Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (110.)

2019. január 12. 18:14 - Vid Ödön

(az elejére)

– Itt kifejezetten büdös van – állapította meg Kincskereső. – Fogalmam sincs, milyen szagot érzek, és émelygek tőle.

– Nekem egyfolytában egy távoli, trillázó sikolytól cseng a fülem – panaszkodott Ajándék is.

Hópehely eközben izgatottan rohangált körülöttük. Hol itt, hol ott morrant egyet, néha rávicsorgott egy láthatatlan ellenségre, máskor meg mellső lábával hessegetett valamit az orra elől. Gyöngy még sohasem látta ilyennek a pulit.

– De jó lenne, ha kimondhatnád, mi nyomaszt! – sóhajtott. – Biztosan okkal viselkedsz így! Viszont most mutasd, merre induljunk!

A kutyus pár lépést tett a patak mellett a tenger irányába, majd bizonytalanul visszafordult, gazdája követi-e. A többiek egymásra néztek, majd a nyomába eredtek. Egy darabig semmi sem változott. Balról a meder feléjük eső felét továbbra is kitöltötte az az ismeretlen fekete anyag. A kiégett földet vastagon hamu borította, amelyből helyenként apró ligetek üszkös maradványai meredeztek az eget borító szürke fellegek felé. Már vagy egy órája bandukoltak szótlanul, amikor a vidék szinte észrevétlenül emelkedni kezdett, mert a Fodros és a túlsó part egyre mélyebben terült el alattuk. Vágyakozva pillantgattak arrafelé, ahol a fák már zöldelltek, a rétek pedig tavaszi pompájukba öltöztek.

– Mindjárt besötétedik – szólalt meg Kincskereső –, le kéne táboroznunk. Gyöngy, mit szólnál, ha a túlparton éjszakáznánk?

– Hát, nem is tudom… – vakarta meg a fejét. – Tényleg csábító, hogy szinte karnyújtásra sokkal barátságosabb a vidék, csakhogy valami azt súgja, ne nagyon röpködjünk ide-oda a két part között…

– Egyetértek veled! – helyeselt Csiperke. – Talán ti is éreztétek, hogy ez a kulimász valahogy húz lefelé, amikor átrepülsz felette. Holnaptól úgyis ezen a tájon kell tanyáznunk, úgyhogy a maradásra szavaznék.

– Értem – válaszolta kicsit lehangoltan a törpe –, biztosan igazatok van. Csak hát ez a szag meglehetősen megvisel.

– Az én fejem is zsong a sikolyoktól – panaszkodott Ajándék –, még szerencse, hogy ti nem hall...

Váratlanul a Fodros közelebbi felét kitöltő fekete massza fortyogni kezdett, orrfacsaró záptojásszaggal árasztva el a környéket. Azután hol itt, hol ott hangos sivítással szinte a fellegekig érő lila lángoszlopok törtek a magasba.

– Phű, ha ez akkor történik, amikor felette vagyunk! – szakadt ki Keletiszélből. – Rágondolni is szörnyű!

– Szerintem a vidék gonosz ura az értésünkre akarja adni, nem szívesen lát minket birodalmában – vont vállat Gyöngy.

– Vagy, hogy örökre itt kíván tartani – vélekedett Ajándék. – Ez a tűzijáték akkor kezdődött, amikor azon elmélkedtünk, visszatérjünk-e a túlpartra éjszakázni.

– Van benne valami! Elő a lámpákkal, menjünk innen!

A lámpások éppen csak annyi fényt adtak, hogy azt lássák, hová lépnek. A fénykörön túl minden koromsötétségbe burkolódzott, kivéve a hátuk mögött lobogó félelmetes lángtengert, amitől egyre messzebb távolodtak. Jó órányit botorkáltak, követve a földet szaglászó pulit, aki cikkcakkban vezette őket az ismeretlenbe. Egyszer csak Hópehely megmerevedett, majd nyikkanás nélkül az oldalára dőlt. Gyöngy rémülten ugrott oda, és simogatni kezdte. A kutyus lélegzett, ám ezen kívül semmilyen más életjelet sem adott. Pillanatokon belül a tagjaiból kiszállt az erő, szemhéját ólmos súly csukta le, és maga is összecsuklott, akárcsak körülötte a társai.

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A kívülálló (109.)

2018. december 30. 13:20 - Vid Ödön

(az elejére)

Gyorsan peregtek a napok. Buda aggodalmaskodása ellenére Csiperke kiváló repülőnek bizonyult, és könnyedén tett meg egyre hosszabb utakat Kincskeresővel a hátán. Gyöngy és Ajándék felváltva repült a másik két humkánnyal. Végül a kérdést Hópehely döntötte el, aki valamiért Májusiesővel kicsit jobban érezte magát, bár minden alkalommal éreztette, hogy ősei között egyetlen madár sem akadt. Attól kezdve mindig ebben a felállásban közlekedtek.

Közben Ércmester vezetésével a törpék szorgosan keresték a szeretetfiola készítéshez használható hegyikristályokat. Ínség havának utolsó napjára tucatnyi, hibátlan, nagyon szép darabot gyűjtöttek össze, és adták Gyöngynek. Miközben a telehold felkúszott az égre, a Varázsolások könyvében leírtak szerint meggyújtották a máglyát, a huszonöt kiválasztott körbeállta, és Gyöngy minden útitársának feltöltötte a szeretetfioláját.

 

 

Rügyezés havának első fele szinte észrevétlenül repült el. A kis csapat a törpéktől kapott lámpásokkal, kötelekkel, meg a szeretetfiolákkal felszerelkezve készen állt, hogy az újholddal együtt felkerekedjen veszélyesnek ígérkező útjára. Gyöngy zsákjában ott lapult a Varázsolások könyve, az elemózsiás csodatarisznya, Pongrác sípja, meg a maga készítette Boldogság csanakja. Füle mögé rejtette Remény tollát, hogy bármikor tanácskozhassanak egymással.

Búcsúztatásukra összegyűlt a tábor valamennyi lakója. Buda természetesen nem hagyta ki az alkalmat, hogy nagy nyilvánosság előtt pufogtassa végeérhetetlen, semmitmondó körmondatait.

