Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (116.)

2019. március 09. 22:04 - Vid Ödön

(az elejére)

– Az igazsághoz tartozik – folytatta a tündér szégyenkezve –, Károgóval és Döngölővel kárörvendően vigyorogtunk, mialatt a holtsápadt Tölgy kibotorkált a teremből. Ám az örömömnek egykettőre vége szakadt, mert legnagyobb meglepetésemre én kerültem sorra:

„– Szélkakas – fordult hozzám fagyosan Jégverés –, nemzetségedet ma reggel egy kezemen megszámoltam. Mivel ez a létszám se nem oszt, se nem szoroz a többiek százaival szemben, a te jelenléted mostantól az Államtanácsban felesleges.”

– Ugye belátjátok, hogy borzasztóan lesújtva éreztem magamat. Három tündér testvéremmel félrevonultunk, a váron kívülre, megtárgyalni, maradjunk-e, vagy keressünk meg titeket, esetleg menjünk Tündérkertbe.

– Nem hiszem, hogy a történtek után ott tárt karokkal fogadtak volna – jegyezte meg Ajándék.

– Mi is így véltük. Kezdett besötétedni, amikor olyan iszonyú vihar támadt, amilyent soha azelőtt nem éltem még át. Egész éjjel szaporán csapkodó lila villámok világították meg az eget arrafelé, amerre Tündérkert terül el. Baljós előérzettől vezérelve vadludakká változtunk, és teljes erőnkből a Tükörfal felé szálltunk. Reggelre értünk a tetejére, és megpihentünk. Ekkor a völgyet betöltötte Tölgy tébolyult kiáltozása: „Jégeső, hatszázhatvanhatszor légy átkozott, és soha ne lelj nyugalmat se éltedben, se holtadban!” Ameddig csak elláttunk, iszonyatos mennykövek korbácsolták a földet, minden lángba borult. A távolban a vár óriási máglyaként lobogott, és szikraként köpködte az ég felé szerencsétlen testvéreinket…

– Ó apa! – jajdult fel egyszerre Májusieső és Keletiszél.

– Napokig vártunk – folytatta Szélkakas –, ám a völgyet elemésztő vihar egyetlen pillanatra sem csillapodott, a legközelebbi ménkű szinte az orrunk előtt csapott le a Tükörfal tövébe. Kétségbeesetten próbáltuk átrepülni a Kristályhegyet, azonban képtelenek voltunk elég magasra szállni. A tomboló tűz elől a tóban kerestünk menedéket. Vadlúd alakjában ereszkedtünk alá, és többé nem bírtunk visszaváltozni. A napok multával erőnk egyre fogyott, már csak ringatóztunk a vízen, hagytuk, hogy az áramlás magával sodorjon. Úgy adódott, hogy a többiek mögött úsztam, amikor egyszer csak eltűntek a szemem elől. Minden maradék erőmet összeszedve az utolsó pillanatban a levegőbe emelkedtem, és valahogyan elvergődtem idáig. Miután visszanyertem eredeti alakomat, a szikla széléig kúsztam, hanem testvéreimnek nyoma veszett. Azóta kuksolok itt étlen-szomjan, és reménykedem, hátha valaki rám akad…

– És az ajtóval nem próbálkoztál? – törte meg a tündér szavait követő kínos csendet Gyöngy.

– Higgyétek el, semmihez sem volt már erőm! – szabadkozott, krokodilkönnyeket potyogtatva. – Lesújtott testvéreim halála meg szülőföldem értelmetlen pusztulása, ami ellen nem tehettem semmit…

– Szerintem pedig igenis tehettél volna, kétszínű alak, nemzetséged szégyene! – ripakodott rá felháborodva Csiperke. – Ha nem támogatod elvtelenül Tölgyet, amikor népünk megosztásán munkálkodott, lehet, hogy ma nem itt tartanánk!

– Kérlek, csillapodj! – csitította Gyöngy. –Szélkakas majd elszámol a lelkiismeretével, meg testvérei megvetésével. Most pihenjük ki magunkat, azután reggel vizsgáljuk meg ezt az ajtót!

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A kívülálló (115.)

2019. február 24. 12:33 - Vid Ödön

(az elejére)

– Már másnap, hogy Tölgy úr száműzött benneteket. De kérlek, előbb adjatok valamit enni, mert azóta egy falat sem került a számba!

Gyöngy elővette az elemózsiás tündértarisznyát. Mivel szerencsésen maguk mögött hagyták a mindent beborító szürke fellegeket, a végeérhetetlennek tűnő hamutengert, majd az átlátszatlan ködöt, sokkal jobb kedvvel ülték körbe, és alaposan belakmároztak. Közben türelmetlenül várták, hogy Szélkakas visszanyerje erejét, és végre elmesélje, mi történt vele az elmúlt bő három hónapban.

– Mint már mondtam – kezdett végre beszélni –, távozásotok után nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan Tölgy úr elképzelte. Már másnap reggel az a rafinált Jégverés…

– Ajánlom, ne illesd ily szavakkal édesapánkat! – mordult rá Keletiszél.

– Bocsánat, nem sejthettem, hogy a fiai vagytok! Akkor mit kerestek itt?

– Ezt ne most vitassuk meg! – csattant fel Májusieső. – Viszont szerintem szó szerint fel kéne idézned az Államtanács ülését!

– Nos – válaszolta zavartan tündér –, a tanácskozó teremben négyen ültünk az asztal körül: én, Döngölő, Károgó, míg az asztalfőn, a királyi székben Jégverés. Hívattuk Tölgyet, aki rövidesen becsörtetett.

„– Az ott az én helyem! – ripakodott azonnal Jégverésre. – Hogyan merészelsz…

– Hátrább az agarakkal, öcsém! – reccsent rá Döngölő. – Add meg a kellő tiszteletet fenséges Jégverés urunknak, Rézvölgy királyának!

