– Amit máig szégyellek – folytatta Remény, miközben jelentőségteljesen nézett a varázslóra –, és kérlek, ne is beszéljünk többé róla! Tehát az első huszonhat évünk így telik el, és mivel pirinyók vagyunk, nem árthatunk senkinek. Az idősebb tündérek jó példát mutatnak. Kerülik a konfliktusokat, a viszálykodást, és napjaikat valami széppel és mindenképpen hasznossal töltik. Szeretnek kertészkedni…
– Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet – idézte a közmondást Gyöngy.
– Pontosan! – kapott a szón Remény. – Nos, visszatérve az eredeti gondolatmenethez, első fejlődési időszakunk végén választanunk kell. Követhetjük érettebb testvéreinket, ekkor fénytesttel vesszük körül a legbelül szunnyadó szörnyet. Többségünk így is tesz, ám néhányan füstbe burkolódznak. Nekik azonban nincs tovább maradásuk ebben a világban, és végképp eltűnnek. Szerintem ez történhetett pórul járt testvéreinkkel is...
– Idáig azt hittem, értem a dolgot, de most elvesztettem a fonalat – vágott közbe Csiperke. – Ők egyszer már a jó utat választották…
– Igazad van – bólintott Remény. – Minél több levelet növesztünk, hogy a káposztafej hasonlatnál maradjunk, annál nehezebben tör elő belőlünk a szörnyeteg. De, ahogy az én esetem mutatja, felszínre kerülhet. Mivel bármelyik korábbi alakunkat felvehetjük, ha a körülmények úgy kívánják. Én például lehetek fénylény, pillangó, madár, kislány vagy bakfis, hiszen ezeken a fejlődési fázisokon már túl vagyok.
– Akkor nem te látogattál meg öreg anyókaként Megyer mezején? – firtatta Gyöngy.
– Eltaláltad, ő egy hatszáz éves testvérem volt – mosolygott Remény.
– Én még mindig nem értem, mi történt a pataknál – ingatta a fejét Csiperke.
– Úgy vélem, az ott tanyázó gonosz erő egyszerűen elemésztette testvéreink lényének külső héjait, az általa gerjesztett tűz és füst kiszabadította a bennük rejtőző sárkányt.
– Most hol lehetnek? És jelentenek-e ránk bármilyen veszélyt? – érdeklődött gyakorlatiasan Gyöngy.
– Hát, ezt tényleg jó lenne tudni! – tárta szét a kezét Remény. – Még sohasem hallottam olyasvalakiről, aki szemtanúja volt ilyesminek. Csak reménykedhetünk, hogy mindörökre eltűntek.
– És arról van-e valami elképzelésed, mi veti azokat az árnyékokat, amik ilyenkor feltűnnek? Talán ilyet látott Tölgy, mikor Csiperke megtámadta. Én pedig kétszer is találkoztam vele. Hol volt a hozzá tartozó test?
– A jelenség nekem is új, és még sosem gondolkodtam rajta!
Erre mindannyian hallgattak.
– Szépen vagyunk! – töprengett magában Gyöngy. – Idáig azzal álltattam magam, a tündérek helyből jók, meg ilyesmi, na de ez a bennük rejlő szörnyeteg… Lenne bármi esélyem, ha valamelyikükből csak úgy előtörne, és nem válna füstté, mint a tegnapiak? Nyilván mindenki a varázslótólvárja a védelmet, de hát én még mindig nem tudok varázsolni!
– Emlékezz, Remény világosan megmondta, erre nincs szükség! – szólt rá régóta hallgató belső énje.
– Azok után, ami tegnap történt? – feleselt hangtalanul önmagával. – Rozi, ezt te sem gondold komolyan, ugye?
– Már miért ne? Ám ha nekem nem hiszel, beszélj vele! Ő biztosan eloszlatja a kételyeidet.
– Nyugi, miután letáboroztunk, kifaggatom!