– Khm… khm… Ajándék, Kincskereső fiam, Májusieső, Keletiszél, Csiperke, és végül te, varázsló, aki ugyebár kitalálta ezt az eszement vállalkozást, szóval, úgy gondolom, itt az ideje, hogy búcsúzásként én, mint az Okosok Tanácsának feje, bölcs tanácsokkal lássalak el benneteket arra az útra, amely ugyebár kiszámíthatatlan eredményt hozhat, és csak reménykedhetünk benne, hogy mindnyájan élve megússzátok ezt a…

– Bocsáss meg, Buda uram – szakította félbe Gyöngy, és az égre mutatott –, de amint látod, elérkezett indulásunk pillanata. Azért társaim nevében is köszönöm a JÓ SZERENCSÉT!üdvözletet.

A vén szószátyárnak leesett az álla, hogy csak úgy ukmukfukk félbeszakították, pedig még mennyi minden szorult belé.

Kincskereső Csiperkére, Ajándék Keletiszélre, míg Gyöngy Hópehellyel az ölében Májusieső hátára ült, azután a humkányok elrugaszkodtak. Búcsúkört tettek az összegyűltek felett, majd elszálltak a Fodros felé, oda, ahová nem is olyan régen az óriások letették a Rézvölgyből menekülteket. Ez a hely nagyjából félútra esett a tenger és az Ércbércek között. Éppen felkelt a nap, amikor a patak innenső, tiszta vízű partján leszálltak.

– Barátaim, ha valamelyikőtök meggondolta magát, még mindig nyugodtan visszakozhat, neheztelés nélkül elfogadom a döntését – mondta Gyöngy.

– Nos, akkor induljunk! – vezényelte, mivel egyikük sem mozdult.

– Szerintem jó lenne, ha először egyedül kelnék át a túlpartra – állította meg őket Csiperke. – Bennem folyik tündérvér is, ki tudja, nem történik-e velem ugyanaz, mint korábban két testvérünkkel.

– Igaza van az unokámnak – hangzott fel Gyöngy fejében Remény hangja.

– Rendben – bólintott –, de vigyázz, nehogy ehhez a szutyokhoz érj! Miután átértél, várunk egy fertályórát, és ha közben semmi sem változik, gyere vissza Kincskeresőért!

– Felesleges visszajönnöd – szólalt meg Keletiszél –, Ajándékkal együtt őt is átviszem.

– Hát, akkor jó szerencsét!– ölelte meg Gyöngy Csiperkét, majd sorban a többiek is.

A humkánynak egy percre sem volt szüksége, hogy átrepüljön a Fodros felett. Miután leszállt, pár lépést tett az ég felé meredező, megégett facsonkok között, végül visszatért a partra.

– Minden rendben – kiáltotta társainak –, bár amióta itt vagyok, folyamatosan susog a fülem. Amúgy áll a levegő, úgyhogy rejtély, mit hallok. Kellemetlen, épphogy el lehet viselni.

Mindenesetre kivárták a megbeszélt időt, és csak azután csatlakoztak Csiperkéhez.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (108.)

2018. december 22. 12:22 - Vid Ödön

(az elejére)

Másnap maga köré gyűjtötte a felderítésre vállalkozó társait:

– Szeretném, ha ezentúl ti mindig csak Gyöngynek szólítanátok, ahogyan azt már a Rézvölgyben is kértem. A varázsló olyan, hogy is fogalmazzak, olyan hivatalos, azonkívül öregít! Elmondanátok miért jelentkeztetek?

– Én azért, mert mindennek, a száműzetésnek, nagyapa hirtelen halálának egyedülén vagyok az oka – kezdte Csiperke.

– Szerintem ebben nincs igazad – tiltakozott Gyöngy, hallgatói pedig egyetértően bólogattak. – Senki nem tehet arról, hogy minek születik. Kizárólag a tetteiért felelős. Megváltoztál…

– Én akkor is így gondolom! – vágott közbe a humkány. – Ezért vagyok biztos abban, hogy minden veszélyt vállalnom kell, és a ránk szakadt bajok elhárításából muszáj kivennem a részem! Testvéreim, ti következtek – fordult a két ifjú humkányhoz.

– Azt hiszem a bátyám, Keletiszél nevében is beszélhetek – állt fel Májusieső. – Jégverés, az édesapánk, gyermekkorunktól arra nevelt, hogy híven szolgáljuk népünket, bátran belevágjunk minden olyan veszélyes kalandba, amivel családunk jó hírnevét öregbíthetjük.

– Apátokkal nem találkoztam – jegyezte meg Csiperke. – Ő nem tartott velünk?

– Azzal bocsátott el, hogy a Rézvölgyet is, meg az új hazát is szolgálnia kell néhány tisztességes humkánynak. Én azért ingadoztam, jelentkezzek-e vagy mégsem, mert bár apánk mindig arra buzdított, hogy jóban-rosszban kitartsunk egymás mellett, azonban veszélyes útra együtt csakis akkor induljunk, ha nincs más választásunk… – válaszolta kicsit zavarban Keletiszél.

– Tudjátok, akkor a hátra maradó a másik segítségére siethet – fűzte hozzá az öccse.

– Én is ezt az útravalót kaptam a szüleimtől – bólogatott Gyöngy.

– Engem Ércmester úr kért, hogy tudásommal szolgáljalak titeket – folytatta a vallomások sorát Kincskereső. – Ahogy a nevem mutatja, jó érzékem van elrejtett dolgok feltalálásához. Mivel szeretem a kalandot, örültem, amiért nemzetségünket képviselhetem, és veletek tarthatok.

– És te, Ajándék? – kérdezte némi hallgatás után Gyöngy, mivel ő magától nem szólalt meg.

– Hát… engem a szégyen ösztökél – válaszolta lehajtott fejjel. – Restellem, hogy szerelmeseként Tölgyet nem akadályoztam meg abban, amit tett. Remélem, valamit jóvátehetek ebből! És amiatt sem győzök eleget pironkodni, hogy Budát jobb embernek gondoltam, és bíztam benne…

– No és te, Gyöngy, miért vállalod az utat? – kérdezett vissza Csiperke.

– Kötelességemnek érzem. Amikor elvállaltam a tisztséget, tisztában voltam azzal, meg kell szolgálnom Rézvölgy népének bizalmát. Másrészt furdal a kíváncsiság, hogyan lehetne Szép-partot végképp felszabadítani az őt sújtó átok alól.

– Tudod, hogy mit keresünk? – kíváncsiskodott Májusieső.