– Jégverés urat valamennyien mélyen tiszteljük, és elfogadjuk királyunknak – magyarázta Károgó. – És ezzel helyreállítottuk a szép ősi szokást, hogy szeretett szülőföldünk uralkodóját a nép választja. Egyben orvosoltuk az apád által elkövetett égbekiáltó méltánytalanságot is, hogy Szélvész király urunk halála után egyedül uralkodott. Ha nem tudnád, Jégverés úr ugyanis egyetlen unokatestvére a néhai Szélvész úrnak, tehát már rég el kellett volna foglalnia méltó helyét a trónon…

– Mit karattyolsz? – ordította vérvörös arccal Tölgy. – Én nem…

– Ne aggódj, természetesen nemzetségeink hagyománya szerint történt minden ma reggel, a palota előtt – fojtotta belé a szót Károgó. – Te, ugyebár, elmulasztottad eme felemelő eseményt, amikor Szélkakas uram javaslatára az összegyűlt humkányok, törpék és tündérek közfelkiáltással megválasztották Rézvölgy egyetlenkirályának Jégverés urat.

– És én? És az emberek? – hápogta Tölgy.

– Vagy tucatnyian marakodnak még mindig azon, ki képviselje őket az Államtanácsban – vonogatta vállát Károgó –, kár, hogy a te neved még csak szóba sem került.

– De hát tegnap még mi voltunk a legnépesebb nemzetség! És engem tekintett mindenki a vezérnek!

– Hja, változnak az idők – vigyorgott Döngölő. – Úgy is mondhatnám, mára az emberek meg a tündérek nemzetsége alkotja a kisebbséget.”

– Te ugye kiálltál Tölgy mellett? – kérdezte Gyöngy, mikor Szélkakas tétován elhallgatott.

– Hát… nem igazán – tördelte a kezét. – Persze, ha előre sejtem, mit terveznek a humkányok meg a törpék, akkor talán…

– Gondoltam! – legyintett megvetően Gyöngy. – Na, halljuk, pontosan mi történt azután! Természetesen a saját szavaidat is ismételd el!

– Nos, erre én azt mondtam – remegett hangja:

„–Sajnálom, de nemzetséged többsége követte Andrást és Reményt. Pedig nyilvánvaló volt, hogy az emberek szeretik apádat, a tündérek meg anyádat. Csak te ezt vagy nem vetted észre, vagy nem törődtél vele!

– Száz szónak is egy a vége – szólalt meg ekkor Jégverés –, téged, úrficska, nem választott meg senki az Államtanács tagjának. Mivel korábban kijelentetted, hogy be akarsz jutni a Csobogó barlangjába, mostantól a táróban a helyed, azt az engedélyünk nélkül el nem hagyhatod. Ha akarsz, dolgozol ott, ha nem, úgy is jó. De egyedül leszel, hogy ne szíthass újabb ellentéteket Rézvölgy lakói között. Úgyhogy haladéktalanul távozz a palotából!”

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (114.)

2019. február 16. 17:37 - Vid Ödön

(az elejére)

Ekkor végre feltűnt a nap, amelyet a Fodroson való átkelésük óta nem láttak. Felálltak, kinyújtóztatták elgémberedett lábaikat, és körbejárták az udvart.

Gyöngyöt mélységesen lesújtotta, hogy Hópehely, aki megszületése óta hűséges társként segítette veszedelmes útján, és végeredményében neki köszönhették életben maradásukat, eltűnt. Egyelőre másra nem is igen gondolt.

– Még mindig érzem a közelgő veszélyt – jelentette ki a törpe –, menjünk, amíg nem késő!

– Hópehelyt meg kell találnunk! – tiltakozott. – Legfőképpen pedig fel kell derítenünk ezt a helyet! Elvégre ezért jöttünk…

– Egyetértek Kincskeresővel, itt nem vagyunk biztonságban! – szakította félbe Csiperke. – Mivel már nincs körülöttünk a tündérkupola, semmi sem védhet meg a gonosz erő újabb támadásától.

– De… – akarta mondani, ám ekkor megszólalt a fejében Remény:

– Hallgass rájuk! Ez a rom nem szalad el, ráértek akkor foglalkozni vele, ha már megjártátok a Világ végét.

– És Hópehellyel mi lesz?

– Abban biztos vagyok, hogy ő most nincs a közeletekben. Menj, ne késlekedj!

Az égen a felhőtakaró kezdett összezáródni, és mindnyájukat megmagyarázhatatlan, szorongó érzés kerítette hatalmába.

– Rendben, barátaim, induljunk tovább! – küszködött a sírással Gyöngy.

Miután sikeresen kijutottak a romok közül, két napig eseménytelenül vándoroltak. Ezalatt Gyöngy gondolatai szüntelenül Hópehely körül forogtak. Búskomorság vett rajta erőt, mivel szeretett társa minden valószínűség szerint életét áldozta értük, és ő még csak el sem búcsúzhatott tőle. Barátai osztoztak fájdalmában, ám ezzel csupán kissé enyhítették azt.

Harmadnap reggel arra ébredtek, hogy éjszaka piszkosszürke köd telepedett a kihalt tájra, amiben szinte elvesztek.

– Közel járhatunk a Világ végéhez – állapította meg Gyöngy. – Elő a lámpásokat meg köteleket! Kössük össze a derekunkat, nehogy elveszítsük egymást. Mindig felfelé kell tartanunk, én megyek elől.

Onnantól láncot alkotva botorkáltak a sűrű, szinte átlátszatlan homályban. Lámpáik fénye alig tenyérnyi helyet világított meg a lábuk előtt. A hegyoldal kopár lehetett, mert semmibe sem ütköztek a végeérhetetlennek tűnő kapaszkodás közben. Hogy a nyomott hangulatot valamelyest oldja, Csiperke énekelni kezdett. Kisvártatva csatlakozott hozzá Májusieső meg Keletiszél. Mikor a dal végére értek, Ajándék belekezdett a következőbe, amibe Gyöngy kivételével bekapcsolódtak a többiek is.

– Te miért nem énekelsz? – kérdezte tőle Ajándék két nóta között.

