– De hát még sohasem próbáltam varázsvesszőt vezetni – ellenkezett némán.
– Behunyt szemmel is belefutottál Ajándékba. Ez egyértelmű győzelem!
– Rozi, ne igyál előre a medve bőrére! Még nincs meg a…
– Sikerült! – harsant ekkor a diadalmas kiáltás.
A fa tövében ásott lyukból bőséges sugárban tört fel a kristálytiszta forrásvíz. Elsőként Remény kóstolt bele, és jóízűnek találta.
– Testvéreim – szólt a körülötte állókhoz –, tegnap este küldöttség hívta fel a figyelmemet arra, hogy több nagyon fontos kérdésben nem a szokásoknak megfelelően jártam el. Úgy vélem, ez az erdő tavaszig biztonságos átmeneti szállásnak alkalmas. Ha egyetértetek, ma építsünk hajlékokat, holnap pedig közösen tárgyaljuk meg a következő teendőket!
Napszálltára hevenyészett kalyibákat emeltek, így az éjszakát már mindenki fedél alatt tölthette. Bár cseppet sem voltak kényelmesek meg komfortosak, senki sem zúgolódott.
≈
Másnap néhány törpe és humkány kisebb emelvényt ácsolt. Mikor elkészült, a kirajzottak eléje gyűltek. Remény Gyöngy, Buda, Nagyszárny, Ércmester és Gránátalma társaságában felment a közepére. Gyöngy a vén tündérben azt az idős anyókát vélte felismerni, aki többször is felkereste Megyer mezején.
– Testvéreim – tett előre Remény egy lépést, miután mindenki elhallgatott. – Köszönöm, hogy követtetek a száműzetésbe. Köszönöm, hogy meggyászoltátok szeretett férjemet, Andrást. Rögtön akkor ki kellett volna kérnem a nemzetségeket képviselők tanácsát, ám én ezt elmulasztottam, amiért elnézéseteket kérem. Hogy hibámat helyrehozzam, ezennel átadom helyemet a mellettem álló véneknek. Remélem, vezetésükkel bölcsen döntötök majd az új király személyéről.
Szavait a tömeg megtapsolta, és miközben lelépett az emelvényről, innen-onnan kiáltások hangzottak:
– Éljen soká Remény!
– Köszönjük, amit tettél!
– Remény legyen a királynő!
Eközben az emelvényen állók vitatkozni kezdtek egymással.
– Az emberek közül kell az új királynak kikerülnie! – jelentette ki vehemensen Buda
– Már miért? – ellenkezett Nagyszárny. – Régen felváltva adták a nemzetségek a királyt. A legutóbbi ember volt, most rajtunk a sor!
– Ezt én is elmondhatom – morogta Ércmester. – Idejét sem tudom, mikor ült törpe a trónon!
– Mindazonáltal mi vagyunk a legtöbben! – állította Buda. – Különben is, az utolsó néhány nemzedék alatt a tisztség öröklődött…
– Akkor talán Csiperkét kéne javasolnod – szakította félbe Nagyszárny. – Ő András leszármazottja, ráadásul humkány, ember meg tündér vér is csörgedezik az ereiben…
– Szó sem lehet róla! – vágott közbe magából kikelve Buda. – Minden baj az ő születésével kezdődött. Nincs igazam, Gránátalma?
– Testvéreim – válaszolta nyugodt hangon a tündér – méltatlan hozzánk ez a marakodás, különösen ilyen nehéz időkben. Mindnyájan önként követtük a királyi családot a száműzetésbe, tehát véleményem szerint erre hivatkozni illetlenség. Most mindannyiunk egyetértésére és egységére van szükség, hogy új hazát teremthessünk, és ismét bőségben élhessünk. Jól mondom, varázsló?
– Egyetértek veled! Remélem, ezt a többiek is belátják! – bólintott Gyöngy, aki eleinte érdeklődve, utána viszont egyre növekvő aggodalommal figyelte a szóváltást. – Nos, lenne egy javaslatom, ha meghallgatnátok.
– Felőlem – vonogatta a vállát Buda. – Bár nem sok értelmét látom!
