Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (93.)

2018. szeptember 01. 09:12 - Vid Ödön

(az elejére)

A téli nap már alacsonyan járt, amikor a menet egy ritkás erdőhöz ért. Rögtön a szélén tucatnyi hatalmas fűzfa nőtt, beljebb égerfák, tölgyek, bükkök és gyertyánok meredeztek. Remény Csiperke társaságában nekifogott, hogy megszervezze népe újabb szabad ég alatt töltendő éjszakáját. Az egész napos gyaloglástól fáradt vándorok tábortüzeket gyújtottak, és azok melegénél pihentek.

Váratlanul egy idős, ősz szakállú ember, egy humkány és egy törpe lépett ahhoz a tűzhöz, amelyet Remény, Csiperke, Gyöngy meg Ajándék ült körül.

Királyné, Buda, a csizmadia céh első mestere vagyok, talán emlékszel rám – szólalt meg kimérten az öregúr. – Ő a humkány Nagyszárny, ő pedig Ércmester. Szeretett királyunk meghalt, új vezetőre van szükségünk. Nemzetségeinket képviselve tehát azt kérdezzük, mikor tartjuk meg a királyválasztást?

Társai egyetértőn bólogattak.

– Bölcs barátaim, tényleg ezt tartjátok most a legfontosabbnak? – kérdezett vissza a tündér. – Nem lenne célszerűbb először megfelelő szálláshelyet keresni, ahol a zord téli napokat átvészelhetjük? Varázsló, ismersz a közelben forrást?

– A Szőke-folyóig egyetlent sem – rázta a fejét. – Amikor egyedül voltam, négy nap alatt értem oda. Most viszont jóval lassabban haladunk, korábban sötétedik, esténként tüzeket kell raknunk, úgyhogy akár egy félhóig is eltarthat az út.

– Királyné, ne tereld másra a szót! – mordult fel Nagyszárny. – Sokunknak nem tetszik, hogy urunk halála után úgy intézkedsz, mintha bírnád jóváhagyásunkat.

– És szinte szóra sem méltatsz minket napközben – folytatta a panaszáradatot Ércmester.

– Barátaim – fordult Remény a küldöttséghez –, tudomásul vettem, hogy nem tekintetek többé vezetőtöknek. Viszont arra kérlek titeket, beszéljetek társaitokkal: pár napig legyenek türelemmel! Amennyiben a többség ragaszkodna hozzá, természetesen holnap délben megtarthatjuk a királyválasztást.

– Tehát a széthúzás ördögét nem sikerült hátrahagyni! – állapította meg komoran Gyöngy a küldöttek távozása után. – Vajon melyikük ácsingózik a trónra?

– Ne ítéld el őket! – csillapította a tündér. – Igazuk van, a megkérdezésük nélkül cselekedtem, mivel ezt gondoltam az egyetlen lehetséges útnak. Ráadásul én nem a Rézvölgyben születtem, nyilván ez is piszkálja egyesek csőrét. Viszont mi most azzal foglalkozzunk, hol találhatunk megfelelő szállást. Ahol fűz vagy éger nő, ott valahol víznek is kell lenni! Gyöngy, meg kéne keresned!

– Nekem?! – tiltakozott kétségbeesetten. – Fogalmam sincs, azt hogyan kell!

– Ki másnak? – szólt rá belső énje. – Elvégre te vagy a varázsló! Azonkívül egyedül te használhatod a Varázsolások könyvét. Meg Villő ajándékát.

– Bízz magadban, és sikerrel jársz, mint mindig! – mosolygott a tündér. – A többit meg holnap meglátjuk.

Bizonygatta volna alkalmatlanságát, azonban társai elsétáltak, hogy nyugodtan készülődhessen másnapi feladatára

– Vedd már elő a varázskönyved! – unszolta belső énje, mikor végre egyedül maradt.

– Rozi, muszáj neked folyton nógatnod? – mordult fel.

– Csak ha visszatérsz ahhoz a rossz szokásodhoz, hogy mielőtt cselekednél, lamentálásra fecsérled a drága időt!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (92.)

2018. augusztus 25. 13:28 - Vid Ödön

(az elejére)

– Amit máig szégyellek – folytatta Remény, miközben jelentőségteljesen nézett a varázslóra –, és kérlek, ne is beszéljünk többé róla! Tehát az első huszonhat évünk így telik el, és mivel pirinyók vagyunk, nem árthatunk senkinek. Az idősebb tündérek jó példát mutatnak. Kerülik a konfliktusokat, a viszálykodást, és napjaikat valami széppel és mindenképpen hasznossal töltik. Szeretnek kertészkedni…

– Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet – idézte a közmondást Gyöngy.

– Pontosan! – kapott a szón Remény. – Nos, visszatérve az eredeti gondolatmenethez, első fejlődési időszakunk végén választanunk kell. Követhetjük érettebb testvéreinket, ekkor fénytesttel vesszük körül a legbelül szunnyadó szörnyet. Többségünk így is tesz, ám néhányan füstbe burkolódznak. Nekik azonban nincs tovább maradásuk ebben a világban, és végképp eltűnnek. Szerintem ez történhetett pórul járt testvéreinkkel is...

– Idáig azt hittem, értem a dolgot, de most elvesztettem a fonalat – vágott közbe Csiperke. – Ők egyszer már a jó utat választották…

– Igazad van – bólintott Remény. – Minél több levelet növesztünk, hogy a káposztafej hasonlatnál maradjunk, annál nehezebben tör elő belőlünk a szörnyeteg. De, ahogy az én esetem mutatja, felszínre kerülhet. Mivel bármelyik korábbi alakunkat felvehetjük, ha a körülmények úgy kívánják. Én például lehetek fénylény, pillangó, madár, kislány vagy bakfis, hiszen ezeken a fejlődési fázisokon már túl vagyok.

– Akkor nem te látogattál meg öreg anyókaként Megyer mezején? – firtatta Gyöngy.