– Nehéz jól, pláne pontosan megfogalmazni. Azt mondanám, bármit, ami nem odavaló. Valaha az elpusztult Szép-part legtávolabbi végén egy varázsajtó állt. Talán még ma is ott van, és mögötte találjuk a megoldást. De ezen kívül még sok mindenben, akár élőben, akár élettelenben rejtőzhet a kulcs. Amikor ott leszünk, rá fogunk ismerni, ebben biztos vagyok.

– Rengeteg idő van még indulásig. Mit csinálunk addig? – faggatta tovább a humkány.

– Összeszokunk. Én még csak egyszer repültem humkányháton, és őszintén megvallom, nem igazán élveztem. Ugyanakkor Odiéktól hallottam, hogy csodálatos dolog, ha már megszokta az ember. Gondolom, Ajándék, meg Kincskereső is így van ezzel. Hópehelyről, a pulimról nem is beszélve.

– Szerintem nem lesz gond vele – vélekedett Csiperke. – Pár nyugodt kör után eddig mindenki megkedvelte. Persze, bízni kell a társadban!

– Én is ezzel akartam folytatni – kapott a szón Gyöngy. – Ha indulás előtt bárkiben is szemernyi kétség ébredne saját elszántságával, vagy bármelyikünkkel kapcsolatban, nyugodtan, szégyenkezés nélkül lépjen vissza. Én semmiképpen sem fogok rá haragudni. Jobbat tenne ezzel, mintha a Fodroson való átkelésünk után szólna. Biztos vagyok benne, attól fogva az életünk múlik az egymásba vetett feltétlen bizalmon.

– Én egyetértek Gyönggyel – jelentette ki Keletiszél, miközben a többiek szaporán bólogattak.

– Köszönöm, barátaim! Akkor holnap reggel kezdünk.

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (107.)

2018. december 15. 14:45 - Vid Ödön

(az elejére)

Másnap az Okosok Tanácsa az emelvényen gyűlt össze, hogy kiválogassák az önként jelentkezők közül a felderítő útra legalkalmasabbakat. Ahogyan szokta, Buda most is magához ragadta a kezdeményezést:

– Khm… khm… testvéreim, várjuk ide fel a körünkbe azokat a humkányokat és törpéket, akik vállalnák, hogy mindama rettenetes és kedvezőtlen előjel ellenére elkísérjék a varázslót, aki ugyebár úgy gondolja, hogy a Fodros túlpartján esetleg magyarázatot találhatna ama rejtélyre, hogy az a vidék még mindig kietlen… khm…

– Várj! – vágott ekkor közbe Ércmester, kihasználva a pillanatnyi torokköszörülős szünetet. – Tőletek, emberek közül senki nem venne részt a vállalkozásban?

– Khm… khm… hát hogyan is fogalmazzak… végeredményében a varázsló úgyis ember, ezzel ugyebár a nemzetségem meghozza a kellő áldozatot! – válaszolta rezzenéstelen arccal Buda. – Emberek, nincs igazam? – fordult a tömeg felé.

– Engem meg sem kérdeztél! – kiabálta Ajándék az első sorból. – Én menni akarok!

– Gyenge nőnek nem való egy ilyen vállalkozás, nekik ugyebár a tűz…

– Hé, Buda – üvöltötte valaki a tömegből –, nem azzal bíztunk meg, hogy lejárasd a nemzetségedet!

– Nyugalom, testvéreim! – csitította a méltatlankodókat Gránátalma. – Egyelőre semmi jóvátehetetlen sem történt. Kérlek, hallgassuk meg a varázslót, kiket tartana alkalmasnak az útra. Utána pedig jöhetnek a jelentkezők. Gyöngy?!

– Amint az közismert – kezdte kicsit zavartan –, a Fodroson túl valami olyasmi uralkodik, ami a tündéreket elpusztítja, tehát nekik muszáj itt maradni. Mindenki másnak van esélye, hogy eléri célját, és épségben visszatér szerettei körébe. Csak olyan vállalkozzon, aki mindenképpen összetart bajtársaival, bármi is történjen vele. Leleményes, elszánt és bátor, ámde nem vakmerő útitársakra van szükségem. Mivel az emberek és a törpék képtelenek repülni, közülünk legfeljebb annyian mehetnek, ahány humkány testvérünk velünk tart. Egy hat fős csapat lenne az ideális, de akár egyedül is útnak indulok.

– Köszönöm, varázsló! – mondta gyorsan Gránátalma. – Tehát, aki vállalkozik az útra, kérem, jöjjön fel ide!

Végül Csiperke, Májusieső, Ajándék és a törpe Kincskereső lépkedett fel az emelvényre. Utána percekig nem akadt több jelentkező.

– Szégyellem magam – szólalt meg Nagyszárny –, amiért nemzetségemben nincs több bátor önkéntes. Varázsló, ha elfogadsz, akkor én tartok veled!

– Köszönöm, barátom, ám várjunk meg ezzel! – hajolt meg szertartásosan Gyöngy.

– Ez tényleg szégyen lenne! – ugrott elő egy fiatal humkány. – Keletiszél vagyok, és készen állok!

– Khm… khm… – jött meg Buda szava –, úgy látom, eléggé sokan verődtek itt össze. Most már csak az alkalmasságukat kell megvizsgálnunk, hogy ugyebár nyugodt szívvel adhassuk meg az indulásra az engedélyt… Khm… khm… Csiperke, tudsz te egyáltalán teherrel repülni? Ajándék, te meg milyen tapasztalatokkal is lehetnél a varázsló hasznára? Igazam van?

– Nincs! – süvítette ugyanaz a névtelen a tömegből, aki az imént már megfedte. – Ha tovább pocskondiázol bárkit, vén szószátyár, kikergetlek az Okosok Tanácsából.

– Jól beszélsz! – hallatszott innen meg onnan is.

– Kérlek, barátaim – intette csendre a zajongókat Gyöngy –, összpontosítsunk az utazásra! Rügyezés havának közepén, újholdkor indulunk. Addig kiderül, hogy mi, akik ma vállaltuk a felderítők szerepét, tudunk-e csapatkéntegyüttműködni. Biztos vagyok benne, hogy igen, és ezzel, remélem, meg fogunk nyugtatni minden kétkedőt.

– Testvéreim, mára elvégeztük, amit magunk elé tűztünk, az Okosok Tanácsa nevében köszönöm nektek. Kérlek, térjetek vissza munkátokhoz, hogy táborunkat kicsit lakályosabbá tegyük! – zárta be a gyűlést Gránátalma, hogy elejét vegye a további indulatos megjegyzéseknek.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (106.)

