– Ébredj! – hallatszott valahonnan a messzeségből Remény hangja.
Erőlködve nyitotta ki a szemét, és körülnézett. A nap még nem kelt fel, csak a horizontot festette be hajnalpírral. Pár lépésnyire tőle a hamuval borított földnek hirtelen vége szakadt, amögött csak a végtelenbe húzódó tengert látta. Barátai Hópehellyel együtt csukott szemmel, kényelmetlen testtartásban hevertek a közelében, időnként hangosakat nyögtek, és dobálták magukat.
– Végre! Már azt hittem, örökre álomba merülsz.
– Ezek szerint régóta költögetsz – gondolta. – Nem emlékszem semmire!
– Hm… talán jól van ez így!
– Miért, szerinted mit álmodtam?
– Megkíméllek tőle – válaszolta nyugodtan a tündér. – Jól vagy?
– Fogjuk rá! A fejemben mintha harangok csilingelnének. Csiperke meg Ajándék tegnap említették, hogy folyamatosan zajokat hallanak. Mostantól nyilván én is csatlakozom hozzájuk. Van valami ötleted, mit tehetnék a többiekért?
– Azt hiszem, itt az ideje a Boldogság csanakjátbevetni. Vizet ad az elemózsiás tarisznya, a többit meg tudod!
Gyöngy nyomban megfogadta Remény tanácsát. Megtöltötte friss vízzel a faragott edénykét, majd sorban pár cseppet öntött mindegyik alvó ajkára. Egyik a másik után kezdett magához térni, azonban fennakadt szemükből ítélve még valahol nagyon távol jártak. Valamennyit bőségesen meg kellett itatnia, mire végre teljesen visszatértek a valóságba.
– Mi történt? – tudakolta Csiperke.
– Őszinte leszek, fogalmam sincs! – válaszolta Gyöngy. – Valami vagy valaki letaglózott minket, és rémálmokkal ijesztgetett. Emlékeztek valamire?
Társai a fejüket rázták. Hópehely panaszos nyüszítéssel kéredzkedett gazdája ölébe, amit kölyökkora óta talán egyszer sem tett. Erejüket csak roppant sokára nyerték vissza. Egyáltalán nem kívántak enni, viszont rettenetesen szomjasak voltak. Gyöngy nem győzte újratölteni a csanakot, amit barátai minden alkalommal egyetlen hajtásra ittak ki.
Mikor végre nagy nehezen feltápászkodtak, a nap már majdnem elérte a zenitet, és a tengeren táncot roptak a sugarai. Azonban a fejük fölött továbbra is nyomasztó, vastag, szürke felhőtakaró terpeszkedett. A meredély szélére merészkedtek. Alattuk szédítő mélység tátongott. Az aláhajló sziklás partot hihetetlenül magas hullámok ostromolták, amelyek végeérhetetlen sorokban törtek a szárazföldre. A megdöbbentő hatást csak fokozta, hogy süket csend vette körül őket, a hullámverés dübörgése nem hallatszott fel odáig, ahonnan reszkető lábakkal alátekintettek.
– Tudod, hol lehetünk? – kérdezte Gyöngy hangtalanul Reményt.
– Az Óperenciás tengernél – jött kisvártatva a felvilágosítás. – Földünket körös-körül ez öleli, és végtelen. Legalább is még soha senki nem kelt át rajta.
– Félelmetes! – szólalt meg Májusieső.
– Barátom, körülnéznétek odalent, hátha leltek valamit – kérte Gyöngy.
– Természetesen – készségeskedett Keletiszél.
Fivérével gyorsan szárnyra kaptak, és kirepültek a víz fölé. Először a Fodros torkolata felé tartottak, majd a másik irányba fordultak. Parton álló társaik rémületére heves szélrohamok dobálták őket, ha csak kevéssel is a meredély széle alá süllyedtek, feljebb azonban szélcsend uralkodott.
Hamarosan eltűntek a szemük elől. Már kezdett szürkülni, mikor végre valahára feltűntek, és teljesen kifáradva lehuppantak közéjük.
– Nem találtunk semmit – lihegte Májusieső. – A partfal mindenütt ugyanilyen meredek, odalenn sehol egy talpalatnyi hely, ahol megpihenhetne, aki lemerészkedik.
– Idefent pedig végeláthatatlan hamutenger – egészítette ki Keletiszél. – Viszont a tegnapi tűzoszlopoknak nyoma sincs a Fodroson. A szutyok a tengerig ér, és ott mintha elvágták volna. A hullámok ráfolynak, mégse keverednek össze. Persze, nem szálltunk le, de odafentről így látszott.
– Köszönöm, testvéreim – ölelte át mindkettőt Csiperke.
– Érted mindent megtennék! – pirult el Májusieső.
– Ma éjjel maradjunk itt, és holnap induljunk a hegyek felé! – javasolta Gyöngy. – És felváltva virrasszunk! Én kezdek.
– Én vállalom a következőt – jelentkezett Kincskereső.
– Én pedig a hajnalt – mondta Csiperke.
Az előző éjszakától eltérően semmi említésre méltó sem történt. A társai nyugalmára felügyelő őrszem kivételével mindenki jól aludt. Rejtély, hogy ez a Boldogság csanakjából ivott víznek volt köszönhető, vagy pedig a rejtélyes erők tartották feleslegesnek az újabb riogatást.