– Eltaláltad, ő egy hatszáz éves testvérem volt – mosolygott Remény.

– Én még mindig nem értem, mi történt a pataknál – ingatta a fejét Csiperke.

– Úgy vélem, az ott tanyázó gonosz erő egyszerűen elemésztette testvéreink lényének külső héjait, az általa gerjesztett tűz és füst kiszabadította a bennük rejtőző sárkányt.

– Most hol lehetnek? És jelentenek-e ránk bármilyen veszélyt? – érdeklődött gyakorlatiasan Gyöngy.

– Hát, ezt tényleg jó lenne tudni! – tárta szét a kezét Remény. – Még sohasem hallottam olyasvalakiről, aki szemtanúja volt ilyesminek. Csak reménykedhetünk, hogy mindörökre eltűntek.

– És arról van-e valami elképzelésed, mi veti azokat az árnyékokat, amik ilyenkor feltűnnek? Talán ilyet látott Tölgy, mikor Csiperke megtámadta. Én pedig kétszer is találkoztam vele. Hol volt a hozzá tartozó test?

– A jelenség nekem is új, és még sosem gondolkodtam rajta!

Erre mindannyian hallgattak.

– Szépen vagyunk! – töprengett magában Gyöngy. – Idáig azzal álltattam magam, a tündérek helyből jók, meg ilyesmi, na de ez a bennük rejlő szörnyeteg… Lenne bármi esélyem, ha valamelyikükből csak úgy előtörne, és nem válna füstté, mint a tegnapiak? Nyilván mindenki a varázslótólvárja a védelmet, de hát én még mindig nem tudok varázsolni!

– Emlékezz, Remény világosan megmondta, erre nincs szükség! – szólt rá régóta hallgató belső énje.

– Azok után, ami tegnap történt? – feleselt hangtalanul önmagával. – Rozi, ezt te sem gondold komolyan, ugye?

– Már miért ne? Ám ha nekem nem hiszel, beszélj vele! Ő biztosan eloszlatja a kételyeidet.

– Nyugi, miután letáboroztunk, kifaggatom!

 (folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (91.)

2018. augusztus 18. 14:13 - Vid Ödön

(az elejére)

Mire visszatértek Andráshoz, a nemrég még délceg, jó erőben lévő férfi aggastyánná vénült. Tekintetének tüze kialudt, arca szederjessé vált, ajka lefittyedt, zihálva szedte a levegőt, és nem reagált se beszédre, se érintésre.

– Nagyapa, mi bajod van? – borult rá zokogva Csiperke. – Gyöngy, ugye van rá orvosságod?

– Gutaütése lehet – tárta szét a karját, mivel még sohasem találkozott ilyen beteggel. – Sajnos fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajta. Sajnálom!

– Ne okold magadat! – vigasztalta őket Remény. – Ezt a betegséget sem varázsló, sem tündér nem gyógyíthatja!

Ölébe vette férje fejét, folytonosan simogatta, és lágy hangon halk, monoton énekbe kezdett, amiből Gyöngy és Ajándék egyetlen szót sem értett. Reményhez csakhamar újabb tündérek csatlakoztak, és együtt énekelték a furcsa dalt. András lélegzése egyre lassult, arcvonásai kisimultak, és a sápadt téli nap első sugarai fényében csendesen távozott a világból.

 

A királyt ott helyezték sírba, ahol meghalt. Egyelőre néhány kővel jelezték a helyszínt, hogy jobb időkben majd méltó emléket állíthassanak neki. Népe néma főhajtással haladt el nyughelye előtt, azután észak felé, a Szőke-folyó irányába indult, hogy alkalmasabb helyet keressen az áttelelésre. A menet élén Remény, Csiperke, Gyöngy bandukoltak gondolataikba mélyedve, mögöttük hosszan kígyóztak híveik a behavazott lapályon, amelynek egyhangúságát csak néha törte meg egy-egy csupasz bokor. Hópehely tapodtat sem tágított gazdája mellől, még annyi időre sem állt meg, hogy lerázza bundájáról a rátapadt hógolyókat.

– Remény, te érted a tegnap történteket? – kérdezte órák múlva Gyöngy.

– Azt hiszem, igen – válaszolta némi töprengés után. – A volt Szép-parton valami iszonyatosan gonosz erő tanyázik, amit nyilván utolsó királyának rémtette szabadított országára.

– De hát Odiék kétszer is átkeltek azon a földön! És Tihamér is megkapta a megbocsátást, a bajnak ezzel el kellett volna múlnia.

– Így lenne a logikus, ám mégsem ez történt, a pokoli hatalom maradt. Az már biztos, hogy a született tündérekre rettenetes veszélyt jelent a hatáskörébe kerülni. A jelek szerint a Fodros közepéig uralkodik.

– Szóval, ha egy tündér megpróbál a túlpartra jutni, borzalmas kínok között meghal? – kíváncsiskodott Csiperke.

– Ez nem ilyen egyszerű – rázta a fejét Remény. – Hogy megértsétek, elmondom, hogyan épül fel a mi lényünk.

– Jól értettem, felépül? – kerekedett el Gyöngy szeme.

Csiperke is leesett állal nézett a nagyanyjára.

– Igen, pontosan ezt akartam kifejezni. Nos, gondoljatok egy káposztafejre. A középén lévő torzsa jelképezi a kialakulatlan, ifjú tündért. Eköré fejlődnek lényének levelei. Minden újabb kialakulása huszonhat évig tart, és végül huszonhat rétegű burok veszi körbe a csutkát…

– Az borzasztóan sok – szakadt ki a csodálkozás Gyöngyből –, hatszázhetvenhat esztendő!

– Jól mondod. És még csak utána következik a kifejlett tündérkor, majd a szépkor. Szerencsés esetben akár tizenhétezer-ötszázhetvenhat napciklust is megérhetünk.

– Nagymama, akkor te nagyon öreg vagy!