2018. december 08. 10:26 - Vid Ödön

(az elejére)

 

Ismeretlen vidékre készülődés

 

Veszélyes, ismeretlen útra csakis önként vállalkozókat engedj! Legyenek elszántak, bízzanak magukban, és nem kevésbé társaikban. Legyenek bátrak, de nem vakmerők. Leleményre szükségük lesz, a tapasztalatokat majd útközben megszerzik.

Azonban a legeslegfontosabb, hogy összetartsanak, bármi is történjen velük! Ezt jól vésd a szívükbe, eszükbe!

Elindulásukra lehetőleg újholdkor kerüljön sor, mert a nővő fény segíti majd őket.

Készíts mindegyiknek saját, személyre szóló szeretetfiolát, ami védi őket útjukon, és épségben hozza vissza mindet szeretteikhez. Ehhez keress hüvelykujjnyi, hibátlan hegyikristályokat. Egyik csúcsába fúrj akkora lyukat, hogy egy finom, mégis erős aranyláncocskát átfűzhess rajta, így hőseid nyakukban hordozhatják.

Amint ezzel megvagy, válogass ki népedből huszonöt tisztaszívű egyént, tizenkét nőt és ugyanannyi férfit, fiatalt és időset egyenlő arányban, meg egy ifjú leányt, ki éppen elhagyta a gyermekkort. Teleholdas éjszakán gyújts máglyát annyi mogyoró, tölgy, fűz és gesztenye husángokból, amiktől az napszálltától napkeltéig lobog. A kiválasztottakat rendezd a tűz köré. A legidősebb asszony legyen pontosan szemben holddal, jobbjára férfi álljon, a kört az ifjú leány zárja. Most fogják meg egymás kezét, és addig el ne eresszék, amíg a fiolákat fel nem töltötted.

Lépj a legidősebb asszony elé. Vedd balkezedbe az első kristályt, és nevezd meg fennhangon, akié lesz majd. Ezután tedd a körben álló szívére, és ő mondja utánad eme varázsigét:

 

Én most tiszta szívemből kívánom,

Szeretetem kísérjen utadon!

A nagyvilágban bármerre is vagy,

És egyszer szíved csüggedése nagy,

Akkor légy szeretteid körében,

Fiolád menten oda repítsen!

 

Lépj most jobbra, és járj el hasonlóképpen, mint az előbb, míg a körnek végére érsz. Ekkor fordulj a hold felé. Nyitott bal tenyeredben tartsd úgy a kristályt, hogy kifúrt hegye szíved felé mutasson. Jobb tenyered legyen a tükör, mi a telehold fényét a fiolára vetíti. Behunyt szemmel lásd az ezüst sugarat, mi átjárja a kristályt. Nevezd meg leendő viselőjét, majd mondd el magad is a varázsigét.

Ha munkád jól végezted, forróság önti el tenyeredet. Köszönjed meg a holdnak és társaidnak, hogy szeretetüket adták. Ezután ismételd meg a szertartást a következő kristállyal. Miután mindegyik kész, egymás kezét fogva üljetek le, és virrasztva várjátok meg, míg a máglya parazsa kihuny. Reggel azután akaszd tulajdonosaik nyakába a szeretetfiolákat.

Ennél többet az útra indulókért nem tehetsz.

 

– Szóval, magamnak nem csinálhatok fiolát – vonta le a következtetést Gyöngy, miután kétszer is elolvasta az utasítást.

– Csöppet se búsulj! – szólalt meg a fejében váratlanul Remény. – A varázsló mindig kötődik a népéhez, és ez több mint elég.

– De mi van, ha elszúrok valamit? – aggályoskodott.

– Ejnye, már megint a régi nóta! – csattant fel belső énje. – Tedd a dolgod, kövesd az utasítást, és minden rendben lesz!

– No, nézzük, mire lehet szükségünk! – töprengett. – A tündérek kifogyhatatlan elemózsiás tarisznyája megvan, ételre-italra tehát nem lesz gondunk. Viszont kötél nem ártana, hogy a ködben, ha még ott van, ne veszítsük el egymást. És persze valami világítóeszköz is kellene.

Felkereste Ércmestert, az idős törpét, aki nemzetségét képviselte az Okosok Tanácsában. Bár már sokszor gondolkozott róla, még nem jött rá, kihez kötődik jobban, Budához, vagy a többiekhez.

– Kérlek, tudnátok adni olyan lámpásokat, amilyeneket egyszer régen Odiék kaptak tőletek?

– Biztosan – simogatta meg a szakállát a törpe. – Másra nincs szükséged? Kalapács, csákány, véső, balta?

– Köszönöm, azt hiszem, ezek most feleslegesek. Viszont kötél kellene, ellenben sejtelmem sincs, kitől kérhetnék.

– Azt is adunk, ne félj! Könnyű, ámde rendkívül erős, ugyanakkor könnyű köteleink vannak. Nem nyúlnak, és szinte elnyűhetetlenek, hacsak nem éles késsel vágod őket. Hány tekerccsel kérsz?

– Talán mindegyikünknek, akik útra kelünk, jó lenne egy, amennyiben lehetséges.

– Meglesz – ígérte Ércmester.

– Köszönöm! Más… jókora hegyikristályokra lenne szükségem. Ebben tudnátok segíteni?

– Természetesen! Holnap magam indulok egy telér keresésére. Biztos, hogy hamarosan találok céljaidnak megfelelőket.

– Te tudod, mire kellenek? – csodálkozott el Gyöngy.

– Gondolom, szeretetfiolának – válaszolta mosolyogva a törpe. – Emlékszem, Csiribi-Csiribá is ezeket kért, amikor Odiék a Kristályhegyen túlra készülődtek.

– Még egyszer köszönöm! – búcsúzott.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (105.)

2018. december 01. 13:59 - Vid Ödön

(az elejére)

– Megtisztelő lenne, hogyha Buda uram lenne a vezetője – válaszolta ártatlan arccal Gyöngy. – És neki, mint sokat tapasztalt embernek, kéne összeválogatni a társait.

– Jó húzás! – dicsérte meg Remény hangtalanul.

– Úgyse vállalja, de legalább kiderül, hogy amilyen bőbeszédű, meg fontoskodó, ugyanannyira gyáva is – gondolta Gyöngy.