– Sajnos nem ismerem az énekeiteket – tárta szét a kezét. – Meg hát nem szeretek…

– Ilyen emberről még nem is hallottam! – csodálkozott Kincskereső.

– Hát, akkor jól nézz meg, már, ha látsz belőlem valamit ebben a felhőben! – nevette el magát, hosszú idő után először. – De azért nagyon jó titeket hallgatni.

A nótázással gyorsabban telt az idő, és a homály ellenére is jobban haladtak felfelé. Egyszer csak távolinak tűnő gyenge kiáltások hallatszottak.

– Hahó, ki van ott? – kiabálta Gyöngy.

– Szélkakas vagyok – jött a válasz.

– Hát ez az alak hogy a csudába került ide Rézvölgyből? – morfondírozott. – Na, lesz hozzá egy-két szavam!

Megszaporázták a lépteiket, és nemsokára kiértek a ködből. Teremnyi, kopár fennsíkra jutottak, amelyet a lenyugvóban lévő nap fénye világított meg. Velük szemben a Kristályhegy égig érő, hófehér csúcsai közül lélegzetelállító vízesés hullott a mélybe.

A platón egy magánosan álló, hatalmas, csukott ajtó előtt a végsőkig elcsigázott és levert tündér hevert.

– Kit látnak szemeim! Szélkakas, csak nem zavartak el az Államtanácsból? – kérdezte Gyöngy gúnyosan.

– Nem is sejted, varázsló, mennyire ráhibáztál! – sóhajtott keserűen a tündér. – Bizony, megalázó módon ebrudaltak ki onnan… Ámbátor mégis örülök ennek, mivel így szerencsésen el bírtam menekülni a Rézvölgyet sújtó átok elől.

– Nafene! – szaladt ki a száján. – Mikor történt?

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (113.)

2019. február 03. 13:54 - Vid Ödön

(az elejére)

Azonban a puli tovább rótta a köröket, már elég határozott ösvényt taposott a hamuba. Gazdája elindult felé, hogy ölben vigye magával, ámde egy láthatatlan falba ütközött a csapáson belül.

– A csudába! – szaladt ki a száján.

Társai is megpróbáltak a körből kilépni, ám nekik sem sikerült.

– Remény, segíts! – szólította némán a tündért. – Valaminek a fogságába kerültünk.

– Kérdd meg Csiperkét, nézzen körül a szeretetfioláján keresztül – érkezett a tanács.

– Egy gyémántszínű bura alatt állunk, Hópehely pedig aranyszínnel ragyog – közölte a humkány néhány percnyi nézelődés után.

– Tündérkupola az, megvédhet a gonosz erőktől – hallotta Gyöngy a távolból. – Arccal kifelé üljetek körbe, és virradatig lankadatlanul fogjátok egymás kezét! A legfontosabb, ne essetek pánikba!

– Barátaim, nem tudom milyen megpróbáltatásnak nézünk ma, Sárkányölő napján, elébe. Remény szerint azért lettünk ide bezárva, hogy épségben átvészeljük a következő éjszakát. Koncentráljunk arra, hogy kitart, bármi is akarjon nekünk ártani – mondta fennhangon.

A tündér tanácsának megfelelően elhelyezkedtek, és szótlanul, félelemmel vegyes izgalommal várakoztak. Közben a puli megállás nélkül rótta a köröket. Végtelenül lassan esteledett. A hegy lábánál hömpölygő lávafolyó felett megjelentek a szokásosnál sokkal hatalmasabbnak tűnő, kísérteties, narancssárga lángok. Azután a föld remegni kezdett, és valami csigalassúsággal kiemelkedett, fokozatosan eltakarva a lángnyelveket. A kupola alatt semmit sem hallottak, pedig biztosra vették, hogy mindez pokoli zajjal jár.

Sokáig fogalmuk sem volt, mit is látnak. Egyszer csak körös-körül mélylila lángcsóvák törtek elő, amelyek mindenfelől ostromolták menedéküket. Ezek fényében már ki lehetett venni a körülöttük emelkedő komor, omladozó, ám mégis roppant magas falakat, és a mindenfelé álló szobrokat. Ezek valaha embereket ábrázolhattak, ellenben most inkább szörnyeknek tűntek, és a szájukból fújták feléjük a félelmetes lángokat.

Gyöngyék egymás kezét görcsösen szorongatva, dermedten figyelték a jelenést. Nemsokára a kőalakok megmozdultak, és egyre közeledtek hozzájuk. Hamarosan csak a burát ostromló lila tűztenger látszott.

Ilyen hosszúnak még egyetlen éjszakát sem éreztek. Mukkanni sem mertek, nehogy megbontsák az őket védő tündérkupolát.

– Ideje lenne tudatnod a vidék zsarnokával, holmi pocsék hollywoodi katasztrófafilmbe illő pirotechnikai trükkel nem lehet téged megfélemlíteni! – szólította meg váratlanul belső énje.

– Rozi, ne bomolj, koncentrálnom kell!

– Hallgass rám, és küldd már el ezt a hatásvadász alakot!

– Szerintem felesleges ilyenekkel ingerelni akárkit, inkább szőrmentén kéne vele tárgyalni – tiltakozott Gyöngy.

– Jól van, csak csinálj valamit!

Mintha az eseményeket irányító lény vagy erő megértette volna a fejében zajló párbeszédet, mert a tűz színe hirtelen zöldre, majd néhány perc múlva ismét lilára váltott.

– Ismeretlen, kérlek, engedj utunkra! – formálta Gyöngy magában az üzenetet.

Miután erre semmi sem történt, újra meg újra elismételte, remélve, hogy előbb vagy utóbb meghallgatásra talál. Nagy sokára a lángok visszahúzódtak és lassan elenyésztek, miközben az ég világosodni kezdett. Rövidesen szemügyre vehették a körülöttük magasodó épület részleteit.