– Ember vagy humkányléptékkel mérve, igen. Száznyolcvan éve születtem, és még kettő van hátra a felnőttember korig, népem szemében még mindig csak érett ifjúnak számítok. Százharmincegy voltam, éppen hogy kinőttem a tündérgyerekkorból, amikor Andrással találkoztam… – merengett el Remény.

– És mi volt azelőtt? – tudakolta Gyöngy.

– Egy tündér a megszületésekor parányi teremtmény. Még a legélesebb szemű ember sem veheti észre. Mi tagadás, nem egy jótét lélek, hanem valami rémisztő vagy gonosz. Gyakorta dögkeselyű, áspiskígyó, sakál, boszorkány, hárpia, hosszasan sorolhatnám. Bennem egy háromfejű sárkány lakozik…

– Cerberos! – szaladt ki Gyöngy száján.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (90.)

2018. augusztus 11. 14:44 - Vid Ödön

(az elejére)

Mialatt a száműzöttek a környékkel ismerkedtek, ő azt a sárkányfát kereste, amelyet évekkel azelőtt a szekercéjével megsebesített. Egykettőre meg is találta. Azon a helyen, ahová akkor a fa vére hullott, nagyjából félméternyi fiatal csemete növekedett. Leguggolt és gyönyörködve megsimogatta a szülőjére már most mindenben hasonlító fácska sima törzsét. Merengéséből rémült kiáltások zökkentették ki:

– Jaj, ne!!!

– Meneküljetek!!!

– Varázsló, segíts!

A hangok irányába kapta a fejét, azonban a sokaság eltakarta előle a riadalom okát. Utat tört magának a tömegben, és hamarosan leért a partra. Ott a többiekkel együtt földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, és tehetetlenül nézte a Fodros szurtos felében fáklyaként égő két fiatal tündért.

A szerencsétlenek sikoltoztak, miközben az őket körülölelő, színét változtató lángoszlop szinte az égig ért. Kezdetben kékes színű volt, akár a gázláng, azután zöldre változott, majd sárgára, ahogyan a nátrium ég, végül a feketedésig sötétedő lilára. A tűzoszlop felől kénkő bűze hömpölygött szerteszét.

A kétségbeesett jajgatást lassan süket csönd váltotta fel. A parton tébláboló tündérek és humkányok azonban hallhattak valamit, mert befogták a fülüket, az arcukat kín torzította. Gyöngy, embertársaihoz hasonlóan, levertséget, hányingert és olyan pokoli fejfájást érzett, mint még soha. Hópehely, kedves pulija égnek álló szőrrel, reszketve furakodott a lábai közé. A rejtélyes jelenség a törpéket viselte meg leginkább, ők sorra rogytak össze, majd görcsösen rángatództak, mígnem valamennyien elájultak.

Végtelennek tűnő percek múlva a lángok egyszeriben eltűntek. A mozdulatlan szurok felett két sárkány körvonalai jelentek meg. A döbbent szemlélők a részleteket nem bírták kivenni, ugyanis a testek színtelenek és átlátszók voltak, akárcsak a tiszta víz, viszont a mögöttük, illetve bennük lévő tárgyak kissé homályosnak látszottak, mint az árnyékok esetén. A jelenések lassan távolodtak a pataktól az üszkös erdőbe. Amint nagy sokára beleolvadtak az esti sötétségbe és a messzeségbe, az orrfacsaró szag meg a rosszullétet okozó egyéb hatások is szertefoszlottak.

– Varázsló, mi volt ez? – kérdezte vádló hangon egy idős tündér. – Milyen helyre hoztál minket?!

– Amikor erre jártam, és hosszú időt itt töltöttem, higgyétek el, ilyesmit sosem tapasztaltam! – védekezett kétségbeesetten. – Ezen az oldalon, amit Kalózpartnak hívnak, soha senki és semmi sem háborgatott. A túlpart persze baljós vidéknek tűnt, nem tagadom, ám ott sem észleltem semmilyen mozgást. Igaz, ami igaz, a Fodros kétszínűsége riasztott, ezért a tiszta felébe csak egyetlen egyszer merítettem a bográcsomat, amit szerencsésen megúsztam. Sajnos, ennél csak rosszabb hírű lakatlan területeket ismerek ebben a világban.

– Ne hibáztassátok őt! – kelt a védelmére András. – Elvégre Tölgy, a fiam kergetett el minket a szülőföldünkről. Ha én…

– Nagyapa, mindenről egyes-egyedül éntehetek! – vágott közbe Csiperke.

– Barátaim, nincs értelme sem egymást, sem magunkat vádolni! – csitította az idegesen zajongókat Remény. – A szerencsétlenség megtörtént. Okuljunk belőle! Azt javaslom, egyelőre kerüljük a patakot, és addig senki se merészkedjen a túlpartra, amíg rá nem jövünk, mi rejtőzik odaát! Most viszont azonnal fogjunk munkához, mert rohamosan sötétedik, és még tábort kell vernünk. Azután a tüzek mellett sirassuk meg odaveszett testvéreinket! Holnap pedig útra kelünk, hogy biztonságos helyet keressünk új otthonainknak.

A tömeg szétoszlott, majd egyre-másra gyulladtak meg a tábortüzek. Mindegyik körül legalább tucatnyian melegedtek a zord téli éjszakában, miközben nagy pelyhekben hullt a hó. Mivel Andrást roppantul megviselték az események, a magába roskadtan, némán üldögélő királyt Ajándék gondjaira bízták, míg Remény Gyöngy és Csiperke társaságában sorra járta a tüzeket. Mindegyiknél pár szóval vigasztalták a körülötte gubbasztókat, igyekeztek lelket önteni a csüggedtekbe.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (89.)

