Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (98.)

2018. október 06. 14:31 - Vid Ödön

(az elejére)

Útközben egy estét Mártonnál töltött, aki szokásához híven semmit sem kérdezett, viszont jó vacsorával vendégelte meg. Azután eseménytelenül teltek a vándorlás napjai, hiszen az emberek a zord téli napokon csak a halaszthatatlan teendőik elvégzésére bújtak elő otthonaikból. Kerülte a lakott helyeket, és inkább a szabad ég alatt hált, nehogy bárki is kifaggassa, honnan jött és hová megy. Kivételt Leventével tett, hozzá, mint régi, meghitt baráthoz kopogtatott az egyik délután. A fiatalember örömmel fogadta.

Gyöngynek nagyon jól esett, hogy a nomádkodást követően végre alaposan megfürödhetett, és nem tarisznyából, hanem asztalnál vacsorázhatott. Utána egy üveg kiváló aszú társaságában a kandallóban lobogó tűz előtt mesélte el, mi minden történt vele, mióta nem találkoztak.

– Megszeretted új népedet? És hogyan tervezed, varázslóként szolgálod tovább őket? – tudakolta a férfi, mikor elhallgatott.

– Egy ideig biztosan. Elvégre nemcsak megígértem ezt nekik, hanem a megbízatásom életfogytig szól és nem átruházható. Nagyon remélem, sikerül újra nevéhez méltóvá tennünk Szép-partot! Azután majd meglátom, mit kezdjek magammal. Ja… hát akadnak köztük nehéz esetek, de a többségükkel jól megvagyok. Egészségedre! – emelte koccintásra a poharát.

– Ha meg nem sértelek – vett nagy levegőt Levente –, elfogadnál-e ehhez társnak engem? Természetesen csakis akkor, ha még szabad a szíved! És ha már elég idősnek tartasz rá!

Gyöngyöt váratlanul érte mind a kérdés, nemkülönben az utalás arra, hogy első alkalommal mivel utasította el a félszeg udvarlást. Bár legszívesebben a nyakába borult volna, mégis sokáig tűnődött a válaszon.

– Kedves vagy, meg köszönöm! – hebegte kínosan. – Kérlek, ne érts félre! Most nem tudok azonnal igent mondani, ám nemet sem akarok mondani! És egyáltalán nem miattad! Az előttem álló feladat nyomaszt, muszáj hát alaposan mérlegelnem…

– Ne szabadkozz! – mosolygott kedvesen Levente. – Nem reméltem, hogy rögtön döntesz. Nem sürgetlek, akkor válaszolsz, amikor jónak látod!

 

 

Az éjszakát belső énjével való hosszadalmas és meddő vitával töltötte, aki váltig korholta, hogy nem mondott igent, ha már megtette a kitérőt a palota felé. Reggel kialvatlanul, zúgó fejjel nagyon örült, hogy a hátralévő utat királyi hintóban teheti meg, bár csak Hópehely társaságában, mivel a Leventére pár napig még halaszthatatlan teendők vártak. Így, egy hónapnyi vándorlás után, Jégbontó havának utolsó estéjén kopogtatott a Víg Gölöncsér kapuján. Katica nyitott ajtót.

– De jó, hogy végre megérkeztél, leányom! – ölelte meg. – Kerülj beljebb!

Az évnek ebben a szakában kevesen keltek útra, ezért éppen egyetlen vendége sem volt a fogadónak. A népes család az ilyen estéket mindig az étkezőben, a kandallóban lobogó tűz mellett beszélgetéssel töltötte. Az ötéves Virág, Katica és Odi legkisebb gyermeke, akár egy kis parancsnok irányítgatta szülei unokáit, a négyéves Kincsőt, Réka és Mátyás leányát, a hároméves Csengét, István és Zsóka leányát, Attilát, aki szinte egy napon született Csengével, és Béla meg Tünde gyermeke volt.

Az apróságok kíváncsian fogták körül Gyöngyöt, akire csak Virág emlékezett homályosan, hiszen bő két év telt el azóta, hogy utoljára találkoztak.

– Mit hoztál? – rángatta meg a vendég szoknyáját.

– Ejnye, Virág, nem szabad ilyesmivel nyaggatni a látogatónkat! – feddte meg Odi.

– De hát Levente is mindig hoz valamit – nyafogott a kislány.

– Számotokra egy messzi földről származó mese van a tarsolyomban – simogatta meg mosolyogva Gyöngy a buksiját. – Majd holnap elmondom.

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr814285379

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.