(az elejére)
Reggel Gránátalma, Nagyszárny és Ércmester Remény elé járultak.
– Királynő – hajolt meg szertartásosan a humkány –, nemzetségeink nevében őszintén kérünk, irányíts továbbra is minket! Őrködj, nehogy közöttünk is felüsse fejét a széthúzás, ami oda vezetett, hogy az emberek nemzetsége felrúgta évezredek óta fennállt testvériségünket. Mi nem akarunk soha a hibájukba esni, tehát arra is kérünk, időben figyelmeztess, ha tévútra tévednénk.
– Testvéreim, köszönöm, hogy megtiszteltek a bizalmatokkal! – válaszolta meghatottan. – Ígérem, mindent megteszek, hogy egyetértésben, boldogan éljünk ezen a helyen. Szeretném, ha ti meg a varázsló, hagyományainknak megfelelően, az Államtanács tagjaiként segítenétek ebben.
– Úgy lesz, királynő! – jelentette ki Ércmester. – És azt ígérhetem, közülünk soha senki sem fog azért neheztelni Ajándékra vagy Gyöngyre, mert embernek születtek.
– Egyetértek veled, barátom! – bólintott erre Nagyszárny.
– Nos, akkor lássunk munkához! – adta meg a végszót Remény. – És ha elkészültünk, eldöntjük, továbbra is Szép-partnak hívjuk-e új otthonunkat, vagy pedig adunk neki másik nevet.
Bár Rézvölgy kézművesei főleg az emberek köréből kerültek ki, azért a humkányok és a törpék is nagy számban értettek a kőfaragáshoz, falrakáshoz, meg ácsolatok készítéséhez. Az Államtanács tagjai a közülük kiválasztott legtapasztaltabbakkal járták be az épületet.
A helyiségek többségének teteje beomlott, mindenfelé törmelék éktelenkedett a padlón. A mennyezetet tartó oszlopok faragott fejezeteit helyenként letörték, másutt alaposan megkoptatták a lehulló gerendák vagy cserepek. Ráadásul mindent vastagon borított a korom.
Esteledett, mire a nagytorony meg a hozzá csatlakozó két szárny bejárásával végeztek. A trónterem valaha a torony földszintjét foglalhatta el, amiben akár kétezer lakónak jutna hely. Felette lehettek a királyi lakosztályok, az itt lévő szobák ugyanis jóval tágasabbak voltak, mint másutt. Már a felületes szemrevételezésből arra következtettek, valószínűleg háromszor annyian is kényelmesen elférnének az épületben, mint ahányan most vannak, a közeljövőben tehát senkinek sem kell a falakon kívül élnie.
≈
Míg az Államtanács tagjai leendő lakhelyüket vették szemügyre, Csiperke Májusieső és Kincskereső társaságában a környék felderítésére indult. A kaput sűrűn benövő, színes, trombita alakú virágok garmadáját növesztő folyondár útjukat állta, és mert egyelőre egyetlen növényt sem akartak kivágni, hát szárnyra kaptak. Egyre táguló köröket róttak az épület körül. A várat magas hegyek karéjába építették, egyedül kelet felé nyílt kilátás. A Kristályhegy égig érő, csillogó, megmászhatatlanul sima sziklafalai a közelben a jóval alacsonyabb és kevésbé meredek Ércbércekben folytatódtak. Ennek oldalában eleinte hatalmas fák nőttek, feljebb már csak bokrok, afölött pedig csenevész fű, moha és zuzmó.
Olyan magasra emelkedtek, ameddig pihenés nélkül bírtak, ezzel szemben a hegygerinc még mindig jóval föléjük magasodott. Csupán észak felé mutatkozott egy keskeny átjáró két orom között. Arra vették az irányt, és majdnem órányi, fáradtságos repülés után végre leereszkedhettek a hegynyeregbe.
– Hű, ez kemény volt! – lihegett Májusieső.
– Azt hiszem, a Tükörfalnál is magasabban vagyunk – helyeselt Csiperke –, pedig annak a tetejére sem mindegyikünk bír feljutni.
A mindössze párszáz lépés széles, ám hosszan elhúzódó, apró, virágzó növényekkel borított fennsíkot kétoldalt meredek, csupasz sziklafalak határolták. A messzeségben, a lapály közepén oszlopszerűséget pillantottak meg.
Ahonnan jöttek, jól látszott a hegylábig tartó zöld növényszőnyeg, amiben kicsiny, fekete foltként bújt meg a vár. Távolabb a végtelenbe veszett a kéklő tenger. A közelben a hegyoldalba vágott, tíz-tizenkét lépés széles, lankás utat véltek felfedezni, amely oda-vissza kanyarogva vezetett lefelé, és később eltűnt a fák között.
Miután kiszuszogták magukat, elkutyagoltak az oszlophoz, amely jóval messzebb volt, mint ahogyan becsülték. Mikor már kivehették a részleteket, percekig csak döbbenten bámultak. A lapos sziklákból felrakott, majd embermagasságú emelvényen lugasszerű építmény állt, amelyhez széles, meredek lépcsősoron jutottak fel. A körben elhelyezett tizenkét, derékvastagságú, legalább tízméteres, egyetlen kőtömbből kifaragott oszlopok tetejéről induló, szintén egyetlen kőből kivágott, íves gerendák hatalmas, tizenkét szögletű zárókövet tartottak a magasban. Pontosan alá egy behemót lényre méretezett, észak felé néző kőtrónust, elé három, hozzá hasonló, sokkal kisebb karosszéket állítottak egyvonalba. A kupolát úgy tájolták, hogy a trónolók kilátását semmi ne akadályozza. A zárókőbe két sorban körbefutó feliratokat véstek. Az egyikben Csiperke a Királyszékekszóra ismert, ám az oszlopokat és a trónszékeket díszítő többi jel ismeretlen volt.
