Kincskeresőt, aki odafent mindvégig csak a rettentő fényoszlopot látta, az iszonytató moraj és a hirtelen beálló sötétség kikergette a toronyból. Odakint már esteledett, ellenben barátját nem akarta magára hagyni. Minden bátorságát összeszedve merészkedett vissza, hogy leereszkedjen, ám odabenn egybefüggő padlózat fogadta. Könnyeivel küszködve indult Gyöngyék után, hogy megvigye a szomorú hírt, és együtt térjenek vissza Keletiszél megmentésére.
Kincskereső a rohamosan közeledő éjszaka miatt a kaputól pár kőhajításnyira letelepedett. Ott akarta bevárni a napfelkeltét, hogy a nappali fényben tájékozódni tudjon. Lámpását maga mellé tette, és bánatosan virrasztott, eltűnt barátját siratva. Soha nem érezte még ilyen hosszúnak az éjjelt.
Amint világosodni kezdett alig akart hinni a szemének, sőt, először azt gondolta, álmodik. Ugyanis az eget már nem egybefüggő, szürke felhőtakaró borította, hanem csupán néhány fehér bárányfelhő úszott a messzeségben. Mindenfelé az évszaknak megfelelő, azaz Virágzó élet havában nyíló virágok törték át a hamuréteget. Ámuldozva próbálta eldönteni, káprázatot vagy a valóságot szemléli. A romok ellenben semmit sem változtak, ugyanolyan komoran meredeztek, mint előző nap. Viszont a növények őrült tempóban hódították meg a tájat.
Hamarosan közelgő hangok is megütötték a fülét, és kisvártatva feltűntek társai, Gyöngy, Csiperke, Májusieső és Ajándék.
– Hát ti? – kérdezte hitetlenkedve.
– Visszajöttünk értetek! – karolta át Ajándék. – De hol van Keletiszél?
– Valahol a romok között – tárta szét a kezét tehetetlenül. – Lement egy aknába, azóta nem láttam. Valami félelmetes történt odalent, ami kikergetett a toronyból, és mire visszatértem, a nyílásnak nyoma veszett. Éjszakára nem mertem ott maradni, gondoltam, reggel alaposabban körülnézek.
– Jól tetted! – helyeselt Gyöngy. – Gyerünk, keressük meg Keletiszelet!
A várat most sokkal nehezebb volt megközelíteni, mivel a környéken tobzódott a természet. Az üszkös facsonkok ugyan nem zöldelltek ki, egyébként mindenfelé friss vesszők bújtak elő, és percről-percre szemlátomást vastagodtak és nőttek, meg bontogatták leveleiket, virágjaikat. Közöttük kellett utat törniük.
Az udvaron ugyanaz a látvány fogadta őket, a kövek közti repedésekből növénykék dugták ki fejüket. Két csoportba oszlottak, és úgy járták be az épület minden szegét-zugát, azonban sehol sem akadtak eltűnt barátjuk nyomára. Végül a nagytoronyban futottak össze, ahol a törpe találomra mutatta az akna helyét. Hiába dobogtak keresztül-kasul a padlón, az mindenütt egyformán tömörnek bizonyult.
– Májusieső, nagyon sajnállak, amiért elvesztetted a bátyádat! – szólalt meg jó sokára Csiperke. – Tudom, hogy ez kevéssé vigasztal, azonban biztos vagyok benne, nemzetségünk soha sem fogja elfelejteni önfeláldozását, amivel minden jel szerint végre megtörte a Szép-partot sújtó átkot.
– Apa büszke lenne rá – motyogta az összetört humkány –, de hát már ő sem él. Egyedül maradtam…
– Ígérem, sohasem leszel egyedül! – ölelte át Csiperke.
– Itt már semmit sem tehetünk – állapította meg Gyöngy –, induljunk hazafelé! Májusieső, elbírsz kettőnket Kincskeresővel?
– Azt hiszem, igen. Csak nem repülünk?
– Ideje kipróbálni. Amennyiben tényleg megtört minden átok, akkor menni fog. Ha netán mégsem, gyalogolunk, akárcsak idefelé. Bár, ha mindenütt így nőnek a fák meg bokrok, mint itt, nehéz dolgunk lenne.
Csiperke és Májusieső szárnyra kaptak, és könnyedén szárnyaltak ideiglenes otthonuk felé. Ameddig elláttak, a hegyoldaltól a tengerpartig az egész táj zöldellt, a tűzfolyónak nyoma veszett, és a föld sebei begyógyultak. Sebesen haladtak, és másodnap délelőtt már feltűnt alattuk a Fodros, amely már teljesen megszabadult a korábbi szutyoktól. Estére pedig elérték a száműzöttek táborát.
