– És? – noszogatta a humkány.
– Állítólag… egyes ifjú tündérek… ebbe a világba kerülnek… És kérlek, ne is faggassatok, tényleg csak ennyit tudok!
– Mi van a sárkányvérfákkal? – tudakolta Gyöngy.
– Az titok!... Nem, semmi szín alatt nem beszélhetek róla, muszáj megértenetek! – rimánkodott rémülten Szélkakas. – Itt semmiképpen…
– Akkor hol? – csapott le rá Csiperke.
– Kizárólag a Tündérkertben, és csakis tündérekkel – tördelte a kezét.
– Ki az az Ő? – váltott témát Gyöngy.
– Talán a világ igazi ura… de hát ez csupáncsak kósza vélekedés… hiszen még senki sem tért onnan vissza…
– Hagyhatod, úgyse lehet belőle többet kihúzni – szólt közbe Remény Gyöngy fejében.
– Rendben, Szélkakas, mit tennél most? – kérdezte fennhangon.
– Elmennék innen, amilyen gyorsan csak tudok!
– Elárulnád, hogy hová? – kérdezte éllel Csiperke.
– Ahonnan jöttetek.
Hallgatói némán összenéztek, hiszen mindnyájan tanúi voltak a két tündér szörnyű kínjainak. Mindegyik azt várta, hogy valamelyik társa mesélje ezt el a mit sem sejtő tündérnek, akit, bár viselt dolgai miatt nemigen kedveltek, mégis sajnáltak.
– Talán rosszat szóltam? – törte meg nagy sokára Szélkakas a kínos csendet.
Ajándék nagy levegőt vett, azután belefogott a történetbe. Mire a végére ért, a tündér teljesen összetört.
– Tehát arrafelé a pusztulás vár rám?
– Biztos nem vagyok benne, azonban azt feltételezem, nem jutnál át élve a Kopárságon – válaszolta Gyöngy. – Sajnálom… Ha több elemózsiás tarisznyánk lenne, az egyikkel itt jó ideig kihúzhatnád, viszont csak ez az egy van…
– Vagy megpróbálhatok a jövőmbe vagy a múltamba menni – bólintott. – Nos… őszinte leszek… mindegyiktől félek…
– Talán akad egyéb lehetőség – szólt közbe Kincskereső. – Ki kéne deríteni, nyílik-e alattunk barlang.
– De hát veszélyes a vízesés mellett a szurdokba berepülni, ne is gondoljatok ilyenre! – tiltakozott Szélkakas.
– Én se erre gondoltam. Kötélen leereszkedek, és úgy vizsgálom meg a sziklafalat. Májusieső és Keletiszél könnyedén megtartanak, végül pedig visszahúzhatnak.
– Igazán megtennéd? Értem?
– Ne bízd el magad, nem teérted, hanem a népünkért teszem! – nézett rá megvetően a törpe.
Rövid tanakodás után köteleiket kettesével összekötötték. Gyöngy, aki valamennyire jártas volt a sziklamászásban, az egyiknek a végére ülőcsomót kötött, hogy valamennyire kényelmessé tegye a hosszúnak ígérkező függeszkedést. Beültette Kincskeresőt, a másodikat a mellére kötötte, míg a harmadik kötél egyik végét a kezébe adta, a másikat pedig ő fogta. Megállapodtak, hány rángatásra eresztik lejjebb, tartják egyhelyben, vagy húzzák föl barátjukat.
Végül Májusieső és Keletiszél a szikla és a ködfal találkozásánál óvatosan leeresztette a törpét, aki hamarosan eltűnt a szemük elől. Csiperke és Ajándék lehasaltak az aláhajló sziklaperemnél, és úgy néztek társuk után, ám kisvártatva zöldre vált arccal, hányingerrel küszködve húzódtak hátra.
Néhány perc alatt Kincskereső leért addig, amíg a kötelek engedték. Ezután a két humkány lassan elindult, hogy körbejárják a platót. Társuk egyszer sem jelzett. Már kezdett szürkülni, mire útjuk végére értek, és felhúzták a bátor törpét, aki csuromvizesen, átfagyva és teljesen elcsigázva került elő.
– Sehol semmi! Minden kötelünket összeköthetnénk, akkor sem érne le a szikla aljáig. Mintha feneketlen lenne… – motyogta elkeseredetten, majd eldőlt, akár egy zsák, és mély álomba zuhant.
Gyöngyék estig tanakodtak, megpróbálják-e kinyitni az ajtót, és ha igen, melyik oldalát. A másmilyen világokba nyíló felének fényét még a rávetülő délutáni napfény sem tudta elnyomni, és naplemente után pedig az egész környéket elárasztotta a félelmetes lila ragyogás, míg minden más koromsötétségbe borult.