2018. augusztus 04. 14:15 - Vid Ödön

(az elejére)

Gyöngy ekkor elővette a varázslótól rámaradt sípot, és megfújta. Nyomban egy nagyjából hatméteres, robosztus testalkatú, dús szőrzetű, sötét hajú, amúgy teljesen emberi külsejű, borzasztóan haragos tekintetű alak dobbant le előtte. Rövid ujjú, törtfehér színű lenvászon inget, fölötte piros paszományos lajbit, zöld posztóból készült nadrágot, és bőr sarut viselt. A sokaság döbbenten hátrált, hisz Reményen és Andráson kívül egyikük sem tudott ilyen lények létezéséről.

– Te nem Odi vagy, akinek a sípot adtam! – dörögte. – Valld be, milyen ármánnyal szerezted!

– Kedves Pongrác, engem Gyöngynek hívnak – igyekezett hangja remegését elfojtani. – Bizonyos értelemben Odi utóda vagyok. Kérlek, segíts!

– És ha én nem akarok? Hiába ismered a nevem, neked nem tartozomhálával!

– Ebben teljesen igazad van – válaszolta higgadtan. – Ám ha temost cserbenhagysz, akkor néhány nap múlva ránk rettentően szomorú sors vár.

– Mit kéne tennem? Harcolni…

– Szó se róla! – vágott közbe András. – Egyikünk sem kívánna ilyet! Azért, hogy megelőzzük a még nagyobb bajt, az értelmetlen testvérháborút, önként elhagyjuk a szülőföldünket. Ehhez kérjük a segítséged.

– Értem – enyhült meg Pongrác. – És hová mennétek?

– Oda, ahol sok éve ti is menedéket találtatok Emerencia elől, a Fodros bal partjára. Onnan talán újra benépesíthetjük a most lakatlan Kalózpartot vagy a Szép-partot anélkül, hogy bárkitől elvennénk a földjét – válaszolta Gyöngy.

– Te tényleg bensőségesenismered Odit – mosolyodott el az óriás. – Nem bánom, ez egyszer teljesítem a kívánságod. Nos, ha jól nézem, úgy harmadfél ezren gyűltek ide. Hirdesd ki nekik, mindenki szedje össze motyóját, de csak annyit, amennyit a hátán elbír. Aztán üljön le, csukja be a szemét, és bármit is érez, ki ne nyissa, amíg te nem mondod! Ha majd készen álltok, fújd meg ismét a sípot!

 

 

– Nyisd ki a szemed! – hallotta Gyöngy.

Pongrác a hajdanán használt kunyhójuk romjainál ültette le. A nap már lebukott az Ércbércek mögé, mégis elég világos volt. Érdeklődve figyelte, ahogyan az óriások sorban érkeznek Rézvölgy volt lakóival, óvatosan a földre fektetik őket, majd hirtelen eltűnnek.

– Nos, teljesítettem az ígértemet!

– Köszönöm, amit értünk tettetek! – válaszolta meghatottan. – Arra gondoltam, az a leghelyesebb, hogy amint itt egyenesbe kerülnek a dolgok, felkerekedek, meglátogatom Odit, és visszaadom neki, ami az övé.

– Ó, ez rendkívül nemes cselekedet lesz! Sok szerencsét kívánok neked és népednek! – búcsúzott el az óriás.

A környék mit sem változott utolsó ittléte óta. Bár Fergeteg havának megfelelően a levegő nagyon hideg volt, a Fodros ugyanúgy kétszínűen folydogált a medrében, mint azelőtt. A túlparton pedig továbbra is csak üszkös fatörzsek meredeztek. Gyöngy pár percig, szemét lehunyva, tűnődve álldogált.

– Öt és fél éve mire vágytam? Fehér lovon száguldó hercegre, házasságra, gondtalan, fényűző életre! – motyogta. – Na, és helyette mit értem el? Botcsinálta varázslója vagyok két és félezer száműzöttnek! Alig ismerek közülük valakit! Ráadásul még faképnél sem hagyhatom őket, elvégre halálomig vállaltam a feladatot! Vajon jó helyre vagy talán a pusztulásukba hozattam őket? Valaki mondja meg, érdemes volt?!

Hirtelen lágyan átkarolták a vállát, mire kíváncsian kinyitotta a szemét.

– Légy roppant büszke magadra! – mosolygott rá Remény. – Viszont most szólj új népednek, lásson munkához! Mert jó lenne mihamarabb beváltanod Pongrácnak tett ígéreted, és végre Leventével tisztázni egymás iránti érzéseiteket.

– Hát… – sóhajtotta ábrándosan – remélem, előbb-utóbb arra is sor kerül!

– Barátaim, megérkeztünk, nyissátok ki a szemeteket! – kiáltotta pár pillanattal később.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (88.)

2018. július 28. 19:31 - Vid Ödön

(az elejére)

Nem sokkal később a szobájában Gyöngy beszámolt Reménynek és Csiperkének az Államtanácsban történtekről. Hópehely egész idő alatt sírósan vakkantgatott, és szinte belefúrta magát gazdája ölébe.

– Szóval, ennyit érek, mint varázsló! – sóhajtott hatalmasat.

– Én pedig királyként, apaként egyaránt leszerepeltem! – morogta komoran András.

– Ne hibáztassátok magatokat, ez legkevésbé rajtatok múlt! Ti megtettetek mindent, hogy Rézvölgy összes lakójára, beleértve a fiamat is, ismét béke és boldogság köszöntsön – vigasztalta őket a tündér. – Most azonban a jövővel foglalkozzunk!

– A Tükörfal tehát tévedett – vélekedett Csiperke –, nem leszek népem királynéja. Mert én soha, semmilyen körülmények között nem fogok velük harcolni! Ennyit nem ér nekem a korona!

– Nos, drága unokám – ölelte át a vállát András –, nagyon örülök, és büszke vagyok, amiért így gondolkodsz! Amint a dolognak híre megy, meglásd, sokan akarnak majd velünk jönni.

– Nagyapádnak igaza van – bólogatott Remény –, nem mindenki fúj egy követ Tölggyel. Legkevésbé a tündérek, alig akad olyan, aki Szélkakashoz hasonlóan viselkedne. Úgyhogy szerintem is elegen leszünk egy új haza teremtéséhez.