– Khm… khm… én biztos vagyok benne, hogy itt a helyem, nélkülem még tán meg is állna az élet. Azonkívül, én, ugyebár, legnagyobb sajnálatomra, már nem vagyok az a délceg, rettenthetetlen, erőtől duzzadó ifjú, aki egykoron voltam, és ennek folyományaképpen megfontoltabban mozgok, és ez azt eredményezné, hogy több időbe telne az út megtétele, ami ugyebár, nem kívánatos módon késleltetné új, végleges otthonunk helyének kijelölését, amit rendkívül fájlalnék. Szerintem a varázslónak kellene menni, mert ugyebár szavaiból egyrészt úgy vettem ki, ugyebár, lévén az úttal kapcsolatban mindig a többes szám első személyt használta, másrészt ő úgy is szeret csavarogni, szóval khm… menjen ő!

– Szeret a fene! – dünnyögte maga elé Gyöngy, vigyázva, nehogy Buda meghallja. – Bezzeg te rögtön berezeltél, amint javasoltalak…

– Ne bomolj – feddte meg belső énje –, ez sehová sem vezet! Eddig is nyilvánvaló volt, hogy neked mindenképpen menned kell. Miért akarsz a nyakadba egy kerékkötőt?

– Hagyd, hogy Buda maga bizonyítsa be alkalmatlanságát – tanácsolta Remény.

– Mélyen tisztelt és nagyra becsült humkány barátom – fordult Buda Nagyszárnyhoz –, te, mint nemzetséged legjelesebb harcosa és briliáns repülője, igazán elkísérhetnéd a varázslót, hogy gyorsabban haladjon.

– Azt hiszem – szólt közbe Gránátalma –, meg kéne kérdeznünk testvéreinket, ki vállalkozna önkénterre a veszélyes küldetésre. Azzal egyetértek, hogy csak tapasztalt, jó erőben lévő egyénekből állítsuk össze a pár fős csapatot. Barátaim, beszéljetek hát nemzetségeitek tagjaival, és utána folytassuk!

– Khm… khm… köszönöm Gránátalma testvérünknek ezt az igazán pompás javaslatát, ha nem előzött volna meg, magam is szóról szóra ezt mondtam volna, mert ugyebár csakis önkéntesek jöhetnek szóba, hiszen csak reménykedhetünk, hogy küldetésüket sikerrel hajtják végre, és jó híreket hoznak nekünk, amire ugyebár mindannyian borzasztóan vágyunk… Khm… khm… talán mára be is rekeszthetnénk ülésünket, hogy kellő idő álljon a rendelkezésetekre a feladat súlyának megfelelő önkéntesek fáradtságos kiválasztására. Ugyebár mindnyájan egyetértetek bölcs és előremutató javaslatommal, hogy… khm… khm… holnap reggel folytassuk felelősségteljes és hasznos munkánkat.

– Soha még ilyen felfújt, üresfejű hólyaggal nem hozott össze a sors! – füstölgött magában Gyöngy.

– Mindig van egy első, amit majd követ a második – szólalt meg belső énje.

– Rozi, ez az én szövegem!

– Gondold inkább végig, holnap mit fogsz közölni indulásról, felszerelésről, meg ilyesmi. Ne feledd, te vagy itt az egyetlen csavargó!

– Kösz, hogy így figyelmeztetsz, de egye penész, igazad van!

Sokáig bújta a Varázsolások könyvét, míg végre a következő tanácsra lelt:

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (104.)

2018. november 24. 22:19 - Vid Ödön

(az elejére)

– Ugye nem én vagyok az a kislány? – kérdezte tágra nyílt szemekkel, hüppögve Virág.

– Ha nem vigyázol, kincsem, akár te is lehetsz – ölelte magához Katica, aki mosolyogva hallgatta végig a történetet, miközben visszaemlékezett arra, hogy pár éve még a mesélő is hadilábon állt ezekkel a szavakkal.

– Köszönöm – ugrott Gyöngy nyakába a megnyugodott kislány. – Kérlek, mesélj még!

– Most csak ezt a mesét hoztam magammal. Megígérem, legközelebb is lesz egy a tarisznyámban.

 

 

Gyöngy táborhelyre történő visszaérkezését követő reggel az Okosok összeültek tanácskozni. Ő már jó előre a füle mögé tűzte a Reménytől kapott tollacskát, és gondosan rásimította a haját, hogy mások ne vegyék észre.

– Khm… khm… – köszörülte a torkát szokása szerint Buda, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el annak éreztetésére, ő a legnépesebb nemzetség képviselője –, most, hogy varázslónk oly hosszú távollét után végre kegyeskedett megjelenni tiszteletreméltó és méltóságos tanácskozásunkon, azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, elérkezett az ideje, hogy előadja, végzett-e valami érdemlegeset, mialatt nekünk hiányolni kellett társaságát, ami felett a magam részéről, és gondolom, ezzel valamennyi társam egyetért, még nem tudom, hogy örüljek-e vagy bánkódjak. Egy szó, mint száz, mit is mondok, nem száz, hanem ezer, szóval, varázsló, tudsz-e nekünk valami jó hírrel szolgálni, ami után, ugyebár mondanom sem kell, már mindannyian nagyon epekedünk…

– Hogyan lehet valaki ennyire nyálas? – gondolta magában Gyöngy, miközben a végeérhetetlen, üres fecsegést hallgatta. – Neki nem az Okosok, hanem az Okoskodók Tanácsában kéne ülni!

– Ne húzd fel magad! – szólt rá belső énje. – Előbb-utóbb a társai is megunják, hagyd rájuk a leszerelését!

– Addig meg el kell viselnünk az ostobaságát, a felesleges fontoskodását – vitatkozott magával.

– Igaza van benső énednek – hallotta most Reményt, aki valahogy a fejében szólalt meg, miközben rezzenéstelen arccal nézte a még mindig hablatyoló Budát.

– Tehát varázsló, mindnyájan készen állunk meghallgatásodra – fejezte az be igencsak hosszúra nyúlt bevezetőjét, és önelégült vigyorral tekintett körbe feszengő társain.

– Mint tudjátok… – jutott végre szóhoz Gyöngy.

