(az elejére)
Mire visszatértek Andráshoz, a nemrég még délceg, jó erőben lévő férfi aggastyánná vénült. Tekintetének tüze kialudt, arca szederjessé vált, ajka lefittyedt, zihálva szedte a levegőt, és nem reagált se beszédre, se érintésre.
– Nagyapa, mi bajod van? – borult rá zokogva Csiperke. – Gyöngy, ugye van rá orvosságod?
– Gutaütése lehet – tárta szét a karját, mivel még sohasem találkozott ilyen beteggel. – Sajnos fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajta. Sajnálom!
– Ne okold magadat! – vigasztalta őket Remény. – Ezt a betegséget sem varázsló, sem tündér nem gyógyíthatja!
Ölébe vette férje fejét, folytonosan simogatta, és lágy hangon halk, monoton énekbe kezdett, amiből Gyöngy és Ajándék egyetlen szót sem értett. Reményhez csakhamar újabb tündérek csatlakoztak, és együtt énekelték a furcsa dalt. András lélegzése egyre lassult, arcvonásai kisimultak, és a sápadt téli nap első sugarai fényében csendesen távozott a világból.
A királyt ott helyezték sírba, ahol meghalt. Egyelőre néhány kővel jelezték a helyszínt, hogy jobb időkben majd méltó emléket állíthassanak neki. Népe néma főhajtással haladt el nyughelye előtt, azután észak felé, a Szőke-folyó irányába indult, hogy alkalmasabb helyet keressen az áttelelésre. A menet élén Remény, Csiperke, Gyöngy bandukoltak gondolataikba mélyedve, mögöttük hosszan kígyóztak híveik a behavazott lapályon, amelynek egyhangúságát csak néha törte meg egy-egy csupasz bokor. Hópehely tapodtat sem tágított gazdája mellől, még annyi időre sem állt meg, hogy lerázza bundájáról a rátapadt hógolyókat.
– Remény, te érted a tegnap történteket? – kérdezte órák múlva Gyöngy.
– Azt hiszem, igen – válaszolta némi töprengés után. – A volt Szép-parton valami iszonyatosan gonosz erő tanyázik, amit nyilván utolsó királyának rémtette szabadított országára.
– De hát Odiék kétszer is átkeltek azon a földön! És Tihamér is megkapta a megbocsátást, a bajnak ezzel el kellett volna múlnia.
– Így lenne a logikus, ám mégsem ez történt, a pokoli hatalom maradt. Az már biztos, hogy a született tündérekre rettenetes veszélyt jelent a hatáskörébe kerülni. A jelek szerint a Fodros közepéig uralkodik.
– Szóval, ha egy tündér megpróbál a túlpartra jutni, borzalmas kínok között meghal? – kíváncsiskodott Csiperke.
– Ez nem ilyen egyszerű – rázta a fejét Remény. – Hogy megértsétek, elmondom, hogyan épül fel a mi lényünk.
– Jól értettem, felépül? – kerekedett el Gyöngy szeme.
Csiperke is leesett állal nézett a nagyanyjára.
– Igen, pontosan ezt akartam kifejezni. Nos, gondoljatok egy káposztafejre. A középén lévő torzsa jelképezi a kialakulatlan, ifjú tündért. Eköré fejlődnek lényének levelei. Minden újabb kialakulása huszonhat évig tart, és végül huszonhat rétegű burok veszi körbe a csutkát…
– Az borzasztóan sok – szakadt ki a csodálkozás Gyöngyből –, hatszázhetvenhat esztendő!
– Jól mondod. És még csak utána következik a kifejlett tündérkor, majd a szépkor. Szerencsés esetben akár tizenhétezer-ötszázhetvenhat napciklust is megérhetünk.
– Nagymama, akkor te nagyon öreg vagy!
– Ember vagy humkányléptékkel mérve, igen. Száznyolcvan éve születtem, és még kettő van hátra a felnőttember korig, népem szemében még mindig csak érett ifjúnak számítok. Százharmincegy voltam, éppen hogy kinőttem a tündérgyerekkorból, amikor Andrással találkoztam… – merengett el Remény.
– És mi volt azelőtt? – tudakolta Gyöngy.
– Egy tündér a megszületésekor parányi teremtmény. Még a legélesebb szemű ember sem veheti észre. Mi tagadás, nem egy jótét lélek, hanem valami rémisztő vagy gonosz. Gyakorta dögkeselyű, áspiskígyó, sakál, boszorkány, hárpia, hosszasan sorolhatnám. Bennem egy háromfejű sárkány lakozik…
– Cerberos! – szaladt ki Gyöngy száján.