Az árkádos, ötszögű udvart romos, üszkös falak határolták. A kopott oszlopok felett eltorzított emberi és állati fejeket formázó vízköpők sora nyúlt befelé, valószínűleg ezekből csaptak ki a lángok. A kerengő félhomályában vakon ásítoztak az ajtók és ablakok. Az udvaron, azt a kört leszámítva, ahol az éjszakát töltötték, nyoma sem volt hamunak, sajnos, Hópehelynek sem. A padlót ötszögű és rombusz alakú színes kövekből rakták ki.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (112.)

2019. január 26. 11:29 - Vid Ödön

(az elejére)

– Hogyhogy nem álmodtam! – gondolkodott reggel Gyöngy.

– Dehogynem! Ám ha nem emlékszel, akkor kár lenne felizgatni téged – hallotta Reményt.

– Olyan borzasztó volt?

– Eléggé, de ne törődj vele!

– És ha én nagyon szeretném tudni?! – ellenkezett.

– Fogd már fel, hogy nyilván jó okkal feledted el az egészet! – intette belső énje.

– Mi van Rozi, te most kivel vagy?

– Tudod, hogy veled. Azonban ideje lenne egyszer végre hallgatnod a jó szóra! Vagy tán elfelejtetted, hányszor bántad meg a kíváncsiságod!

– Rendben, megadom magam! Azért időben szóljatok, ha valami fontos előbb jutna a tudomásotokra! – durcáskodott.

– Nyugi, még megsérted Reményt!

– Bocs, nem akarok én senkit megbántani, legkevésbé őt. De igazán beláthatnátok, egyelőre úgy érzem, vakon sodródom az eseményekkel! És ez kimondhatatlanul frusztrál…

– Megértelek – nyugtatta meg a tündér. – Szerintem jól csinálod a dolgodat, csak így tovább!

 

 

A következő pár nap egyhangúan telt. Oda-vissza járkáltak a hegyoldal és a tengerpart között, egyre távolodva a Fodrostól. Az élen Hópehely kereste azt a láthatatlan ösvényt, amit legkevésbé érzett veszélyesnek. Nyomában Gyöngy ballagott, azután Keletiszél, Kincskereső, Ajándék. A sort mindannyiszor Csiperke és Májusieső zárta, akik nyilvánvalóan egymásba habarodtak.

Néhányszor megpróbáltak repülve gyorsabban haladni, ám ilyenkor mindig heves szélrohamok kényszerítették őket a földre. Egyébként szellő se rebbent. A lapályon és a tenger felé lankásan emelkedő domboldalon mindent hamu borított, elszórtan néhány üszkös facsonk meredezett. Nyoma sem maradt, hogy valaha emberek népesítették be a tájat, művelték földjeiket, legeltették állataikat.

Az Ércbércek lábánál rotyogó, narancssárgán izzó lávafolyam csordogált a Fodros irányába, amelyet sok helyen a sziklafal repedéseiből kiömlő olvadt kőzet táplált. A hőségtől rezgő levegőn keresztül csak homályosan látszott a hegyoldal. Sajnálatukra a megközelítésére esélyük sem volt. Sötétedés után arrafelé lila, zöld, sárga meg kék lángnyelvek futkároztak fel s alá.

Éjszakánként felváltva vigyázták nyugtalanul alvó társaikat, akik reggelre mindig fáradtabbnak érezték magukat, mint lefekvéskor. A hajnali őrök tehetetlenül nézték, amint álmukban kétségbeesetten küzdenek valamivel, ám ezekre a lidércnyomásokra ébredés után egyikük sem emlékezett.

A lehangoló, sivár környezet, a napközbeni szürkeség, az éjszakai félelmetes lángok, meg a mindjobban eluralkodó fáradtság ellenére makacsul, egyetlen zokszó nélkül haladtak előre. Bár a nappalok hosszabbodtak, napról napra egyre kevesebb utat bírtak megtenni. Mégsem vetette fel senki, hogy esetleg forduljanak vissza.

 

 

Az elindulásuk utáni tizenegyedik nap délután ismét a lávafolyam közelébe értek. A táj most is ugyanolyannak tűnt, mint korábban, azonban a puli szokatlanul viselkedett. Szőre felállt a hátán, körbe-körbe rohangálva, vicsorogva szaglászta a földet, és hozzá olyan panaszos hangon ugatott, ahogyan még sohasem.

– Mi lelt, Hópehely? – Gyöngy megsimogatta volna, csakhogy a puli megállás nélkül, egyre feldúltabban körözött tovább körülöttük. – Nem értem! Így még sohasem viselkedett! Ti éreztek bármi változást?

A humkányok és Ajándék csak rázták a fejüket, viszont Kincskereső feltartotta a kezét. Azután lehasalt, és a földre szorította a fülét.

– A szag megváltozott – nyilatkozta hosszas vizsgálódás után –, és valami itt remeg alattunk a mélyben.

– Mit tanácsolsz? – kérdezte Csiperke.

– Hát… én minél messzebb mennék innen! – válaszolta a törpe. – Tudjátok, olyan ez, mint amikor egy táróban a Föld szellemének lehelete figyelmeztet a közeli omlásra. Talán most is az készül…

– Ebben te vagy a mester – bólintott Gyöngy. – Hát akkor ne késlekedjünk! Hópehely, gyere!

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (111.)

2019. január 20. 10:27 - Vid Ödön

(az elejére)

– Ébredj! – hallatszott valahonnan a messzeségből Remény hangja.

Erőlködve nyitotta ki a szemét, és körülnézett. A nap még nem kelt fel, csak a horizontot festette be hajnalpírral. Pár lépésnyire tőle a hamuval borított földnek hirtelen vége szakadt, amögött csak a végtelenbe húzódó tengert látta. Barátai Hópehellyel együtt csukott szemmel, kényelmetlen testtartásban hevertek a közelében, időnként hangosakat nyögtek, és dobálták magukat.

– Végre! Már azt hittem, örökre álomba merülsz.

– Ezek szerint régóta költögetsz – gondolta. – Nem emlékszem semmire!

– Hm… talán jól van ez így!

