Gyorsan peregtek a napok. Buda aggodalmaskodása ellenére Csiperke kiváló repülőnek bizonyult, és könnyedén tett meg egyre hosszabb utakat Kincskeresővel a hátán. Gyöngy és Ajándék felváltva repült a másik két humkánnyal. Végül a kérdést Hópehely döntötte el, aki valamiért Májusiesővel kicsit jobban érezte magát, bár minden alkalommal éreztette, hogy ősei között egyetlen madár sem akadt. Attól kezdve mindig ebben a felállásban közlekedtek.
Közben Ércmester vezetésével a törpék szorgosan keresték a szeretetfiola készítéshez használható hegyikristályokat. Ínség havának utolsó napjára tucatnyi, hibátlan, nagyon szép darabot gyűjtöttek össze, és adták Gyöngynek. Miközben a telehold felkúszott az égre, a Varázsolások könyvében leírtak szerint meggyújtották a máglyát, a huszonöt kiválasztott körbeállta, és Gyöngy minden útitársának feltöltötte a szeretetfioláját.
≈
Rügyezés havának első fele szinte észrevétlenül repült el. A kis csapat a törpéktől kapott lámpásokkal, kötelekkel, meg a szeretetfiolákkal felszerelkezve készen állt, hogy az újholddal együtt felkerekedjen veszélyesnek ígérkező útjára. Gyöngy zsákjában ott lapult a Varázsolások könyve, az elemózsiás csodatarisznya, Pongrác sípja, meg a maga készítette Boldogság csanakja. Füle mögé rejtette Remény tollát, hogy bármikor tanácskozhassanak egymással.
Búcsúztatásukra összegyűlt a tábor valamennyi lakója. Buda természetesen nem hagyta ki az alkalmat, hogy nagy nyilvánosság előtt pufogtassa végeérhetetlen, semmitmondó körmondatait.
– Khm… khm… Ajándék, Kincskereső fiam, Májusieső, Keletiszél, Csiperke, és végül te, varázsló, aki ugyebár kitalálta ezt az eszement vállalkozást, szóval, úgy gondolom, itt az ideje, hogy búcsúzásként én, mint az Okosok Tanácsának feje, bölcs tanácsokkal lássalak el benneteket arra az útra, amely ugyebár kiszámíthatatlan eredményt hozhat, és csak reménykedhetünk benne, hogy mindnyájan élve megússzátok ezt a…
– Bocsáss meg, Buda uram – szakította félbe Gyöngy, és az égre mutatott –, de amint látod, elérkezett indulásunk pillanata. Azért társaim nevében is köszönöm a JÓ SZERENCSÉT!üdvözletet.
A vén szószátyárnak leesett az álla, hogy csak úgy ukmukfukk félbeszakították, pedig még mennyi minden szorult belé.
Kincskereső Csiperkére, Ajándék Keletiszélre, míg Gyöngy Hópehellyel az ölében Májusieső hátára ült, azután a humkányok elrugaszkodtak. Búcsúkört tettek az összegyűltek felett, majd elszálltak a Fodros felé, oda, ahová nem is olyan régen az óriások letették a Rézvölgyből menekülteket. Ez a hely nagyjából félútra esett a tenger és az Ércbércek között. Éppen felkelt a nap, amikor a patak innenső, tiszta vízű partján leszálltak.
– Barátaim, ha valamelyikőtök meggondolta magát, még mindig nyugodtan visszakozhat, neheztelés nélkül elfogadom a döntését – mondta Gyöngy.
– Nos, akkor induljunk! – vezényelte, mivel egyikük sem mozdult.
– Szerintem jó lenne, ha először egyedül kelnék át a túlpartra – állította meg őket Csiperke. – Bennem folyik tündérvér is, ki tudja, nem történik-e velem ugyanaz, mint korábban két testvérünkkel.
– Igaza van az unokámnak – hangzott fel Gyöngy fejében Remény hangja.
– Rendben – bólintott –, de vigyázz, nehogy ehhez a szutyokhoz érj! Miután átértél, várunk egy fertályórát, és ha közben semmi sem változik, gyere vissza Kincskeresőért!
– Felesleges visszajönnöd – szólalt meg Keletiszél –, Ajándékkal együtt őt is átviszem.
– Hát, akkor jó szerencsét!– ölelte meg Gyöngy Csiperkét, majd sorban a többiek is.
A humkánynak egy percre sem volt szüksége, hogy átrepüljön a Fodros felett. Miután leszállt, pár lépést tett az ég felé meredező, megégett facsonkok között, végül visszatért a partra.
– Minden rendben – kiáltotta társainak –, bár amióta itt vagyok, folyamatosan susog a fülem. Amúgy áll a levegő, úgyhogy rejtély, mit hallok. Kellemetlen, épphogy el lehet viselni.
Mindenesetre kivárták a megbeszélt időt, és csak azután csatlakoztak Csiperkéhez.
