– Itt kifejezetten büdös van – állapította meg Kincskereső. – Fogalmam sincs, milyen szagot érzek, és émelygek tőle.
– Nekem egyfolytában egy távoli, trillázó sikolytól cseng a fülem – panaszkodott Ajándék is.
Hópehely eközben izgatottan rohangált körülöttük. Hol itt, hol ott morrant egyet, néha rávicsorgott egy láthatatlan ellenségre, máskor meg mellső lábával hessegetett valamit az orra elől. Gyöngy még sohasem látta ilyennek a pulit.
– De jó lenne, ha kimondhatnád, mi nyomaszt! – sóhajtott. – Biztosan okkal viselkedsz így! Viszont most mutasd, merre induljunk!
A kutyus pár lépést tett a patak mellett a tenger irányába, majd bizonytalanul visszafordult, gazdája követi-e. A többiek egymásra néztek, majd a nyomába eredtek. Egy darabig semmi sem változott. Balról a meder feléjük eső felét továbbra is kitöltötte az az ismeretlen fekete anyag. A kiégett földet vastagon hamu borította, amelyből helyenként apró ligetek üszkös maradványai meredeztek az eget borító szürke fellegek felé. Már vagy egy órája bandukoltak szótlanul, amikor a vidék szinte észrevétlenül emelkedni kezdett, mert a Fodros és a túlsó part egyre mélyebben terült el alattuk. Vágyakozva pillantgattak arrafelé, ahol a fák már zöldelltek, a rétek pedig tavaszi pompájukba öltöztek.
– Mindjárt besötétedik – szólalt meg Kincskereső –, le kéne táboroznunk. Gyöngy, mit szólnál, ha a túlparton éjszakáznánk?
– Hát, nem is tudom… – vakarta meg a fejét. – Tényleg csábító, hogy szinte karnyújtásra sokkal barátságosabb a vidék, csakhogy valami azt súgja, ne nagyon röpködjünk ide-oda a két part között…
– Egyetértek veled! – helyeselt Csiperke. – Talán ti is éreztétek, hogy ez a kulimász valahogy húz lefelé, amikor átrepülsz felette. Holnaptól úgyis ezen a tájon kell tanyáznunk, úgyhogy a maradásra szavaznék.
– Értem – válaszolta kicsit lehangoltan a törpe –, biztosan igazatok van. Csak hát ez a szag meglehetősen megvisel.
– Az én fejem is zsong a sikolyoktól – panaszkodott Ajándék –, még szerencse, hogy ti nem hall...
Váratlanul a Fodros közelebbi felét kitöltő fekete massza fortyogni kezdett, orrfacsaró záptojásszaggal árasztva el a környéket. Azután hol itt, hol ott hangos sivítással szinte a fellegekig érő lila lángoszlopok törtek a magasba.
– Phű, ha ez akkor történik, amikor felette vagyunk! – szakadt ki Keletiszélből. – Rágondolni is szörnyű!
– Szerintem a vidék gonosz ura az értésünkre akarja adni, nem szívesen lát minket birodalmában – vont vállat Gyöngy.
– Vagy, hogy örökre itt kíván tartani – vélekedett Ajándék. – Ez a tűzijáték akkor kezdődött, amikor azon elmélkedtünk, visszatérjünk-e a túlpartra éjszakázni.
– Van benne valami! Elő a lámpákkal, menjünk innen!
A lámpások éppen csak annyi fényt adtak, hogy azt lássák, hová lépnek. A fénykörön túl minden koromsötétségbe burkolódzott, kivéve a hátuk mögött lobogó félelmetes lángtengert, amitől egyre messzebb távolodtak. Jó órányit botorkáltak, követve a földet szaglászó pulit, aki cikkcakkban vezette őket az ismeretlenbe. Egyszer csak Hópehely megmerevedett, majd nyikkanás nélkül az oldalára dőlt. Gyöngy rémülten ugrott oda, és simogatni kezdte. A kutyus lélegzett, ám ezen kívül semmilyen más életjelet sem adott. Pillanatokon belül a tagjaiból kiszállt az erő, szemhéját ólmos súly csukta le, és maga is összecsuklott, akárcsak körülötte a társai.
