Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (95.)

2018. szeptember 15. 14:45 - Vid Ödön

(az elejére)

– De hát még sohasem próbáltam varázsvesszőt vezetni – ellenkezett némán.

– Behunyt szemmel is belefutottál Ajándékba. Ez egyértelmű győzelem!

– Rozi, ne igyál előre a medve bőrére! Még nincs meg a…

– Sikerült! – harsant ekkor a diadalmas kiáltás.

A fa tövében ásott lyukból bőséges sugárban tört fel a kristálytiszta forrásvíz. Elsőként Remény kóstolt bele, és jóízűnek találta.

– Testvéreim – szólt a körülötte állókhoz –, tegnap este küldöttség hívta fel a figyelmemet arra, hogy több nagyon fontos kérdésben nem a szokásoknak megfelelően jártam el. Úgy vélem, ez az erdő tavaszig biztonságos átmeneti szállásnak alkalmas. Ha egyetértetek, ma építsünk hajlékokat, holnap pedig közösen tárgyaljuk meg a következő teendőket!

Napszálltára hevenyészett kalyibákat emeltek, így az éjszakát már mindenki fedél alatt tölthette. Bár cseppet sem voltak kényelmesek meg komfortosak, senki sem zúgolódott.

 

 

Másnap néhány törpe és humkány kisebb emelvényt ácsolt. Mikor elkészült, a kirajzottak eléje gyűltek. Remény Gyöngy, Buda, Nagyszárny, Ércmester és Gránátalma társaságában felment a közepére. Gyöngy a vén tündérben azt az idős anyókát vélte felismerni, aki többször is felkereste Megyer mezején.

– Testvéreim – tett előre Remény egy lépést, miután mindenki elhallgatott. – Köszönöm, hogy követtetek a száműzetésbe. Köszönöm, hogy meggyászoltátok szeretett férjemet, Andrást. Rögtön akkor ki kellett volna kérnem a nemzetségeket képviselők tanácsát, ám én ezt elmulasztottam, amiért elnézéseteket kérem. Hogy hibámat helyrehozzam, ezennel átadom helyemet a mellettem álló véneknek. Remélem, vezetésükkel bölcsen döntötök majd az új király személyéről.

Szavait a tömeg megtapsolta, és miközben lelépett az emelvényről, innen-onnan kiáltások hangzottak:

– Éljen soká Remény!

– Köszönjük, amit tettél!

– Remény legyen a királynő!

Eközben az emelvényen állók vitatkozni kezdtek egymással.

– Az emberek közül kell az új királynak kikerülnie! – jelentette ki vehemensen Buda

– Már miért? – ellenkezett Nagyszárny. – Régen felváltva adták a nemzetségek a királyt. A legutóbbi ember volt, most rajtunk a sor!

– Ezt én is elmondhatom – morogta Ércmester. – Idejét sem tudom, mikor ült törpe a trónon!

– Mindazonáltal mi vagyunk a legtöbben! – állította Buda. – Különben is, az utolsó néhány nemzedék alatt a tisztség öröklődött…

– Akkor talán Csiperkét kéne javasolnod – szakította félbe Nagyszárny. – Ő András leszármazottja, ráadásul humkány, ember meg tündér vér is csörgedezik az ereiben…

– Szó sem lehet róla! – vágott közbe magából kikelve Buda. – Minden baj az ő születésével kezdődött. Nincs igazam, Gránátalma?

– Testvéreim – válaszolta nyugodt hangon a tündér – méltatlan hozzánk ez a marakodás, különösen ilyen nehéz időkben. Mindnyájan önként követtük a királyi családot a száműzetésbe, tehát véleményem szerint erre hivatkozni illetlenség. Most mindannyiunk egyetértésére és egységére van szükség, hogy új hazát teremthessünk, és ismét bőségben élhessünk. Jól mondom, varázsló?

– Egyetértek veled! Remélem, ezt a többiek is belátják! – bólintott Gyöngy, aki eleinte érdeklődve, utána viszont egyre növekvő aggodalommal figyelte a szóváltást. – Nos, lenne egy javaslatom, ha meghallgatnátok.

– Felőlem – vonogatta a vállát Buda. – Bár nem sok értelmét látom!

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr6014241853

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.