– Én erre a Kalózpartot javasolnám. Az most úgyis lakatlan, a rossz múltja miatt nem is ácsingózik utána senki, legkevésbé ott keveredünk valakivel konfliktusba – javasolta Gyöngy.

– Ó, ez nagyon jól hangzik! – lelkesedett Csiperke.

– Vagy a Kopárságot megint Szép-parttá tehetnénk! – vetette fel András.

– Örülök, hogy tetszenek az ötletek, ám hogyan kelhetünk át ennyien, felmálházva a Kristályhegyen? – kérdezte Gyöngy gyakorlatiasan.

– Ó, mi sem egyszerűbb ennél! Hívj segítséget! – válaszolta magától értetődő hangsúllyal Remény.

– Kit? Hogyan?

– Az óriásokat. A síppal! Én meg közben összeszedem azokat, akik velünk akarnak tartani. Kinn, a kapu előtt találkozunk! – ezzel kiviharzott a szobából.

 

 

Gyöngy berakta tarisznyájába Csiribi-Csiribá hagyatékát meg kevéske személyes motyóját. Végül Hópehely társaságában mind kimentek a szobából, amelynek ajtaja távozásuk után beleolvadt a falba.

A trónteremben, lebzselő, hajbókoló udvaroncai körében, önelégült vigyorral az arcán Tölgy várakozott rájuk.

– Ide a varázskönyvvel, sarlatán! – lépett eléje.

– Az engem illet! – állta a tekintetét. – Ha nem hiszed, kipróbálhatjuk. De ha netán valami bajod esne, csakis magadat hibáztasd!

– Fenyegetsz, némber? – sziszegte a trónbitorló.

– Nem, csak óvni akarlak egy újabb hibától.

– Ide vele, nem érek rá! Ha kell, hát elveszem erővel! – kiáltotta, és kirántotta a kardját.

Gyöngy nyugodtan nyúlt bele a tarisznyába. Mozdulatára Hópehely hirtelen megváltozott. A kedves puli helyén egyszeriben kétembernyi farkas csattogtatta tenyérnyi, hófehéren villogó fogait. Tölgy, Szélkakas, Károgó meg Döngölő ijedten iszkoltak kifelé, nyomukban a többi szájtátó.

– És még te mondod, hogy nem tudsz varázsolni! – nevette el magát András.

– Nem én voltam! – szabadkozott Gyöngy.

– Ezt vitassuk meg később, jó! – szólt közbe Csiperke. – A többiek már várnak.

A palota előtt rengetegen állták körül Reményt, Rézvölgy lakóinak majd fele. Többségében emberek, köztük Ajándék, szinte minden tündér, több száz humkány, és mintegy kétszáz törpe.

– Éljen András! Éljen Csiperke! Éljen Gyöngy! – kiáltozták, amikor kiléptek a kapun.

– Barátaim! – szólalt meg meghatottan András, miután a hangzavar kissé alább hagyott. – Köszönöm, hogy itt vagytok. Nyilván hallottátok, mi történt ma az Államtanácsban, és emiatt a családomnak távoznia kell szeretett szülőföldünkről, Rézvölgyből. Nem kérünk senkit, hogy osztozzon sorsunkban, és talán sose térhessen ide vissza. Viszont örömmel látunk mindenkit, aki velünk tart egy szép, új hazát felépíteni.

– Követünk titeket! – zúgta lelkesen a tömeg.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (87.)

2018. július 21. 13:22 - Vid Ödön

(az elejére)

Fergeteg havának közepén az egyik Államtanácson András nekiszegezte a kérdést:

– Mit csináljunk Tölggyel? És Csiperkével?

– Gondolkodnom kéne – próbált kitérni az egyenes válasz elől Gyöngy.

– Mennyit? – türelmetlenkedett a király. – Félek, ha sokáig nem teszünk semmit, valami baj lesz.

– Ebben igazad van, én már átéltem hasonlót – bólogatott. – Családtagok fordulnak egymás ellen, barátságok szakadnak meg. Még az is lehet, hogy verekedni fognak, esetleg még csúfabbat is cselekednek... Talán… kérdezzétek meg Tölgyet, tudatában van-e annak, mennyire veszélyes dolgokat művel?

A tanácsnokok, a tündér Szélkakas, a törpe Döngölő és a humkány Károgó zavartan néztek hol egymásra, hol Andrásra.

– Testvéreim, mi baj van? Történt valami, ami elkerülte a figyelmemet? – faggatta őket döbbenten a király.

– Hát… izé… jobban tennéd, ha ezt szűk családi körben intéznéd…

Gyöngyben rossz előérzet éledt Szélkakas habogása hallatán.

– Ezek is bevették Tölgy maszlagját! – hasított belé a gondolat. – Miért van az, hogy okos emberek is képesek bedőlni egy senkiházinak, csak azért, mert állandóan azt hangoztatja, ő az egyetlen, aki az ellenséget megállíthatja. Meg, hogy még sohasem hazudott, ám rajta kívül mindenki más…

– Kár lenne nyilvánosan kiborítani a bilit – csatlakozott társához Károgó.

– Semmi titkolni valóm sincs – mordult fel a király. – Most és együttbeszélünk a fiam fejével!

Nemsokára berontott Tölgy, körülnézett, majd peckesen a terem közepére perdült.

– Na, mit akartok? – kérdezte pökhendin.

– Fiam – nyelt nagyot András –, úgy gondoljuk, helytelen folyton szegény árva unokahúgod ellen ágálnod. Reméljük, belátod…

Úgy gondoljuk, meg reméljük– vágott közbe gúnyosan a királyfi. – Miért nem a magad nevében beszélsz? Rajtad, meg anyán kívül legfeljebb ez a jöttment, ügyetlen, varázslónak titulált hibbant némber hisz a drágalátos Csiperke megjavulásában.

