– Az igazsághoz tartozik – folytatta a tündér szégyenkezve –, Károgóval és Döngölővel kárörvendően vigyorogtunk, mialatt a holtsápadt Tölgy kibotorkált a teremből. Ám az örömömnek egykettőre vége szakadt, mert legnagyobb meglepetésemre én kerültem sorra:
„– Szélkakas – fordult hozzám fagyosan Jégverés –, nemzetségedet ma reggel egy kezemen megszámoltam. Mivel ez a létszám se nem oszt, se nem szoroz a többiek százaival szemben, a te jelenléted mostantól az Államtanácsban felesleges.”
– Ugye belátjátok, hogy borzasztóan lesújtva éreztem magamat. Három tündér testvéremmel félrevonultunk, a váron kívülre, megtárgyalni, maradjunk-e, vagy keressünk meg titeket, esetleg menjünk Tündérkertbe.
– Nem hiszem, hogy a történtek után ott tárt karokkal fogadtak volna – jegyezte meg Ajándék.
– Mi is így véltük. Kezdett besötétedni, amikor olyan iszonyú vihar támadt, amilyent soha azelőtt nem éltem még át. Egész éjjel szaporán csapkodó lila villámok világították meg az eget arrafelé, amerre Tündérkert terül el. Baljós előérzettől vezérelve vadludakká változtunk, és teljes erőnkből a Tükörfal felé szálltunk. Reggelre értünk a tetejére, és megpihentünk. Ekkor a völgyet betöltötte Tölgy tébolyult kiáltozása: „Jégeső, hatszázhatvanhatszor légy átkozott, és soha ne lelj nyugalmat se éltedben, se holtadban!” Ameddig csak elláttunk, iszonyatos mennykövek korbácsolták a földet, minden lángba borult. A távolban a vár óriási máglyaként lobogott, és szikraként köpködte az ég felé szerencsétlen testvéreinket…
– Ó apa! – jajdult fel egyszerre Májusieső és Keletiszél.
– Napokig vártunk – folytatta Szélkakas –, ám a völgyet elemésztő vihar egyetlen pillanatra sem csillapodott, a legközelebbi ménkű szinte az orrunk előtt csapott le a Tükörfal tövébe. Kétségbeesetten próbáltuk átrepülni a Kristályhegyet, azonban képtelenek voltunk elég magasra szállni. A tomboló tűz elől a tóban kerestünk menedéket. Vadlúd alakjában ereszkedtünk alá, és többé nem bírtunk visszaváltozni. A napok multával erőnk egyre fogyott, már csak ringatóztunk a vízen, hagytuk, hogy az áramlás magával sodorjon. Úgy adódott, hogy a többiek mögött úsztam, amikor egyszer csak eltűntek a szemem elől. Minden maradék erőmet összeszedve az utolsó pillanatban a levegőbe emelkedtem, és valahogyan elvergődtem idáig. Miután visszanyertem eredeti alakomat, a szikla széléig kúsztam, hanem testvéreimnek nyoma veszett. Azóta kuksolok itt étlen-szomjan, és reménykedem, hátha valaki rám akad…
– És az ajtóval nem próbálkoztál? – törte meg a tündér szavait követő kínos csendet Gyöngy.
– Higgyétek el, semmihez sem volt már erőm! – szabadkozott, krokodilkönnyeket potyogtatva. – Lesújtott testvéreim halála meg szülőföldem értelmetlen pusztulása, ami ellen nem tehettem semmit…
– Szerintem pedig igenis tehettél volna, kétszínű alak, nemzetséged szégyene! – ripakodott rá felháborodva Csiperke. – Ha nem támogatod elvtelenül Tölgyet, amikor népünk megosztásán munkálkodott, lehet, hogy ma nem itt tartanánk!
– Kérlek, csillapodj! – csitította Gyöngy. –Szélkakas majd elszámol a lelkiismeretével, meg testvérei megvetésével. Most pihenjük ki magunkat, azután reggel vizsgáljuk meg ezt az ajtót!