– Miért, szerinted mit álmodtam?

– Megkíméllek tőle – válaszolta nyugodtan a tündér. – Jól vagy?

– Fogjuk rá! A fejemben mintha harangok csilingelnének. Csiperke meg Ajándék tegnap említették, hogy folyamatosan zajokat hallanak. Mostantól nyilván én is csatlakozom hozzájuk. Van valami ötleted, mit tehetnék a többiekért?

– Azt hiszem, itt az ideje a Boldogság csanakjátbevetni. Vizet ad az elemózsiás tarisznya, a többit meg tudod!

Gyöngy nyomban megfogadta Remény tanácsát. Megtöltötte friss vízzel a faragott edénykét, majd sorban pár cseppet öntött mindegyik alvó ajkára. Egyik a másik után kezdett magához térni, azonban fennakadt szemükből ítélve még valahol nagyon távol jártak. Valamennyit bőségesen meg kellett itatnia, mire végre teljesen visszatértek a valóságba.

– Mi történt? – tudakolta Csiperke.

– Őszinte leszek, fogalmam sincs! – válaszolta Gyöngy. – Valami vagy valaki letaglózott minket, és rémálmokkal ijesztgetett. Emlékeztek valamire?

Társai a fejüket rázták. Hópehely panaszos nyüszítéssel kéredzkedett gazdája ölébe, amit kölyökkora óta talán egyszer sem tett. Erejüket csak roppant sokára nyerték vissza. Egyáltalán nem kívántak enni, viszont rettenetesen szomjasak voltak. Gyöngy nem győzte újratölteni a csanakot, amit barátai minden alkalommal egyetlen hajtásra ittak ki.

Mikor végre nagy nehezen feltápászkodtak, a nap már majdnem elérte a zenitet, és a tengeren táncot roptak a sugarai. Azonban a fejük fölött továbbra is nyomasztó, vastag, szürke felhőtakaró terpeszkedett. A meredély szélére merészkedtek. Alattuk szédítő mélység tátongott. Az aláhajló sziklás partot hihetetlenül magas hullámok ostromolták, amelyek végeérhetetlen sorokban törtek a szárazföldre. A megdöbbentő hatást csak fokozta, hogy süket csend vette körül őket, a hullámverés dübörgése nem hallatszott fel odáig, ahonnan reszkető lábakkal alátekintettek.

– Tudod, hol lehetünk? – kérdezte Gyöngy hangtalanul Reményt.

– Az Óperenciás tengernél – jött kisvártatva a felvilágosítás. – Földünket körös-körül ez öleli, és végtelen. Legalább is még soha senki nem kelt át rajta.

– Félelmetes! – szólalt meg Májusieső.

– Barátom, körülnéznétek odalent, hátha leltek valamit – kérte Gyöngy.

– Természetesen – készségeskedett Keletiszél.

Fivérével gyorsan szárnyra kaptak, és kirepültek a víz fölé. Először a Fodros torkolata felé tartottak, majd a másik irányba fordultak. Parton álló társaik rémületére heves szélrohamok dobálták őket, ha csak kevéssel is a meredély széle alá süllyedtek, feljebb azonban szélcsend uralkodott.

Hamarosan eltűntek a szemük elől. Már kezdett szürkülni, mikor végre valahára feltűntek, és teljesen kifáradva lehuppantak közéjük.

– Nem találtunk semmit – lihegte Májusieső. – A partfal mindenütt ugyanilyen meredek, odalenn sehol egy talpalatnyi hely, ahol megpihenhetne, aki lemerészkedik.

– Idefent pedig végeláthatatlan hamutenger – egészítette ki Keletiszél. – Viszont a tegnapi tűzoszlopoknak nyoma sincs a Fodroson. A szutyok a tengerig ér, és ott mintha elvágták volna. A hullámok ráfolynak, mégse keverednek össze. Persze, nem szálltunk le, de odafentről így látszott.

– Köszönöm, testvéreim – ölelte át mindkettőt Csiperke.

– Érted mindent megtennék! – pirult el Májusieső.

– Ma éjjel maradjunk itt, és holnap induljunk a hegyek felé! – javasolta Gyöngy. – És felváltva virrasszunk! Én kezdek.

– Én vállalom a következőt – jelentkezett Kincskereső.

– Én pedig a hajnalt – mondta Csiperke.

Az előző éjszakától eltérően semmi említésre méltó sem történt. A társai nyugalmára felügyelő őrszem kivételével mindenki jól aludt. Rejtély, hogy ez a Boldogság csanakjából ivott víznek volt köszönhető, vagy pedig a rejtélyes erők tartották feleslegesnek az újabb riogatást.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (110.)

2019. január 12. 18:14 - Vid Ödön

(az elejére)

– Itt kifejezetten büdös van – állapította meg Kincskereső. – Fogalmam sincs, milyen szagot érzek, és émelygek tőle.

– Nekem egyfolytában egy távoli, trillázó sikolytól cseng a fülem – panaszkodott Ajándék is.

Hópehely eközben izgatottan rohangált körülöttük. Hol itt, hol ott morrant egyet, néha rávicsorgott egy láthatatlan ellenségre, máskor meg mellső lábával hessegetett valamit az orra elől. Gyöngy még sohasem látta ilyennek a pulit.

– De jó lenne, ha kimondhatnád, mi nyomaszt! – sóhajtott. – Biztosan okkal viselkedsz így! Viszont most mutasd, merre induljunk!

A kutyus pár lépést tett a patak mellett a tenger irányába, majd bizonytalanul visszafordult, gazdája követi-e. A többiek egymásra néztek, majd a nyomába eredtek. Egy darabig semmi sem változott. Balról a meder feléjük eső felét továbbra is kitöltötte az az ismeretlen fekete anyag. A kiégett földet vastagon hamu borította, amelyből helyenként apró ligetek üszkös maradványai meredeztek az eget borító szürke fellegek felé. Már vagy egy órája bandukoltak szótlanul, amikor a vidék szinte észrevétlenül emelkedni kezdett, mert a Fodros és a túlsó part egyre mélyebben terült el alattuk. Vágyakozva pillantgattak arrafelé, ahol a fák már zöldelltek, a rétek pedig tavaszi pompájukba öltöztek.