– De fiam…

– Semmi de! – toppantott Tölgy. – Eleget tűrtem, mióta a Tükörfalnál jártunk! Hát én nem fogadom el a látottakat! Sőt, eszem ágában sincs elhagyni Rézvölgyet! A népmeg engem támogat! Téged elaggott trottynak tartanak, azt a sárkányfajzatot pedig minden baj forrásának. Igaz, híveim?

Károgó eltakarta az arcát, Döngölő zavartan lehajtotta fejét, míg Szélkakas elégedetten vigyorgott.

– Túllősz a célon, királyfi! – válaszolt helyettük Gyöngy. – Azt hiszed, mert mézes-mázos dumád mostsokaknak tetszik, ez mindig így is marad? Kell a hatalom magáért a hatalomért? Akkor, amikor mindannyiunknak össze kéne fogni, hogy a Rézvölgyre, a szülőföldedre szakadt csapást egyáltalán le lehessen küzdeni! Tudod, mi vagy te? Egy nagyképű, demagóg, felfújt hólyag! Figyelmeztetlek, most még nem késő visszakoznod! Ám, ha felelőtlenül továbbra is a tűzzel játszol, ne csodálkozz, amikor majd magad is elégsz benne!

– Te… te kívülálló, engem te ne merészelj ócsárolni, nekem ne papolj!!! – üvöltött fel eltorzult, vérvörös ábrázattal Tölgy. – A népnekelege van a hazugságokból, kiváltképpen a te lepcses szádból kiömlőkből! Ideje, hogy elkotródj innen, oda, ahonnan szalasztottak!

– Elég volt, úrficska! – ocsúdott fel András. – Az Államtanács nevében…

– Vén trotty, te mostantól már csak a magad nevében beszélhetsz, már ha a néphagyja! – vágott közbe Tölgy, a tanácsnokok meg sunyin bólogattak. – Úgyhogy most én azt mondom, takarodjatokRézvölgyből! Te és anya a drágalátos unokátokkal, no, meg ez a minden lében kanál perszóna nemkívánatosak vagytok a népszámára. Ha holnap este még itt talállak titeket, akkor hű humkányaim a Tükörfalra repítenek. Végeztem!!!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (86.)

2018. július 14. 11:48 - Vid Ödön

(az elejére)

Rézvölgyben nehezen teltek a napok. Korábban mindig bőségben éltek lakói, most meg hirtelen rájuk szakadt a nélkülözés. Hiába vetették be a tündérek minden kertésztudományukat, télvíz idején csak keveset tehettek. A többség zokszó nélkül viselte a mostoha körülményeket, és szorgalmasan dolgozott a károk eltüntetésén.

Ám elég sokan zúgolódtak, és csatlakoztak Tölgyhöz, aki váltig állította, hogy elhagyja szülőföldjét, amint a bányászok végre megnyitják az utat. Követői között nemcsak emberek és humkányok voltak, hanem szép számban törpék, sőt, még néhány tündér is akadt. A Csobogó víznyelőjénél vertek tábort, és éjt nappallá téve vájták a kemény sziklát. A táró egyre hosszabb lett, csakhogy a barlangba való bejutás késett.

És hogy a bajokat tetézze, a királyfi úton-útfélen hangoztatta, hogy Csiperke továbbra is Rézvölgy békés lakóinak ellensége, akiből hamarosan előbújik valódi énje, és sárkányként végleg elnyeli a világot. Bezzeg, ha rajta múlna, íziben eltiporná! De sajnos, sem szülei, sem a szűklátókörűek nem rá hallgatnak, hanem annak a Tükörfalon látott csalfa képnek hisznek.

Beszédei hatására értelmetlen indulatok forrongtak, és mind többen szajkózták Tölgy frázisait. Hívei lassan már nemcsak Csiperkét, hanem mindenkit, akik nem vezérük nézeteit vallották, ellenségüknek tartottak.

Azelőtt soha senki semmiben nem kérte ki Gyöngy véleményét. Most meg nap, mint nap jó páran kopogtattak be hozzá. Egyesek egyszerűen beszélgetni, mások tanácsért jöttek. Legkönnyebben az orvosságra vágyókkal boldogult, hiszen Fűanyótól mindent megtanult, amit csak lehetett. Viszont nem szeretett javaslatot tenni. Sem az őt felkeresőknek, sem az Államtanácsnak. Pedig a Rézvölgy lakóinak életét megmérgező légkörben egyre sűrűbben akarták állásfoglalásra rávenni. Ha tehette, kitért az azonnali válaszadás elől arra való hivatkozással, hogy alaposan meg kell fontolnia a körülményeket.

Amint szobájában egyedül maradt, rögtön a Varázsolások könyvére vetette magát, ám abban általában semmi használhatót nem talált. Elődei részletesen leírták, hogy a különböző nyavalyákat mivel sikerült gyógyítani; vitás ügyekben milyen tanács vált be, meg miben tévedtek munkálkodásuk során. Gazdag tárháza volt a hasznos ismereteknek, és érdekes történeteknek, azonban ehhez hasonló zűrzavaros időkre még csak utalás sem történt.

Magányos töprengései közben belső énje konokul hallgatott, és sem ébren, sem álmában nem jelent meg neki sem Csiribi-Csiribá, sem másik tanácsadó. Gondjait eleinte megpróbálta Reménnyel megosztani, azonban ő következetesen, ámde nagyon kedvesen kitért az ilyen beszélgetések elől.

– Miért nem segítesz? – fakadt ki Gyöngy egyszer. – Tapasztalatlan és tanácstalan vagyok!

– Ebben tévedsz! Bejártad szinte az egész világot, míg a tündéreket és a férjemet leszámítva, az itteniek soha ki nem mozdultak Rézvölgyből. És akkor arról a tudásról még nem is beszéltem, amit a szülőföldedről hoztál. Más srófra jár az agyad, mint a miénk, ezért vagy alkalmas varázslónak. Szerintem nincs szükséged segítségre. Bízz magadban, és megleled a helyes válaszokat a problémákra!

