatást lassan süket csönd váltotta fel. A parton tébláboló tündérek és humkányok azonban hallhattak valamit, mert befogták a fülüket, az arcukat kín torzította. Gyöngy, embertársaihoz hasonlóan, levertséget, hányingert és olyan pokoli fejfájást érzett, mint még soha. Hópehely, kedves pulija égnek álló szőrrel, reszketve furakodott a lábai közé. A rejtélyes jelenség a törpéket viselte meg leginkább, ők sorra rogytak össze, majd görcsösen rángatództak, mígnem valamennyien elájultak.
Végtelennek tűnő percek múlva a lángok egyszeriben eltűntek. A mozdulatlan szurok felett két sárkány körvonalai jelentek meg. A döbbent szemlélők a részleteket nem bírták kivenni, ugyanis a testek színtelenek és átlátszók voltak, akárcsak a tiszta víz, viszont a mögöttük, illetve bennük lévő tárgyak kissé homályosnak látszottak, mint az árnyékok esetén. A jelenések lassan távolodtak a pataktól az üszkös erdőbe. Amint nagy sokára beleolvadtak az esti sötétségbe és a messzeségbe, az orrfacsaró szag meg a rosszullétet okozó egyéb hatások is szertefoszlottak.
– Varázsló, mi volt ez? – kérdezte vádló hangon egy idős tündér. – Milyen helyre hoztál minket?!
– Amikor erre jártam, és hosszú időt itt töltöttem, higgyétek el, ilyesmit sosem tapasztaltam! – védekezett kétségbeesetten. – Ezen az oldalon, amit Kalózpartnak hívnak, soha senki és semmi sem háborgatott. A túlpart persze baljós vidéknek tűnt, nem tagadom, ám ott sem észleltem semmilyen mozgást. Igaz, ami igaz, a Fodros kétszínűsége riasztott, ezért a tiszta felébe csak egyetlen egyszer merítettem a bográcsomat, amit szerencsésen megúsztam. Sajnos, ennél csak rosszabb hírű lakatlan területeket ismerek ebben a világban.
– Ne hibáztassátok őt! – kelt a védelmére András. – Elvégre Tölgy, a fiam kergetett el minket a szülőföldünkről. Ha én…
– Nagyapa, mindenről egyes-egyedül éntehetek! – vágott közbe Csiperke.
– Barátaim, nincs értelme sem egymást, sem magunkat vádolni! – csitította az idegesen zajongókat Remény. – A szerencsétlenség megtörtént. Okuljunk belőle! Azt javaslom, egyelőre kerüljük a patakot, és addig senki se merészkedjen a túlpartra, amíg rá nem jövünk, mi rejtőzik odaát! Most viszont azonnal fogjunk munkához, mert rohamosan sötétedik, és még tábort kell vernünk. Azután a tüzek mellett sirassuk meg odaveszett testvéreinket! Holnap pedig útra kelünk, hogy biztonságos helyet keressünk új otthonainknak.
A tömeg szétoszlott, majd egyre-másra gyulladtak meg a tábortüzek. Mindegyik körül legalább tucatnyian melegedtek a zord téli éjszakában, miközben nagy pelyhekben hullt a hó. Mivel Andrást roppantul megviselték az események, a magába roskadtan, némán üldögélő királyt Ajándék gondjaira bízták, míg Remény Gyöngy és Csiperke társaságában sorra járta a tüzeket. Mindegyiknél pár szóval vigasztalták a körülötte gubbasztókat, igyekeztek lelket önteni a csüggedtekbe.
