Másnap az Okosok Tanácsa az emelvényen gyűlt össze, hogy kiválogassák az önként jelentkezők közül a felderítő útra legalkalmasabbakat. Ahogyan szokta, Buda most is magához ragadta a kezdeményezést:
– Khm… khm… testvéreim, várjuk ide fel a körünkbe azokat a humkányokat és törpéket, akik vállalnák, hogy mindama rettenetes és kedvezőtlen előjel ellenére elkísérjék a varázslót, aki ugyebár úgy gondolja, hogy a Fodros túlpartján esetleg magyarázatot találhatna ama rejtélyre, hogy az a vidék még mindig kietlen… khm…
– Várj! – vágott ekkor közbe Ércmester, kihasználva a pillanatnyi torokköszörülős szünetet. – Tőletek, emberek közül senki nem venne részt a vállalkozásban?
– Khm… khm… hát hogyan is fogalmazzak… végeredményében a varázsló úgyis ember, ezzel ugyebár a nemzetségem meghozza a kellő áldozatot! – válaszolta rezzenéstelen arccal Buda. – Emberek, nincs igazam? – fordult a tömeg felé.
– Engem meg sem kérdeztél! – kiabálta Ajándék az első sorból. – Én menni akarok!
– Gyenge nőnek nem való egy ilyen vállalkozás, nekik ugyebár a tűz…
– Hé, Buda – üvöltötte valaki a tömegből –, nem azzal bíztunk meg, hogy lejárasd a nemzetségedet!
– Nyugalom, testvéreim! – csitította a méltatlankodókat Gránátalma. – Egyelőre semmi jóvátehetetlen sem történt. Kérlek, hallgassuk meg a varázslót, kiket tartana alkalmasnak az útra. Utána pedig jöhetnek a jelentkezők. Gyöngy?!
– Amint az közismert – kezdte kicsit zavartan –, a Fodroson túl valami olyasmi uralkodik, ami a tündéreket elpusztítja, tehát nekik muszáj itt maradni. Mindenki másnak van esélye, hogy eléri célját, és épségben visszatér szerettei körébe. Csak olyan vállalkozzon, aki mindenképpen összetart bajtársaival, bármi is történjen vele. Leleményes, elszánt és bátor, ámde nem vakmerő útitársakra van szükségem. Mivel az emberek és a törpék képtelenek repülni, közülünk legfeljebb annyian mehetnek, ahány humkány testvérünk velünk tart. Egy hat fős csapat lenne az ideális, de akár egyedül is útnak indulok.
– Köszönöm, varázsló! – mondta gyorsan Gránátalma. – Tehát, aki vállalkozik az útra, kérem, jöjjön fel ide!
Végül Csiperke, Májusieső, Ajándék és a törpe Kincskereső lépkedett fel az emelvényre. Utána percekig nem akadt több jelentkező.
– Szégyellem magam – szólalt meg Nagyszárny –, amiért nemzetségemben nincs több bátor önkéntes. Varázsló, ha elfogadsz, akkor én tartok veled!
– Köszönöm, barátom, ám várjunk meg ezzel! – hajolt meg szertartásosan Gyöngy.
– Ez tényleg szégyen lenne! – ugrott elő egy fiatal humkány. – Keletiszél vagyok, és készen állok!
– Khm… khm… – jött meg Buda szava –, úgy látom, eléggé sokan verődtek itt össze. Most már csak az alkalmasságukat kell megvizsgálnunk, hogy ugyebár nyugodt szívvel adhassuk meg az indulásra az engedélyt… Khm… khm… Csiperke, tudsz te egyáltalán teherrel repülni? Ajándék, te meg milyen tapasztalatokkal is lehetnél a varázsló hasznára? Igazam van?
– Nincs! – süvítette ugyanaz a névtelen a tömegből, aki az imént már megfedte. – Ha tovább pocskondiázol bárkit, vén szószátyár, kikergetlek az Okosok Tanácsából.
– Jól beszélsz! – hallatszott innen meg onnan is.
– Kérlek, barátaim – intette csendre a zajongókat Gyöngy –, összpontosítsunk az utazásra! Rügyezés havának közepén, újholdkor indulunk. Addig kiderül, hogy mi, akik ma vállaltuk a felderítők szerepét, tudunk-e csapatkéntegyüttműködni. Biztos vagyok benne, hogy igen, és ezzel, remélem, meg fogunk nyugtatni minden kétkedőt.
– Testvéreim, mára elvégeztük, amit magunk elé tűztünk, az Okosok Tanácsa nevében köszönöm nektek. Kérlek, térjetek vissza munkátokhoz, hogy táborunkat kicsit lakályosabbá tegyük! – zárta be a gyűlést Gránátalma, hogy elejét vegye a további indulatos megjegyzéseknek.