– De hát egyhelyben topogok!

– Belenézhetek a gondolataidba? – kérdezte váratlanul Remény.

– Felőlem, csak adj valami tanácsot! – vonogatta a vállát.

– Furcsa szavakkal találkoztam – szólalt meg pár perc múlva. – Nekem semmit sem mondanak, hanem neked biztosan sokat jelenthetnek.

– Mint például?

– Pozitív gondolkodás, alfázás, lavór…

– Talán labor – kacagott fel. – Érdekes, hogy ezeket bányásztad elő. Végeredményében megpróbálkozhatok vele, elvégre nincs vesztenivalóm!

– Meglásd, egyre jobbanmegy majd! – búcsúzott el Remény.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (85.)

2018. július 07. 11:43 - Vid Ödön

(az elejére)

– Semmi de! – vágott közbe a tündér. – Ugyanígy sikeresen fogod betölteni a varázslói tisztséget.

– És a varázslatok? Azokkal mi lesz?

– Folyton ezen lovagolsz. Áruld el végre, mi bajod ezzel?

– Képtelen vagyok bárkit vagy bármit eltüntetni, valamilyen hókuszpókusszal akármit akármivé átváltoztatni, meg hasonlók. Hamarjában nem is jut eszembe, mi mindent nem tudok… Ja, és varázspálcát se hagyományozott rám Csiribi-Csiribá!

– Nálatok ebből áll egy varázsló tudománya? – szaladt fel Remény szemöldöke.

– Hát, ha valaki ilyesmiket csinálna, akkor biztosan annak tartanák.

– Értelek! Felesleges aggódnod, nálunk a varázslónak nem kell vásári csepűrágónak vagy szemfényvesztő mutatványosnak lennie. Sőt, jóslatért sem fordul hozzá senki, hisz arra ott van a Tükörfal – nyugtatta a tündér pár pillanatnyi gondolkozás után.

Most Gyöngy álla esett le.

– Hát akkor mit kéne tennem?

– Amit András kért: bölcsességeddel támogatni az Államtanácsot. És ne szólj közbe, hogy te nem vagy bölcs, vagy valami hasonlót. Varázslóink sohasem a Rézvölgyben születtek és nőttek fel. Felnőttként, kívülről kerültek hozzánk, akárcsak te. Ezért elfogulatlanulszemlélték az itteniek ügyes-bajos dolgait. Ezt várja el tőled is mindenki. Ellenben csodákat nem kell tenned! Hallgasd meg őket, gyógyítsd a betegeket, ha lehet, ha meg nem, nyújts vigaszt a hátramaradóknak!

– De hát én azt hallottam, hogy Csiribi-Csiribá szépapja bénító bűbájt bocsátott a törpékre – ellenkezett Gyöngy.

– Á, ez egy szép történet, csak nem pontosan így történt – kacagott a tündér.

– Hogyhogyhogy? – dadogta.

– Varázslóink között még sohasem volt vérségi kapcsolat. Viszont ezt nem szokás hangoztatni. Mennyivel szebben hangzik a szépapám, vagy valami ilyesmi. A bűbáj pedig egyszerűen határozott parancsvolt, amilyent szükség esetén te is eredményesen adhatsz. Persze csak módjával, ugyanis könnyű túlzásba esni és visszaélni ezzel a joggal.

– Jé! – hüledezett. – Ezek után vajon mi lehet a Varázsolások könyvében?

– Sejtelmem sincs. Ezt csak te fogod tudni, miután elolvastad. És ha megfogadsz egy tanácsot, hallgatsz róla, mit találtál benne.

Gyöngy szótlanul töprengett a hallottakon, Remény pedig ráérősen figyelte az arcán átviharzó érzelmeket.

– Most már mindörökre itt kell maradnom? – törte meg végül a hosszúra nyúló csendet, remélve, a hazatérésre vonatkozóan Csiribi-Csiribáétól eltérő választ kap.

– Tudomásom szerint elődjeid sohasem hagyták el Rézvölgyet. Így akarták-e, vagy pedig képtelenek voltak elmenni, a Varázsolások könyvéből talán kiderül.

– A Kristályhegyen keresztül vezető ösvény, amin én idejöttem, bárki számára járható?

– Fogalmam sincs. Sőt, eddig a létezéséről sem tudtam. Mi, tündérek, madárként repülünk át Tündérkertbe, de csak ha muszáj. Amióta Andrással összeházasodtunk, együtt egyszer sem jártunk ott. Igaz, másutt se.

– És Odiék?

– Ők a szeretetfiolák segítségével közlekedtek Tökország és Rézvölgy között. A történtek miatt kérdéses, működőképesek-e egyáltalán?

– Az enyém sajnos elveszett. Amúgy sem úgy működött, ahogyan azt odahaza gondoltam, hiszen nem oda hozott, ahová szerettem volna jutni. És Tamásról, a bátyámról, meg Virágról, a nővéremről se tudok semmit, pedig velem együtt nekik is ide kellett volna kerülniük, mert ők is kaptak szeretetfiolát. Tehát, ha szeretnék odábbállni, megpróbálhatom újra bejárni az eddig megtett utamat, vagy nekivághatok a Tükörfal mögötti tónak.

– Vagy a közeli jövőben a törpék belyukadnak a Sodró barlangjába, amint arra Tölgy számít – egészítette ki Remény. – Egyébként miért akarsz máris elmenni?

– Izé… egyelőre, azt hiszem, maradok. Csak szeretem ismerni a korlátaimat.

A tündér szótlanul, fürkészőn nézte. Végül Gyöngy unta meg a hosszúra nyúló hallgatást:

– Köszönöm. Majd igyekszem, hogy ne csalódjatok bennem!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (84.)