– Kérlek – vágott közbe Buda –, légy szűkszavú és lényegre törő, hogy szószátyár módon ne rabold értékes időnket felesleges szóvirágok…

– Befognád végre? – mordult rá Nagyszárny. – Tisztában vagyunk azzal, hogy mindennél jobban imádod magadat hallgatni, de engem most a varázsló mondandója érdekel!

Gránátalma szelíden rátette a kezét a humkány vállára, és bátorítóan nézett Gyöngyre.

– Rendben, rövid leszek. Annyit tudtam meg, hogy azelőtt Szép-part valóban szép volt. Mikor Katica, Libbenő, Odi meg Suhogó, akikre valószínűleg mind emlékeztek, úgy negyven esztendeje itt jártak, a Fodros még tiszta vízű patak volt. Akármi is folyik most benne, az Tihamér átok alóli felszabadítása után került bele. Amikor négy éve először értem a partjára, már így nézett ki. Hogy az a trutyi mire képes, mindannyian láttuk, tehát nem lenne célszerű, ha a tündérek közül bárki megpróbálna átkelni a túlpartra. Viszont a többi nemzetségből esetleg szervezhetnénk egy expedíciót…

– Micsodát? – kérdezett közbe Buda, kivételesen rendkívül szűkszavúan.

– Bocsánat, felderítő utat. Meg kell tudnunk, az egész terület olyan-e, amilyen a Fodrosnál, továbbá a Tihamér által Világ végének nevezett helyen ott van-e még az őt fogva tartó ajtó. Ha nem találunk semmit, valószínűleg bele kell törődnünk, hogy Szép-part menthetetlen. Szerintem ez az első lépés, a továbbiakról akkor beszéljünk, miután visszatértünk.

– Khm… khm… – kezdett volna újabb végeérhetetlen körmondatba Buda, azonban Gránátalma megelőzte:

– Egyetértek a varázslóval. Kik vegyenek részt a vállalkozásban?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (103.)

2018. november 10. 22:07 - Vid Ödön

(az elejére)

Amíg bandukoltak vissza a fogadóba, egyre azon járt az esze, mit is meséljen Virágnak, aki tulajdonképpen a kishúga. Arra a kevés mesére, amire gyerekkorából úgy-ahogy emlékezett, a kislányt még éretlennek tartotta, nem akarta őt meg a többi picit horrorba hajló elbeszélésekkel traktálni. Annak idején viszolygott és rémálmai voltak Hófehérke és Hamupipőke történetétől, ahogyan azoktól a magyar népmeséktől is, amelyekben a főhőst miszlikbe kaszabolják, mielőtt övé lenne a legkisebb, ámde leggyönyörűbb királykisasszony, meg apjának fele királysága.

– Most már megkapjuk végre azt a mesét? – rontott Virág a fogadóba lépő Gyöngyre.

– Ejnye, kicsikém – korholta Katica –, így nem szabad viselkedni!

– Semmi baj – mosolyodott el Gyöngy. – Gyertek gyerekek, üljünk le a tűzhöz, és figyeljetek nagyon!

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdett belőle ömleni a szó, amint kis hallgatói letelepedtek – volt egyszer egy kislány. Illetve, már nem is volt egészen kislány, de ez most lényegtelen. Nos, majdnem minden rendben volt körülötte, csupán egyetlen icurka-picurka dolog hibádzott: nem szeretett két szót. Sohasem mondta azt, hogy kéremmeg köszönöm. Ha valamit meg akart kapni, rámutatott, és mindig úgy fogalmazott: „Add ide azt!” Sőt, még toppantott is hozzá. Ellenben egyszer sem köszönt meg semmit. A viselkedése miatt szegény anyukája meg apukája nem győzött szégyenkezni barátaik, ismerőseik, meg ismeretlenek előtt. Bárhogyan korholták, erről a rossz szokásáról nem bírták leszoktatni. Egyik reggel édesapja nagyon megmérgesedett, és azt találta mondani: „Ha még egyszer azt hallom tőled, hogy add ide, kizavarlak a házból!”

– Hűha! – szaladt ki Virág száján.

– Bizony – folytatta Gyöngy –, ez súlyos fenyegetés volt. Ugyan megijedt tőle, de csak egy icipicit. Gyorsan el is hessegette a félelmét: „Á, apu ezt úgysem gondolta komolyan, annyira szeret!” Nem is jutott eszébe, egészen ebédig. Körülülte az asztalt a család, és a kislánynak nem ízlett a leves. Habozás nélkül fordult anyukájához: „Add ide a sót!” Apukája mérgesen felállt, és ezekkel a szavakkal tessékelte ki: „Ha majd megszeretted a kéremetmeg a köszönömöt, visszajöhetsz!”

– Tényleg kiküldte az apukája? – görbült lefelé Virág szájacskája.

– Bizony! A kislány durcásan ment ki, de odakint eltört ám a mécses. Hüppögve botorkált a kert vége felé, ahol a közeli erdő első fái álltak, és fenyegetően hajladoztak a hirtelen támadt szélben. Búslakodva megfordult, ám ekkor egy ismeretlen helyen találta magát. Nézett jobbra, nézett balra, ám mindenütt csak óriási, sima törzsű gyertyánokat látott, a kertjüket, a házukat mintha a föld nyelte volna el. Akkor ijedt meg igazán, amikor a fatörzsek mérgesen azt zúgták: „Szóval te vagy az a kislány, aki nem szereti sem Kéremet, sem Köszönömöt? Baj ez, borzasztóan nagy baj!” Ez már sok volt szegény fejének. Az egyik fa tövébe kuporodott, hogy alaposan kisírja magát. Még sohasem félt ennyire! És akkor a fatörzs egyszerűen odébb ugrott.

– A fák nem tudnak ugrálni! – kotyogott közbe Virág, aki egy ideje már kényelmetlenül fészkelődött.

– Ebben az erdőben bizony ugráltak – simogatta meg a buksiját Gyöngy. – Na, de folytatom, figyeljetek jól! Záporoztak a kislány könnyei, amikor egyszer csak valaki megszólította: „Miért sírsz?” Csodálkozva nézett körül, és két fura figura állt a közelében. Zöld karika fejükön átlátott, csupán sárga meg narancsszínű szemük volt átlátszatlan. Össze-vissza meredeztek lila hajszálaik, mintha sohasem találkoztak volna fésűvel. Fogyó holdra emlékeztetett vörös vonalú szájuk, benne kuszán álltak a fekete színű négyszögletes meg kúp alakú fogak. Kék testük óriási krumplira hasonlított, amiből lila pálcika karok, és hasonlóan vékony, ám libazöld színű lábak lógtak. Minden furcsaságuk ellenére mulatságosnak találta őket.

