Reggel szinte mindenki az emelvény köré gyűlt, hogy tanúja legyen, amikor az Okosok Tanácsa meghallgatja a visszatért felderítőket.
– Khm… khm… úgy látom, sokan ahelyett, hogy a dolgukat végeznék, kíváncsiskodnak, volt-e bármi haszna, hogy néhány testvérünk a kietlen pusztaságban kóborolt – nyitotta meg az ülést Buda –, sőt, ha jól számolom, kevesebben jöttek vissza, mint ahányan elindultak, ami ugyebár ilyen vészterhes időkben, amiket kénytelenek vagyunk elszenvedni, fájdalmas veszteség. Mivel Virágzó élet havából már tíz értékes napot elvesztegettünk, mert kétes értékű hírekre vártunk, ahelyett, hogy khm… khm… új lakóhelyünket építenénk, szóval, felszólítom a varázslót, hogy röviden, hangsúlyozom, röviden, minden felesleges szóvirág mellőzésével adja elő, mire fecsérelődtek el azok a napok, amíg engedve nyughatatlan vérének, csavargott, és veszélybe sodorta szeretett testvéreink életét. Khm… khm… tied a szó, varázsló, de végy rólam példát, aki ugyebár mindig pontosan és tömören fejtem ki igen magvas és előremutató gondolataimat, ami ugyebár, nem mindenkiről mondható el…
Gyöngy már fel sem vette Buda fontoskodását, ám hallgatói közül valaki ingerülten közbekiabált:
– A varázslóra vagyunk kíváncsiak, nem a te üres fecsegésedre!
– Ez… ez… – hápogott elvörösödve Buda – ez…
– Varázsló – szólt közbe Nagyszárny –, kérlek, beszélj!
– Sikeresen eljutottunk a Világ végére. Ott találkoztunk Szélkakassal, akinek az elmondása alapján úgy tűnik, ő egyedül élte túl a Rézvölgyet sújtó veszedelmet, amit Tölgy meggondolatlan átkozódása okozott. Sajnos, valószínűleg a Szép-partot uraló gonosz erő később őt emésztette el. Elvesztettük Keletiszél testvérünket is. Ezek voltak a rossz hírek. A jó hír viszont az, hogy Kincskereső és Keletiszél hősiességének köszönhetően Szép-partra végre visszatért az élet. Nos, ennyit végeztünk. Remélem, elég tömör voltam!
– Khm… khm… csak ennyi? Ezért kár volt ekkora hűhót csapni…
– Jó lenne, ha nem becsmérelnéd nyakra-főre azokat, akik tesznek is valamit, nemcsak fecsegnek! – fortyant fel Csiperke.
– Hát… hát ez hallatlan! Tisztelned kéne a koromat, az életem során felhalmozott, felbecsülhetetlen tapasztalatokat!
– A kor nem érdem, hanem állapot – morogta maga elé Gyöngy.
– Igen, tökélyre fejlesztetted a semmitmondást, meg a fontoskodást – vágott vissza Csiperke.
Buda először csak hápogott, majd mély levegőt vett, hogy újabb szóáradatot zúdítson hallgatóira, csakhogy Gránátalma megelőzte:
– Barátaim, térjünk vissza a lényegi kérdésekhez! Varázsló, biztonságosan letelepedhetünk Szép-parton?
– A törpékre, humkányokra és az emberekre, úgy tűnik, egyelőre nem leselkedik veszély. Viszont megjósolhatatlan, mi történne egy tündérrel, ha megkísérelné az átkelést a Fodroson.
– Ezt könnyű kideríteni. Még ma körülnézek odaát. Akármi is történik, holnap eldönthetjük, hol telepedjünk le, mert abban egyetértek Budával, sebesen hozzá kell látnunk végleges lakóhelyünk felépítéséhez. Tisztában vagyok a kockázattal, úgyhogy kérlek, ne vesztegessünk időt a szándékomtól eltérítésre!
– Igazad van! – bólogatott Nagyszárny. – Nos, mielőtt ki-ki a maga dolga után nézne, még valamit muszáj mondanom. Bár ezzel kellett volna tanácskozásunkat kezdeni, de Buda uram ezt sajnálatos módon elmulasztotta, így hát most, mindannyiunk nevében, köszönöm Gyöngynek, Csiperkének, Ajándéknak, Májusiesőnek meg Kincskeresőnek, hogy teljesítették küldetésüket. Barátaim, holnap találkozunk!
Levonult az emelvényről, nyomában a többiekkel, mire a tömeg is oszolni kezdett. A vérig sértett Buda maradt utolsónak, aki szerette volna a maga szája íze szerint lezárni az ülést, azonban már csak alig egy tucatnyian figyelték.