– Mindjárt besötétedik – szólalt meg Kincskereső –, le kéne táboroznunk. Gyöngy, mit szólnál, ha a túlparton éjszakáznánk?

– Hát, nem is tudom… – vakarta meg a fejét. – Tényleg csábító, hogy szinte karnyújtásra sokkal barátságosabb a vidék, csakhogy valami azt súgja, ne nagyon röpködjünk ide-oda a két part között…

– Egyetértek veled! – helyeselt Csiperke. – Talán ti is éreztétek, hogy ez a kulimász valahogy húz lefelé, amikor átrepülsz felette. Holnaptól úgyis ezen a tájon kell tanyáznunk, úgyhogy a maradásra szavaznék.

– Értem – válaszolta kicsit lehangoltan a törpe –, biztosan igazatok van. Csak hát ez a szag meglehetősen megvisel.

– Az én fejem is zsong a sikolyoktól – panaszkodott Ajándék –, még szerencse, hogy ti nem hall...

Váratlanul a Fodros közelebbi felét kitöltő fekete massza fortyogni kezdett, orrfacsaró záptojásszaggal árasztva el a környéket. Azután hol itt, hol ott hangos sivítással szinte a fellegekig érő lila lángoszlopok törtek a magasba.

– Phű, ha ez akkor történik, amikor felette vagyunk! – szakadt ki Keletiszélből. – Rágondolni is szörnyű!

– Szerintem a vidék gonosz ura az értésünkre akarja adni, nem szívesen lát minket birodalmában – vont vállat Gyöngy.

– Vagy, hogy örökre itt kíván tartani – vélekedett Ajándék. – Ez a tűzijáték akkor kezdődött, amikor azon elmélkedtünk, visszatérjünk-e a túlpartra éjszakázni.

– Van benne valami! Elő a lámpákkal, menjünk innen!

A lámpások éppen csak annyi fényt adtak, hogy azt lássák, hová lépnek. A fénykörön túl minden koromsötétségbe burkolódzott, kivéve a hátuk mögött lobogó félelmetes lángtengert, amitől egyre messzebb távolodtak. Jó órányit botorkáltak, követve a földet szaglászó pulit, aki cikkcakkban vezette őket az ismeretlenbe. Egyszer csak Hópehely megmerevedett, majd nyikkanás nélkül az oldalára dőlt. Gyöngy rémülten ugrott oda, és simogatni kezdte. A kutyus lélegzett, ám ezen kívül semmilyen más életjelet sem adott. Pillanatokon belül a tagjaiból kiszállt az erő, szemhéját ólmos súly csukta le, és maga is összecsuklott, akárcsak körülötte a társai.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (109.)

2018. december 30. 13:20 - Vid Ödön

(az elejére)

Gyorsan peregtek a napok. Buda aggodalmaskodása ellenére Csiperke kiváló repülőnek bizonyult, és könnyedén tett meg egyre hosszabb utakat Kincskeresővel a hátán. Gyöngy és Ajándék felváltva repült a másik két humkánnyal. Végül a kérdést Hópehely döntötte el, aki valamiért Májusiesővel kicsit jobban érezte magát, bár minden alkalommal éreztette, hogy ősei között egyetlen madár sem akadt. Attól kezdve mindig ebben a felállásban közlekedtek.

Közben Ércmester vezetésével a törpék szorgosan keresték a szeretetfiola készítéshez használható hegyikristályokat. Ínség havának utolsó napjára tucatnyi, hibátlan, nagyon szép darabot gyűjtöttek össze, és adták Gyöngynek. Miközben a telehold felkúszott az égre, a Varázsolások könyvében leírtak szerint meggyújtották a máglyát, a huszonöt kiválasztott körbeállta, és Gyöngy minden útitársának feltöltötte a szeretetfioláját.

 

 

Rügyezés havának első fele szinte észrevétlenül repült el. A kis csapat a törpéktől kapott lámpásokkal, kötelekkel, meg a szeretetfiolákkal felszerelkezve készen állt, hogy az újholddal együtt felkerekedjen veszélyesnek ígérkező útjára. Gyöngy zsákjában ott lapult a Varázsolások könyve, az elemózsiás csodatarisznya, Pongrác sípja, meg a maga készítette Boldogság csanakja. Füle mögé rejtette Remény tollát, hogy bármikor tanácskozhassanak egymással.

Búcsúztatásukra összegyűlt a tábor valamennyi lakója. Buda természetesen nem hagyta ki az alkalmat, hogy nagy nyilvánosság előtt pufogtassa végeérhetetlen, semmitmondó körmondatait.

– Khm… khm… Ajándék, Kincskereső fiam, Májusieső, Keletiszél, Csiperke, és végül te, varázsló, aki ugyebár kitalálta ezt az eszement vállalkozást, szóval, úgy gondolom, itt az ideje, hogy búcsúzásként én, mint az Okosok Tanácsának feje, bölcs tanácsokkal lássalak el benneteket arra az útra, amely ugyebár kiszámíthatatlan eredményt hozhat, és csak reménykedhetünk benne, hogy mindnyájan élve megússzátok ezt a…

– Bocsáss meg, Buda uram – szakította félbe Gyöngy, és az égre mutatott –, de amint látod, elérkezett indulásunk pillanata. Azért társaim nevében is köszönöm a JÓ SZERENCSÉT!üdvözletet.

A vén szószátyárnak leesett az álla, hogy csak úgy ukmukfukk félbeszakították, pedig még mennyi minden szorult belé.

Kincskereső Csiperkére, Ajándék Keletiszélre, míg Gyöngy Hópehellyel az ölében Májusieső hátára ült, azután a humkányok elrugaszkodtak. Búcsúkört tettek az összegyűltek felett, majd elszálltak a Fodros felé, oda, ahová nem is olyan régen az óriások letették a Rézvölgyből menekülteket. Ez a hely nagyjából félútra esett a tenger és az Ércbércek között. Éppen felkelt a nap, amikor a patak innenső, tiszta vízű partján leszálltak.