2018. június 30. 15:23 - Vid Ödön

(az elejére)

Ha teheti, elszalad, ámde az egyetlen nyitva álló út a rá várakozók között vezetett. Néhány hatalmasat sóhajtott, majd, mint aki a vesztőhelyre indul, kilépett a szobából. A helyiség ajtaja abban a pillanatban zajtalanul bezáródott mögötte.

A tömeg némán húzódott félre előle, majd ismét összeolvadt mögötte. Elhaladtában az imént még lelkesen éljenzők arcáról vegyes érzelmeket olvasott le, egyesek kifejezetten ellenségesen méregették. Remegő térdekkel lépkedett az emelvény felé, amelyen Remény és András álltak.

Mikor fellépett közéjük, jó néhányan, az udvari illemmel nem sokat törődve, előre furakodtak, hogy minél jobban lássanak.

A király szertartásosan meghajolt, majd megszólalt:

– Gyöngy, szólj, elvállalod-e Rézvölgy varázslójának tisztét?

– Nehogy nekem itt visszakozz! – hallotta belső énjét.

– Igen, vállalom!

– Borzasztóan remélem, ezt a lépésemet sem én, sem senki más nem fogja megbánni! – tette még hozzá pillanatnyi tétovázás után.

– Akkor mostantól fogva halálodig téged illet eme cím, valamint vele együtt a kötelesség, hogy az Államtanácsot bölcsességeddel támogasd. Őszinte szívből kívánjuk, eme tisztséget sokáig töltsed be! – fogadta el az ősi formulával a választ András, és ismét meghajolt előtte.

A teremben állók pisszenés nélkül hallgatták. Gyöngy zavartan téblábolt. Remény átölelte, és közben a fülébe súgta:

– Üdvözöld őket!

A varázsló elvörösödött, még sohasem kellett ennyi embernek beszélnie. Fogalma sem volt, mit szoktak ilyenkor mondani, többek között ezt sem tanították az iskolában.

– Köszönöm a megtiszteltetést – nyögte végül. – Majd megpróbálom jól csinálni, de csodákat ne reméljetek tőlem!

– Már megint ez a megpróbálom, meg úgyse sikerülhozzáállás – korholta belső énje. – Tedd végre túl magad ezen, mutass magabiztosságot!

Gyöngy mély levegőt vett, hallgatói pedig lélegzetvisszafojtva lesték a folytatást.

– Oké! Mint a minap is említettem, kívülállóként érkeztem ide. Nem ismerlek benneteket eléggé, szinte semmit sem tudok rólatok, tetteitekről. Sőt, varázsló elődeimről meg végképp semmit.

A tömegen az elégedetlenség moraja futott végig.

– Szóval, bár közös életünk komoly hendikeppel kezdődik – folytatta lesz, ami leszalapon –, ha ti bíztok bennem, akkor én is bízom bennetek, és a végén jól jövünk ki belőle! Egyébként meg hívjatok egyszerűen Gyöngynek, tudjátok, ez a varázslótitulus annyira öregít!

Erre többekből kiszakadt a nevetés, ami egykettőre átterjedt valamennyi jelenlévőre.

– Ügyes voltál! – dicsérte meg halkan Remény.

– Akkor mehetünk végre?

– Ne türelmetlenkedj! – suttogta András. – Rázz kezet mindenkivel, aztán méltóságteljesen vonulj vissza a szobádba, ahogy szokásaink kívánják.

– Barátaim, Gyöngy varázsló, pardon, Gyöngy, most visszavonul – jelentette be fennhangon.

Örökkévalóságnak tetszett, mire a terem végébe ért. Az egyszerű kézrázás helyett mindenki át akarta ölelni, meg azon melegében megosztani vele mindazokat a problémákat, amiben segítséget reméltek. Zsongó fejjel lépkedett, arcára fagyott, kényszeredett mosollyal mondott közhelyeket. Görcsösen igyekezett, nehogy valami ígéretnek vehető hagyja el a száját, miközben magabiztosnak próbálta magát mutatni.

Ott állt a bezárt ajtó előtt, amelyen se kilincset, se fogantyút nem talált.

– Hogy a csudába fogok én ide bemenni? – töprengett elkeseredve. – Na, hát eddig tartott a pünkösdi királyság! Biztos a lebukás!

– Úgy, ahogy az előbb, gondolkozz! – javasolta belső énje.

– Gondolkozni, mindig gondolkozni… vagy gondolni?! – dünnyögte. – Ajtó, nyílj ki!

Egy pillanatig meghökkenve nézte a csendesen kitáruló ajtószárnyakat, azután visszatért önbizalommal fordult a körülötte állókhoz:

– Köszönöm barátaim. Most szeretnék Reménnyel szót váltani, kérlek, adjatok neki utat!

– Nos, mit mondasz arra, hogy nem tudok varázsolni? – vágott bele, amint beléptek.

– Előbb csukd be az ajtót mögöttünk!

Gyöngy egy lépést tett, azonban a tündér megállította:

– Úgy, ahogyan az imént kinyitottad!

Miután a helyiségben magukra maradtak, elégedett arccal folytatta:

– Köztudott, hogy ezt a szobát kizárólag a mindenkori varázsló képes kinyitni. Neked engedelmeskedett az ajtó, tehát tevagy a varázsló. Nem értem, miért aggodalmaskodsz.

– Jó, ezt felfogtam. De ez nem változtat azon, hogy nem ismerek egyetlen varázslatot sem. Még a bűvészkedéshez sem konyítok, pedig a legtöbb gyerek megtanul jó néhány trükköt – fakadt ki elkeseredetten. – Mi lesz, ha lebukok?

– Tudom, hogy szeretsz aggódni – mosolygott Remény. – Illetve, lehet, hogy nem szeretsz, azonban mégis rendszeresen ezt teszed, amikor valami ismeretlen vagy szokatlan feladatot kapsz. Végrehajtottad Csiribi-Csiribá végakaratát?

– Igen, de…

(folytatás)

Szólj hozzá!