– Te láttad, ahogyan embert rajzolok? – nyitotta tágra szemét Virág.

– Nem, de szinte mindenki effélét rajzol, aki nem művésze a ceruzának. Ám hadd folytassam a mesémet! „Hát ti kik vagytok?” kérdezte a kislány hüppögve. „Azonnal mondjátok meg!” Az egyik ismeretlen azonban megrázta a fejét: „Mi kérdeztünk először, úgy illik, hogy válaszolj!” „Apukám kizavart otthonról.” „Volt rá valami oka?” tudakolta a másik. „Ilyesmit egy szülő csak úgynem tesz!” vélekedett a társa. „Azt mondta az apukám, hogy addig nem mehetek haza, amíg meg nem szerettem a kéremet meg a köszönömöt.” A figuráknak megnyúlt a kerek fejük, az egyik szemük fel, a másik meg lefelé ugrott. „Hogyhogy nem szereted őket? Mi bajod van velük?” kérdezték egymás szavába vágva. „Feleslegesek, hiszen akkor is megkapok mindent, ha nem használom őket” vonogatta a vállát a kislány, mire az alakok keserves könnyekre fakadtak. Egyik szemükből sárga, másikból narancssárga cseppek csordogáltak lefelé, és ezzel együtt a forrásuk egyre fogyott. Sőt, még a fogaik is kezdtek eltünedezni. „Hát nektek meg mi bajotok?” csodálkozott. „Még soha, senki sem mondta, hogy feleslegesek vagyunk!” bőgtek tovább a figurák. „Miért, kik vagytok?” „Én vagyok Kérem.” hajolt meg az egyik. „Én meg Köszönöm.” hüppögte a másik. „Kérem, ne sírj, meg te se, Köszönöm!” sikította a kislány, mert félt, hogy a sírástól teljesen szétfolynak a társai, és nem bízott abban, jön még valaki, aki megvigasztalja őt az egyre sötétedő rengetegben. „Ígérem, soha többé nem tartalak benneteket feleslegesnek, csak változzatok vissza, Kérem, Köszönöm!” Kérem és Köszönöm abbahagyta a zokogást, és azonnal visszanyerték eredeti alakjukat. Belekaroltak a kislányba, és hazakísérték. Ő boldogan kacarászott, és amikor az apukája ajtót nyitott, ezekkel a szavakkal ölelte át: „Anyu, apu, most már tudom, milyen szép a kérem és a köszönöm, és hogy nélkülük mennyivel szomorúbb lenne az élet.” És azóta olyan gyakran hívja két barátját, Kéremet és Köszönömöt, ahányszor csak teheti. Ha nem hiszitek, járjatok utána!

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (102.)

2018. november 03. 12:10 - Vid Ödön

(az elejére)

– Még egy utolsó kérdésem lenne, akkoriban a Kristályhegyet megmászva tértetek haza? – tudakolta Gyöngy.

– Miről beszélsz? Arrafelé nem vezet út! – rázta a fejét értetlenül Pongrác. – A barlangon keresztül mentünk, ahogyan valamikor elmenekültünk. Mondanál erről valamit?

Gyöngy elmesélte a Tündérkertből Rézvölgybe vezető, majd ezerháromszáz kilométeres, nyaktörő vándorútját, és kiemelte a hegység tetején álló, nyilvánvalóan óriásokra méretezett, ősrégi útjelzőt. Pongrác töprengő arccal hallgatta.

– Azt hiszem, szerencse, hogy ez a feledésbe merült! Mindenesetre utána fogok járni, azután majd meglátom, tartsam-e továbbra is titokban vagy sem. Viszont most már tényleg búcsúznék. Odi, ha bármiben segíthetnénk, bátran hívjál minket!

– Még egyet szeretnék kérni! Gyöngynek, azt hiszem, a közeljövőben nagy szüksége lehet a segítségedre. Lehetséges lenne egy ilyen sípot neki is adnod?

– Barátom – csóválta a fejét az óriás –, csupán egyetlen ilyen varázssíp létezik, és nincs ma már senki, aki egy újabbat készíthetne.

– És ha én odaadnám neki, akkor hajlandó lennél őt segíteni? Kérlek!

– Még sohasem találkoztam olyasvalakivel, aki bármilyen varázslatos tárgyról önként lemondott volna! – mosolygott Pongrác. – Természetesen tiszteletben tartom a kívánságodat!

– Köszönöm mindkettőtöknek – hatódott meg Gyöngy. – Ma még tartozom egy meséléssel egy aranyos kislánynak, viszont holnap reggel visszavinnél Kalózpartra a menekültek táborába?

– Persze, csak fújj bele a sípba!

– Nem elég most megbeszélnünk? – kerekedett el a szeme a csodálkozástól.

– Ahhoz, hogy ripsz-ropsz hozzád jöhessek, szükség van a síp szavára. Nélküle csupáncsak óriástempóban haladhatok, ami persze jóval gyorsabb, mint a legsebesebb humkány röpte, de a gondolatnál mégis sokkalta lassúbb. Tehát sípolj, amikor hívni akarsz! – hajolt meg, majd eltűnt.

– Hát, ez bizony édeskevés! – törte meg a hosszúra nyúlt csendet Gyöngy.

– Annak idején nehezünkre esett a repülés. Többször is megfordult a fejünkben, hogy gyalogoljunk, emlékeztek? – jegyezte meg Suhogó

– Ráadásul az elemózsiás tündértarisznya napokig csak kenyeret és vizet adott – dünnyögte Libbenő.

– A vereshagymát se felejtsd ki! – mosolyodott el Katica. – Mindent összevetve, a Világ végéről a Fodrosig tartó út volt egész életem legnyomasztóbb élménye.

– Azt hiszem, mindnyájunknak – helyeselt Odi.

– A vár udvarán élő sárkányvérfa szöget ütött a fejembe – váltott témát Gyöngy. – Csiribi-Csiribá sárkányfának hívta, annak egy elszáradt ágából kellett a Boldogság csanakját kifaragnom. Lehet, hogy az elpusztult, és vele együtt a Szép-part, míg a Fodros partján álló testvérei megvédték az innenső oldalt.