– Barátaim, ha valamelyikőtök meggondolta magát, még mindig nyugodtan visszakozhat, neheztelés nélkül elfogadom a döntését – mondta Gyöngy.

– Nos, akkor induljunk! – vezényelte, mivel egyikük sem mozdult.

– Szerintem jó lenne, ha először egyedül kelnék át a túlpartra – állította meg őket Csiperke. – Bennem folyik tündérvér is, ki tudja, nem történik-e velem ugyanaz, mint korábban két testvérünkkel.

– Igaza van az unokámnak – hangzott fel Gyöngy fejében Remény hangja.

– Rendben – bólintott –, de vigyázz, nehogy ehhez a szutyokhoz érj! Miután átértél, várunk egy fertályórát, és ha közben semmi sem változik, gyere vissza Kincskeresőért!

– Felesleges visszajönnöd – szólalt meg Keletiszél –, Ajándékkal együtt őt is átviszem.

– Hát, akkor jó szerencsét!– ölelte meg Gyöngy Csiperkét, majd sorban a többiek is.

A humkánynak egy percre sem volt szüksége, hogy átrepüljön a Fodros felett. Miután leszállt, pár lépést tett az ég felé meredező, megégett facsonkok között, végül visszatért a partra.

– Minden rendben – kiáltotta társainak –, bár amióta itt vagyok, folyamatosan susog a fülem. Amúgy áll a levegő, úgyhogy rejtély, mit hallok. Kellemetlen, épphogy el lehet viselni.

Mindenesetre kivárták a megbeszélt időt, és csak azután csatlakoztak Csiperkéhez.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (108.)

2018. december 22. 12:22 - Vid Ödön

(az elejére)

Másnap maga köré gyűjtötte a felderítésre vállalkozó társait:

– Szeretném, ha ezentúl ti mindig csak Gyöngynek szólítanátok, ahogyan azt már a Rézvölgyben is kértem. A varázsló olyan, hogy is fogalmazzak, olyan hivatalos, azonkívül öregít! Elmondanátok miért jelentkeztetek?

– Én azért, mert mindennek, a száműzetésnek, nagyapa hirtelen halálának egyedülén vagyok az oka – kezdte Csiperke.

– Szerintem ebben nincs igazad – tiltakozott Gyöngy, hallgatói pedig egyetértően bólogattak. – Senki nem tehet arról, hogy minek születik. Kizárólag a tetteiért felelős. Megváltoztál…

– Én akkor is így gondolom! – vágott közbe a humkány. – Ezért vagyok biztos abban, hogy minden veszélyt vállalnom kell, és a ránk szakadt bajok elhárításából muszáj kivennem a részem! Testvéreim, ti következtek – fordult a két ifjú humkányhoz.

– Azt hiszem a bátyám, Keletiszél nevében is beszélhetek – állt fel Májusieső. – Jégverés, az édesapánk, gyermekkorunktól arra nevelt, hogy híven szolgáljuk népünket, bátran belevágjunk minden olyan veszélyes kalandba, amivel családunk jó hírnevét öregbíthetjük.

– Apátokkal nem találkoztam – jegyezte meg Csiperke. – Ő nem tartott velünk?

– Azzal bocsátott el, hogy a Rézvölgyet is, meg az új hazát is szolgálnia kell néhány tisztességes humkánynak. Én azért ingadoztam, jelentkezzek-e vagy mégsem, mert bár apánk mindig arra buzdított, hogy jóban-rosszban kitartsunk egymás mellett, azonban veszélyes útra együtt csakis akkor induljunk, ha nincs más választásunk… – válaszolta kicsit zavarban Keletiszél.

– Tudjátok, akkor a hátra maradó a másik segítségére siethet – fűzte hozzá az öccse.

– Én is ezt az útravalót kaptam a szüleimtől – bólogatott Gyöngy.

– Engem Ércmester úr kért, hogy tudásommal szolgáljalak titeket – folytatta a vallomások sorát Kincskereső. – Ahogy a nevem mutatja, jó érzékem van elrejtett dolgok feltalálásához. Mivel szeretem a kalandot, örültem, amiért nemzetségünket képviselhetem, és veletek tarthatok.

– És te, Ajándék? – kérdezte némi hallgatás után Gyöngy, mivel ő magától nem szólalt meg.

– Hát… engem a szégyen ösztökél – válaszolta lehajtott fejjel. – Restellem, hogy szerelmeseként Tölgyet nem akadályoztam meg abban, amit tett. Remélem, valamit jóvátehetek ebből! És amiatt sem győzök eleget pironkodni, hogy Budát jobb embernek gondoltam, és bíztam benne…

– No és te, Gyöngy, miért vállalod az utat? – kérdezett vissza Csiperke.

– Kötelességemnek érzem. Amikor elvállaltam a tisztséget, tisztában voltam azzal, meg kell szolgálnom Rézvölgy népének bizalmát. Másrészt furdal a kíváncsiság, hogyan lehetne Szép-partot végképp felszabadítani az őt sújtó átok alól.

– Tudod, hogy mit keresünk? – kíváncsiskodott Májusieső.

– Nehéz jól, pláne pontosan megfogalmazni. Azt mondanám, bármit, ami nem odavaló. Valaha az elpusztult Szép-part legtávolabbi végén egy varázsajtó állt. Talán még ma is ott van, és mögötte találjuk a megoldást. De ezen kívül még sok mindenben, akár élőben, akár élettelenben rejtőzhet a kulcs. Amikor ott leszünk, rá fogunk ismerni, ebben biztos vagyok.

– Rengeteg idő van még indulásig. Mit csinálunk addig? – faggatta tovább a humkány.

