Miután társaik eltűnnek a szemük elől, Kincskereső és Keletiszél körbejárták az óriási építményt, ami még romos állapotában is lenyűgözte őket. Mindegyik sarkán simára faragott kövekből rakott, ötszögű, majd tíz ember magas torony vigyázta a környéket, a közéjük épített falak a közepükig értek. A nyugati, amely a hegyhez legközelebb emelkedett, minden tekintetben legalább kétszer akkora volt, mint a másik négy. Az épületet mély, száraz árok övezte. A kapu a keleti falban nyílt, amihez arasznyi gerendákból ácsolt felvonóhídon lehetett eljutni. Kétoldalt combvastagságú, szakadt, rozsdamarta láncok lógtak. Az épületbe vezető alagutat vészhelyzetben lezáró, félig leeresztett rostélyok sem voltak jobb állapotban.
Sokkal óvatosabban léptek a hídra, mint legutóbb, amikor szinte pánikban menekültek innen. Az öreg szerkezet recsegett-ropogott alattuk, de kitartott. Egykettőre az ötszögű udvarra jutottak, amit árkádos kerengő vett körül. A kövezetről eltűnt a hamu. A tornyok és a falak tetején körbefutó oromzatok csipkézetéből már csak hellyel-közzel maradt. Az épületeket valaha fából készült tető fedhette, erre az elszenesedett gerendákból lehetett következtetni.
A kaputól jobb felé indultak, hogy körbejárjanak. Minden ajtón bekukkantottak, ám a padlót borító pernyén kívül egyetlen helyiségben sem találtak semmit. Rövidesen a nagytorony bejáratához értek. Odabenn középen egy derengő, higanyszínű, emberderék vastagságú fényoszlop emelkedett a magasba. Kíváncsian mentek közelebb, és egy nagyjából tízlépésnyi oldalú, ötszög alaprajzú akna tátongott előttük. Mindegyik sarkából, a falhoz tapadva, balkéz felé meredek, legfeljebb kétarasznyi széles, korlát és kapaszkodó nélküli lépcsősor indult lefelé. Onnan fentről lehetetlen volt kitalálni, mi sugározza a fényt.
– Lemegyek, és körülnézek – szólalt meg Kincskereső.
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Keletiszél. – Ha elvesztenéd az egyensúlyod, menthetetlenül lezuhannál, míg én tudokrepülni. Ha bármi történne velem, siess Gyöngy után!
A törpe egy ideig ellenkezett, ám a humkány nem engedett, és végül nekiindult a mélységbe vezető lépcsőnek. Barátja az üreg pereméhez hasalt, és aggódva figyelte, míg el nem tűnt a szeme elől. Keletiszél egész úton nagyjából mellmagasságban, számára ismeretlen, vésett jelekből álló feliratot látott a simára csiszolt sziklafalon.
– Kár, hogy Gyöngy nincs itt – gondolta –, ő talán megértené. Lehet, hogy a veszélyre figyelmeztet, de én akkor sem fordulok vissza dolgavégezetlenül.
A fény forrását egyelőre nem bírta felfedezni. Bár alig derengett, mégis bántotta a szemét, ha belenézett. Olyankor nyugtalanító émelygés, és levertség fogta el. Inkább a lába elé meredt, gépiesen számolta a fordulókat.
Éppen huszonhatszor kerülte meg az aknát, mire leért az aljára. Pont a bal kezénél egy felirattal keretezett nyílás sötétlett a sziklafalban. Fogalma sem volt, az a várba befelé, vagy pedig onnan kifelé vezetné. A kaverna középpontjában egy emberderéknyi lyukból tört elő a fényoszlop, amelyben szemmagasságban arasznyi, tizenkét szabályos ötszögű lapból álló test forgott rendkívül lassan. Mihelyt rápillantott, többé nem bírta róla levenni a szemét.
Belelátott a belsejébe, ahol néma jelenetek tűntek fel, majd foszlottak szét. Először magát, Jégverést meg a testvérét ismerte fel, amint Rézvölgyben vitatkoznak, hagyják-e el szülőföldjüket, vagy pedig maradjanak. Azután jött az a pillanat, mikor elszégyellte magát, amiért tétovázik, vállalkozzon-e a veszélyes felderítésre. Utána sorban megelevenedtek eddig megtett útjuk részletei. Ám a gonosz szerkezet mindig úgy mutatta őt, mint aki gyáván Májusieső árnyékában kullog, soha semmit nem kezdeményez, és reszket a félelemtől.
Már zsongott a feje egyrészt a villódzó fénytől, másrészt a jelenések okozta tehetetlen dühtől, amikor váratlanul egy másmilyen kép bontakozott ki: Tölgy egy szűk vájatban fogcsikorgatva püföli csákányával a kemény sziklát, majd hirtelen szembefordul vele, és az eddigiektől eltérően hallotta artikulátlan üvöltözését: „Azt hiszed, hogy te, meg a testvéred, semmirekellő fattyai Jégverésnek, elmenekültetek az átkom elől? Hát ebben ne is reménykedj! Bosszúm utolér, bárhová is bújnál, és ugyanaz lesz a sorsod, mint gazember apádnak, aki nem átallott megfosztani a hatalomtól!”
Ez a látomás egy pillanatra kiszakította kábultságából.
– Te senkiházi, te, aki elvakult hatalomvágyadtól vezérelve képes voltál Rézvölgy pusztulását okozni – bömbölte magából kikelve, miközben letépte nyakából a szeretetfiolát –, te merészelsz másokat becsmérelni, fenyegetni? Nesze…
Ezzel teljes erőből Tölgy felé dobta kristályt. Amint az elérte a forgó testet, hatalmas villanás meg iszonyú dördülés közepette mindkettő a fényt kibocsátó lyukba hullott, a fényoszlop pedig egy szempillantással később összeroskadt, és kihunyt. Keletiszél az átéltektől szinte tébolyultan és vakon rohangált fel s alá az aknában, mígnem belezuhant a sötéten tátongó nyílásba, amely összezárult felette.
