Miközben szemlélődtek, egyszer csak minden irányból fülsiketítő surrogást hallottak. Rémülten néztek körül. Az emelvény tövéből körös-körül irdatlan vízfüggöny tört fel, csúcsa jóval a zárókő fölé ért, és elzárta a kilátást. Arra számítottak, hogy pillanatokon belül csuromvizesek lesznek, azonban meglepő módon egyetlen vízcsepp sem hullott rájuk. A jelenség sokáig tartott, és ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött.
Keresni kezdték a víz forrását. A közelben nagyjából harminc méter átmérőjű kerek, jókora, simára csiszolt hófehér kövekkel körberakott, kristálytiszta vízzel telt medencét találtak, belőle széles patak indult észak felé. Követték a vízfolyást, ami kisvártatva egy vízesés formájában hagyta el a lapályt. Alant hatalmas, hegyek övezte, és a fennsíkon eredő folyó által kettéosztott alföld terült el. Mindkét oldalról szerpentin vezetett fel a hágóra, ezek pont az emelvénynél találkoztak.
Mire visszaértek az építményhez, a lenyugvó nap sugarai vörösbe borították a trónusokat. A legnagyobban kényelmesen elfértek volna mindhárman.
– Beleüljünk? – mutatott rá Májusieső.
– Próbáljuk ki! – kacagott Csiperke.
– Én nem tenném! – ugrott eléjük Kincskereső. – Elvégre fogalmunk sincs, ki és miért állította ide őket. Meg azt sem, mi mindent írtak ide. Lehet, hogy meg vannak bűvölve, és ha nem jogos tulajdonosuk telepszik beléjük, lezuhan a zárókő… vagy mit tudom én…
– Á, ez badarság, én nem hiszek az ilyesmiben! – legyintett Csiperke. – Lássuk, mi történik!
– Kérlek, ne! – fogta meg a kezét Májusieső.
– Már miért ne? Csak nem ragadt rád Kincskereső aggódása!
– Azt nem mondanám, de azért az óvatosság még senkinek sem ártott meg. Mivel te leszel a mi királynőnk, értelmetlenül nem kockáztathatod az életedet! – térdelt elé a humkányfi.
– Igaza van Májusiesőnek – helyeselt a törpe. – Itt eleget láttunk, induljunk vissza!
– Rendben, barátaim! – ölelte át meghatottan társait Csiperke. – Majd legközelebb magunkkal hozzuk a varázslót is, ő biztos eligazodik a feliratok között. Mert én bizony nagyon bele szeretnék ülni a legnagyobba. Méghozzá veled együtt, Májusieső!
Átölelte, és megcsókolta a meglepett humkányfit, aki először elpirult, azután viszonozta az ölelést. Kincskereső közben szemérmesen elfordult, legszívesebben köddé vált volna, hogy ne zavarja a szerelmeseket.
– Ma már ne induljunk el, mindjárt teljesen besötétedik! – javasolta nagy sokára Csiperke.
– Pihenjetek csak, majd én vigyázom az álmotokat, úgyse bírnék aludni! – ajánlkozott Májusieső.
– Hja, a szerelem! – motyogta magának a törpe.
Kincskereső az egyik oszlop tövébe heveredett, beburkolódzott a köpenyébe, és nyomban hangosan húzta a lóbőrt. A két humkány úgy telepedett le, hogy lássák a koromfekete égen szikrázó csillagokat.
– Csiperke, ha megbántad… – suttogta Májusieső.
– Soha! – vágott közbe, és megcsókolta, nehogy tiltakozhasson.
– De hát én… – próbálkozott megint a humkányfi, miután levegőt kapott.
– Szeretsz?
– Igen, tiszta szívemből!
– Akkor ne beszélj butaságokat, de még csak eszedbe se jusson ilyesmi! Legfőképp pedig ne törődj azzal, mit szólnak vagy gondolnak mások!
Nyomatékul újra meg újra szájon csókolta, amíg meg nem érezte, hogy választottjának minden aggodalma egyszer s mindenkorra szertefoszlik. Egymást átölelve halkan beszélgették át az éjszakát, tervezgették közös jövőjüket.
– És ne félj a nagymamámtól! – bíztatta Csiperke, mikor derengeni kezdett. – Ideje indulnunk.
