Az ajtó szabálytalan alakú kövekből kirakott emelvényből emelkedett ki. Előtte akár húsz ember is elfért volna, sőt, kényelmesen körbe lehetett járni. Másként nézett ki, mint ahogyan Gyöngy Odiék elbeszélése alapján elképzelte.
Először a felkelő nap felől nézték meg. Az egyetlen, fából készült, közönséges ajtószárnyat két, emberderéknyi, durván faragott kőoszlop keretezte, amelyeket fent majd méter magas, felfelé lépcsőzetesen szélesedő kőgerenda kötött össze. Az óriási zsanérok a bal oldalán tartották az ajtót, fogantyúként a derékmagasságban elhelyezett, ököl nagyságú, kiterjesztett lábú pók szolgált.
A fatáblába vésett írást csak Gyöngy tudta elolvasni, amit fennhangon meg is tett:
Múltad egyik döntését
Ma már semmissé tennéd.
Hogy sorsod most más legyen
Befelé nyissál engem,
És bátran lépj át rajtam!
De szárnyamat húzhatod,
Jövőd így megláthatod.
Éveket átugorni,
Ha félsz utadat járni,
Most esélyt tudok adni.
Tovább élni reményben,
Barátaid körében,
Úgy tudsz, ha nem nyitogatsz.
A kezdett úton haladsz,
S innen gyorsan elszaladsz.
– Ez nem sok jóval kecsegtet – állapította meg Csiperke. – Te erre számítottál?
– Hát… nem egészen – vakarta a fejét Gyöngy. – Abban viszont biztos vagyok, hogy ez nem az az ajtó, ami egykor Tihamért fogva tartotta. No, nézzük meg az árnyékos oldalát is ennek az építménynek, azután ráérünk eldönteni, mit csináljunk!
Onnan teljesen más képet mutatott, mint a túloldala. Két, egymáshoz szorosan illeszkedő szárnya fémből készült, amelyeket kergetőző, lila fényt sugárzó sárkányok domborműve keretezett. Fogantyúkként a tátott szájú sárkányfejekből előkunkorodó érdes nyelveket lehetett használni. Középen szorosan felcsavarodott, narancssárga színű kígyó várta, hogy két üres szemébe valaki közelről belenézzen.
– Tyűha, mintha itt két különböző ajtó lenne! – kiáltotta meglepetten Májusieső.
Hosszú tanakodás után végül Gyöngy vette magának a bátorságot, hogy arcát a félelmetes kígyófejre tegye. Odabent gomolygó, karmazsinpiros ködön keresztül egy újabb ajtót, azon meg betűket vélt feltűnni:
Hogyha befelé igyekszel,
Önmagad már sose leszel,
Másmilyen világba jutnál,
Ha most vakmerőn benyitnál.
Mögöttem Ő birodalma!
Hogy földed sohse uralja,
S boldogan, jólétben élhess,
Ide sárkányvérfát ültess!
Miközben a sorokat silabizálta, az az érzése támadt, a Fodros partján elfüstölt tündérekhez hasonló árnyak vonaglanak a szeme előtt. Megmagyarázhatatlan, láthatatlan erő húzta befelé, arca szinte rákenődött a kígyófejre. Minden akaraterejét összeszedve szakította ki magát a bűvöletből.
– Menjünk odébb, ennek fele sem tréfa! – nyögte ki nagy nehezen.
Lekászálódtak az emelvényről, majd elmesélte a kígyó szemén keresztül észlelt vízióját.
– Mit gondoltok, kinyissuk bármelyik oldalt is? – kérdezte végül.
– Akárhonnan nézzük, csupa fenyegetés – szólalt meg elsőként Csiperke. – Különösen ez a rejtélyes Ő. Vajon ki lehet? Szélkakas, te tudsz erről valamit?
– Ó, nem igazán… – habogott szemlesütve a tündér.
– Ne higgy neki! – sugallta Remény Gyöngynek. – Ő még Gránátalmánál is idősebb.
– Azért csak áruld el azt a keveset! – fordult a tanácsot követve Szélkakashoz.
– Hát… azt rebesgetik… de hát ez csupáncsak mendemonda…
– Bökd már ki végre, ne ötölj-hatolj itt összevissza! – förmedt rá Csiperke.
– Szóval… én úgy hallottam… hogy… amit magunk körül látunk, az egy másik, számunkra felfoghatatlan… világnak csupán parányi darabkája… – makogta, majd elhallgatott.