– Még sose hallottam erről! Pedig gyerekkoromban Táltos sokféle varázslatos fáról beszélt. Mi tagadás, ottjártunkkor roppantul örültünk, hogy magunk mögött hagytuk azt a félelmetes vidéket, nem néztünk alaposan körül.

– Tündérkertben nő néhány – közölte Remény.

– Mit tudsz róla? Egyáltalán, miért az a neve, ami?

– Sajnálom, de semmit! – tárta szét a kezét. – Bár előlünk igazán kevés dolgot titkolnak idősebb és bölcsebb testvéreink, tanítóink erről valamiért nem beszéltek soha.

– Vajon mi uralhatja még mindig azt a vidéket? – morfondírozott Gyöngy. – Határozottan érzem, a környék újra lakhatóvá változtatásának kulcsa ott rejtőzik valahol, csak meg kell találni. Bármi áron, de megkeresem!

– Akkor óriási szerencsével megúsztuk ugyan, azonban a két tündér pusztulása után én ezerszer is meggondolnám, hogy átkeljek a Fodroson. Te se tedd! – próbálta lebeszélni Odi.

A többiek, beleértve Reményt is, egyetértettek vele. Gyöngy még magának sem tudta megfogalmazni, pontosan miért akar útra kelni, csupán azt érezte, valami vonzza őt oda, amivel farkasszemet kell néznie.

– Márpedig én mindenképpen odamegyek, még akkor is, ha senki sem kísérne el! Ne vesztegessünk erre több szót! – zárta le a beszélgetést. – Most viszont teljesítem Virágnak tett ígéretemet.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (101.)

2018. október 27. 20:50 - Vid Ödön

(az elejére)

– Nos – merengett Pongrác –, a Szép-part eredetileg valóban gyönyörű vidék, sokkalta szebb, mint a Kalózpart. A síkságon termékeny szántók, dús legelők, árnyas ligetek váltogatták egymást. Az Ércbércek lankáira fenséges, sűrű, sudár faóriásokból álló erdőségek kúsztak fel. Szorgos nép lakta a vidéket. Pompás várkastélyt emeltek a hegység lábánál emelkedő domb tetejére, emberi léptékkel nagyjából két napi járóföldre a Fodrostól. Az udvarán is nőtt egy ugyanolyan fa, mint a parton, ahol tanyáztunk. Ezt ők sárkányvérfának nevezték, és rendkívül nagy becsben tartották.

– Az öreg Tihamér király barátságos ember volt – folytatta pár pillanatnyi szünet után –, gyakran meglátogatott. Jókat vigadtunk, társasága enyhítette távoli, elvesztett otthonunk utáni kínzó vágyunkat. Mi nem sűrűn jártunk át a Fodroson, nem akartuk az egyszerű embereket zaklatni kicsit ijesztő kinézetünkkel.

– Gyönyörű lehetett – sóhajtott Gyöngy, mivel maga elé képzelte a tájat. – És azután?

– Nos – érzékenyült el az óriás –, azon a napon testvéreimmel életünk legmegrázóbb élményében volt részünk. Először a távolban tűntek fel égig érő tűzoszlopok. A Fodroson túl a föld úgy háborgott, akár a viharos tenger. Kisvártatva feltűntek az első menekülők, nyomukban a megrémült kalózok. Ám ezek a semmirekellő gazemberek még akkor is gyilkoltak, levágtak mindenkit, aki az útjukba került. Átgázoltak a vízen, futottak volna tovább, de mi megállítottuk őket. Elszedtük fegyvereiket meg rablott kincseiket, és visszazavartuk a haramiákat a túlpartra. A közben odaérő lángtenger egykettőre mindet elnyelte. A tőlük elvett dolgokat a királyi korona kivételével mind utánuk hajigáltuk, többé senkinek se árthassanak. Egyetlen könnycseppet sem ejtettünk értük, megérdemelték a sorsukat! Annál többet szomorkodtunk az ártatlanul odaveszettek miatt, akiken sajnos nem segíthettünk. Ám, hogy rövidre fogjam, a feldühödött elemek huszonhat napon át szüntelenül tomboltak, majd egyetlen szempillantás alatt a vidék elcsendesedett. Ameddig elláttunk, csak üszkös fák csonkjai meredeztek, éjszakánként a távolban vérvörös fények világították meg az eget, mintha még mindig égne valami. Soha nem keltünk át a túlpartra megnézni, mivé lett az a szépséges táj. Sok év múlva megjelentek Odiék, és azután hazatértünk. Kielégítettem a kíváncsiságodat?

– Köszönöm, nagyon hasznos, amit meséltél. Csak lenne még pár kérdésem, ha nem haragszol. Először is, a Fodros milyen volt?

– Az idő tájt mit sem változott, mindvégig kristálytisztán csörgedezett a medrében. Az a fekete mocsok, amivel akkor találkoztam, mikor titeket Rézvölgyből oda vittünk, azóta kerülhetett oda.

– És mondd, láttál valaha olyan árnyékot, amit nem vetett semmi?

– Létezik ilyesmi? – álmélkodott Pongrác.

– Sajnos… – sóhajtotta Gyöngy. – Többnyire egy sárkányra emlékeztet. Azonban bármennyire töröm a fejemet, mégsem találok a jelenségre magyarázatot.

– Azt hiszem, nekem eszembe jutott erre egy hasonlat – közölte Odi. – Ha egy nagyon-nagyon vékony, átlátszó bőrdarabban élne valaki, pont ugyanígy csodálkozna, amikor mi elmennénk közte és a nap között. Elsötétülne a környéke, de nem látna minket. Ahogyan Gyöngy elbeszélésére emlékszem, Remény egyszer úgy fogalmazott neki, azok a tündérek, akik nem a mi világunkat választják, a semmibe tűnnek. Mi van akkor, ha ez a semmiugyanúgy vesz körbe bennünket, mint a mi világunk a bőrdarabot.

– Lehet, hogy igazad van, bár akkor ezt inkább egy felsőbb szférának nevezném – vélekedett Remény. – És az árnyék feltűnése nyilván azt jelenti, egy ott élő lény testet akar ölteni a mi világunkban, ahogy ezt már többször véltük hallani a rémálmainkban.

Sokáig senki sem szólalt meg, gondolataik a hallottak körül forogtak.

– Ha kielégítettem a kíváncsiságotokat, akkor én mennék – törte meg a csendet az óriás.

(folytatás)

Szólj hozzá!