– Összeszokunk. Én még csak egyszer repültem humkányháton, és őszintén megvallom, nem igazán élveztem. Ugyanakkor Odiéktól hallottam, hogy csodálatos dolog, ha már megszokta az ember. Gondolom, Ajándék, meg Kincskereső is így van ezzel. Hópehelyről, a pulimról nem is beszélve.

– Szerintem nem lesz gond vele – vélekedett Csiperke. – Pár nyugodt kör után eddig mindenki megkedvelte. Persze, bízni kell a társadban!

– Én is ezzel akartam folytatni – kapott a szón Gyöngy. – Ha indulás előtt bárkiben is szemernyi kétség ébredne saját elszántságával, vagy bármelyikünkkel kapcsolatban, nyugodtan, szégyenkezés nélkül lépjen vissza. Én semmiképpen sem fogok rá haragudni. Jobbat tenne ezzel, mintha a Fodroson való átkelésünk után szólna. Biztos vagyok benne, attól fogva az életünk múlik az egymásba vetett feltétlen bizalmon.

– Én egyetértek Gyönggyel – jelentette ki Keletiszél, miközben a többiek szaporán bólogattak.

– Köszönöm, barátaim! Akkor holnap reggel kezdünk.

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (107.)

2018. december 15. 14:45 - Vid Ödön

(az elejére)

Másnap az Okosok Tanácsa az emelvényen gyűlt össze, hogy kiválogassák az önként jelentkezők közül a felderítő útra legalkalmasabbakat. Ahogyan szokta, Buda most is magához ragadta a kezdeményezést:

– Khm… khm… testvéreim, várjuk ide fel a körünkbe azokat a humkányokat és törpéket, akik vállalnák, hogy mindama rettenetes és kedvezőtlen előjel ellenére elkísérjék a varázslót, aki ugyebár úgy gondolja, hogy a Fodros túlpartján esetleg magyarázatot találhatna ama rejtélyre, hogy az a vidék még mindig kietlen… khm…

– Várj! – vágott ekkor közbe Ércmester, kihasználva a pillanatnyi torokköszörülős szünetet. – Tőletek, emberek közül senki nem venne részt a vállalkozásban?

– Khm… khm… hát hogyan is fogalmazzak… végeredményében a varázsló úgyis ember, ezzel ugyebár a nemzetségem meghozza a kellő áldozatot! – válaszolta rezzenéstelen arccal Buda. – Emberek, nincs igazam? – fordult a tömeg felé.

– Engem meg sem kérdeztél! – kiabálta Ajándék az első sorból. – Én menni akarok!

– Gyenge nőnek nem való egy ilyen vállalkozás, nekik ugyebár a tűz…

– Hé, Buda – üvöltötte valaki a tömegből –, nem azzal bíztunk meg, hogy lejárasd a nemzetségedet!

– Nyugalom, testvéreim! – csitította a méltatlankodókat Gránátalma. – Egyelőre semmi jóvátehetetlen sem történt. Kérlek, hallgassuk meg a varázslót, kiket tartana alkalmasnak az útra. Utána pedig jöhetnek a jelentkezők. Gyöngy?!

– Amint az közismert – kezdte kicsit zavartan –, a Fodroson túl valami olyasmi uralkodik, ami a tündéreket elpusztítja, tehát nekik muszáj itt maradni. Mindenki másnak van esélye, hogy eléri célját, és épségben visszatér szerettei körébe. Csak olyan vállalkozzon, aki mindenképpen összetart bajtársaival, bármi is történjen vele. Leleményes, elszánt és bátor, ámde nem vakmerő útitársakra van szükségem. Mivel az emberek és a törpék képtelenek repülni, közülünk legfeljebb annyian mehetnek, ahány humkány testvérünk velünk tart. Egy hat fős csapat lenne az ideális, de akár egyedül is útnak indulok.

– Köszönöm, varázsló! – mondta gyorsan Gránátalma. – Tehát, aki vállalkozik az útra, kérem, jöjjön fel ide!

Végül Csiperke, Májusieső, Ajándék és a törpe Kincskereső lépkedett fel az emelvényre. Utána percekig nem akadt több jelentkező.

– Szégyellem magam – szólalt meg Nagyszárny –, amiért nemzetségemben nincs több bátor önkéntes. Varázsló, ha elfogadsz, akkor én tartok veled!

– Köszönöm, barátom, ám várjunk meg ezzel! – hajolt meg szertartásosan Gyöngy.

– Ez tényleg szégyen lenne! – ugrott elő egy fiatal humkány. – Keletiszél vagyok, és készen állok!

– Khm… khm… – jött meg Buda szava –, úgy látom, eléggé sokan verődtek itt össze. Most már csak az alkalmasságukat kell megvizsgálnunk, hogy ugyebár nyugodt szívvel adhassuk meg az indulásra az engedélyt… Khm… khm… Csiperke, tudsz te egyáltalán teherrel repülni? Ajándék, te meg milyen tapasztalatokkal is lehetnél a varázsló hasznára? Igazam van?

– Nincs! – süvítette ugyanaz a névtelen a tömegből, aki az imént már megfedte. – Ha tovább pocskondiázol bárkit, vén szószátyár, kikergetlek az Okosok Tanácsából.

– Jól beszélsz! – hallatszott innen meg onnan is.

– Kérlek, barátaim – intette csendre a zajongókat Gyöngy –, összpontosítsunk az utazásra! Rügyezés havának közepén, újholdkor indulunk. Addig kiderül, hogy mi, akik ma vállaltuk a felderítők szerepét, tudunk-e csapatkéntegyüttműködni. Biztos vagyok benne, hogy igen, és ezzel, remélem, meg fogunk nyugtatni minden kétkedőt.

– Testvéreim, mára elvégeztük, amit magunk elé tűztünk, az Okosok Tanácsa nevében köszönöm nektek. Kérlek, térjetek vissza munkátokhoz, hogy táborunkat kicsit lakályosabbá tegyük! – zárta be a gyűlést Gránátalma, hogy elejét vegye a további indulatos megjegyzéseknek.

(folytatás)

Szólj hozzá!