Mikor kora délután visszaértek a táborba, az Okosok Tanácsának három tagja ellenségesen méregette egymást az emelvényen, amely körül most csak emberek álldogáltak. Pontosabban Buda nézett farkasszemet Nagyszárnnyal és Ércmesterrel.
– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Gránátalma.
– Buda épp az imént nyilatkozta ki, hogy elege van belőlünk – fakadt ki a törpe.
– És kivételesen lényegre törően fogalmazott. Úgy látszik, ha követelődzik, azt torokköszörülés és szóvirágok nélkül teszi! – toldotta meg idegesen a humkány. – Tehát felszólított minket, mostantól fogva tekintsük őt királyunknak, ellenkező esetben viszont sürgősen takarodjunk innen…
– Pontosan! – ordította Buda. – Az embereknekelege van abból, hogy holmi gyüttment tündérek meg varázslók mondják meg, mit tegyenek. Tehát, vagy behódoltok nekünk, vagy fel is út, le is út!
– Ezt komolyan gondolod? – hitetlenkedett Gyöngy. – Azt hiszem barátom, te napszúrást kaptál, és most félrebeszélsz.
– Kikérem magamnak ezt a hangot, te hazátlan, fontoskodó némber! – fröcsögte az arcába vérvörös arccal Buda. – A többiek döntésétől függetlenül rádaz embereknekitt nincs szüksége! Tehát addig takarodj, amíg megteheted!
– Ezt a vitát hagyd rám! – szólalt meg a fejében Remény.
– Buda uram, a te álláspontodat már hallottuk – mondta nyugodtan a tündér. – Sajnálom, hogy ugyanarra az útra léptél, mint a fiam, Tölgy. De vajon nemzetséged összes tagja ugyanezt akarja?
– Igen! De ha nem hiszed, kérdezd meg magad!
Remény végignézett a lent ácsorgókon, és egyből felfogta, kár minden szóért. Az elől szorongó többség arcára ráfagyott a gyűlölet, a hátul állókéra pedig a rémület. Bármivel is bolondította meg őket álnok vezetőjük, agyuk, talán örökre, bezárult az észérvek, a jó szó előtt.
– Őszintén kívánom, Buda, hogy sohase kelljen megbánnod, amit tettél! – fordult vissza a gúnyosan vigyorgó emberhez. – Mi, tündérek, elmegyünk.
– Remény királyné, ha a Szép-part az úti cél, a humkányok veletek tartanak – hajolt meg Nagyszárny.
– A törpék is! – csatlakozott Ércmester. – Más helyről nem tudok, ahol békében élhetnénk.
– Nagyon helyes! – dörzsölgette a kezét Buda. – Végre nem kell másokkal osztoznunk a javakon. Na, mire vártok, tűnjetek már el, mielőtt elfogy a türelmünk! És nehogy valaha is a miföldünkre merészkedjetek, mert azt a napot nem élitek túl! Ezt különösen te vésd az eszedbe, Gyöngy!
Remény és társai lehangoltan, ámde emelt fővel léptek le az emelvényről. A felhergelt, magukból kifordult emberek azonban elállták az utat, lökdösték és köpködték őket, meg röhögtek azon, ahogyan megpróbálnak békésen távozni. Csiperkénél nemsokára elszakadt a cérna:
– Hé, Buda, ha nem fogod vissza a bábjaidat, bizony mondom, pórul jársz!
– Fenyegetsz, sárkányivadék? – állt felettük csípőre tett kézzel, arcán kaján vigyorral Buda. – Nem félek tőletek!
– No, majd meglátjuk! Most visszamegyünk! Barátaim, gyertek!
Jó példával járt elől, és ripsz-ropsz újra az emelvényen állt, Budával szemben. Kivárt pár percig, ám mivel a tömeg nem csillapodott, váratlanul lángok csaptak ki a szájából. A férfi arcára páni félelem ült ki, összegörnyedt, azután sárga tócsa jelent meg a lábánál. Gyöngy érdeklődve, sőt, leplezetlen kárörömmel figyelte az eseményeket, hiszen ilyet még sohasem látott.
– Csiperke, ne bántsd! – kiáltotta Remény. – Vidd magaddal Ércmestert, Nagyszárny, te pedig a varázslót. Most!