Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (96.)

2018. szeptember 22. 15:09 - Vid Ödön

(az elejére)

Nagyszárny és Ércmester értetlenül pislogott a férfira.

– Azt hiszem, minél hamarabb meg kéne egyeznünk, nézőközönségünk egyre nyugtalanabb, ez a vita pedig nem vet ránk jó fényt! – jegyezte meg Gránátalma.

– Nos, helyzetünket legjobban úgy írhatnám le, hogy éppen hontalanok vagyunk – kezdett bele Gyöngy, remélve, kellően meggyőző lesz majd, és leszerelheti a hatalomra ácsingózó Budát. – Ha András élne, senki nem vitatná jogát a trónra. Azonban a száműzetésünkkel és a halálával felbomlott a királyság. Akkor teremthetjük újra, amikor végképp letelepszünk. Tehát, amíg nincs királyság, nincs szükség királyra vagy királynőre sem. Viszont egyetértek Gránátalmával, egységre, együttműködésre és bölcs vezetésre feltétlenül! Szóval, alakítsuk meg az Okosok Tanácsát, amelyben minden nemzetséget egyvalaki képvisel. A vitás kérdésekről ez a testület döntsön szavazással. Buda uramnak, mint a legnépesebb nemzetség képviselőjének szavazategyenlőség esetén érvényesüljön az álláspontja. Jó lesz így?

– Nekem tetszik – válaszolta Gránátalma. – Csupán egy kérdésem lenne: varázsló, te fogsz szavazni?

– Nem. Sőt, az üléseken se fogok részt venni. Ha megkérdeztek, elmondom a véleményem. Egyébként nemsokára útra kell kelnem bizonyos függő ügyeimet elrendezni.

– Elfogadom – egyezett bele leereszkedő hangon Buda. – A tündéreket te fogod képviselni, Gránátalma?

– Nem tudom, mindenesetre még ma eldöntjük.

– Ki közölje ezt a néppel? – kérdezte némi hallgatás után Ércmester. – Buda uram?

– Nem, szerintem legjobb, ha a varázsló beszél – hárította el sietve az öregúr.

– Persze, nehogy félreértsenek – morogta éllel Nagyszárny.

– Ez nem volt szép tőled! – fedte meg a tündér.

– Bocsánat, csak kicsúszott a számon, ígérem, többé nem fordul elő!

Gyöngy az emelvény elejére lépett, és amikor hallgatósága elcsendesedett, elismételte javaslatát. Közben igyekezett tekintetével befogni a tömeget, hogy időben reagálhasson, ha az egybegyűltek kedvezőtlenül fogadnák szavait.

– Elfogadjátok? – kérdezte végül.

– Nekem tetszik, de Remény mindenképpen legyen az Okosok Tanácsának tagja – kiáltotta egy hatalmas humkány.

– Jól beszéltél, Májusieső! – kurjantották a körülötte állók.

– Éljen Remény! – kiabálták mások.

– Tehát olybá vehetjük – foglalta össze a történteket Gyöngy, miután a tömeg újra lecsendesült –, az Okosok Tanácsa gyakorolja mostantól az irányítást, amíg végleges lakhelyünket fel nem építjük.

Buda, aki úgy vélte, immár az Okosok Tanácsának feje, fél lépéssel Gyöngy elé nyomakodott, jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, és szónokolni kezdett:

– Khm… khm… emberek, izé… khm… khm… testvéreim– kapott észbe –, meg vagyok róla győződve, hogy most a legeslegfontosabb teendőnk, hogy ezeket az átabotában összeütött kalyibákat megerősítsük, mert várhatóan hosszabb időre itt kell maradunk, amíg kiküldendő felderítőink alkalmas helyet nem találnak a végleges letelepedésre, amit, talán mondanom sem kell, az Okosok Tanácsa igen alaposan meg fog fontolni. Addig is segítsetek egymásnak, amiben kell, és amiben tehetségetek van. Ugye, azt már mondanom sem kell, hogy bölcs tanácsaimra mindig számíthattok…

– Tudjuk, öreg – kiáltotta valaki a tömegből –, de ha még sokáig beszélsz, a mai éjszaka is ugyanolyan kényelmetlen lesz, mint a tegnapi.

Innen is, meg onnan is jóízű nevetés hangzott, mire Buda elvörösödve kászálódott le az emelvényről.

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A kívülálló (95.)

2018. szeptember 15. 14:45 - Vid Ödön

(az elejére)

– De hát még sohasem próbáltam varázsvesszőt vezetni – ellenkezett némán.

– Behunyt szemmel is belefutottál Ajándékba. Ez egyértelmű győzelem!

– Rozi, ne igyál előre a medve bőrére! Még nincs meg a…

– Sikerült! – harsant ekkor a diadalmas kiáltás.

A fa tövében ásott lyukból bőséges sugárban tört fel a kristálytiszta forrásvíz. Elsőként Remény kóstolt bele, és jóízűnek találta.

– Testvéreim – szólt a körülötte állókhoz –, tegnap este küldöttség hívta fel a figyelmemet arra, hogy több nagyon fontos kérdésben nem a szokásoknak megfelelően jártam el. Úgy vélem, ez az erdő tavaszig biztonságos átmeneti szállásnak alkalmas. Ha egyetértetek, ma építsünk hajlékokat, holnap pedig közösen tárgyaljuk meg a következő teendőket!

Napszálltára hevenyészett kalyibákat emeltek, így az éjszakát már mindenki fedél alatt tölthette. Bár cseppet sem voltak kényelmesek meg komfortosak, senki sem zúgolódott.

 

 

Másnap néhány törpe és humkány kisebb emelvényt ácsolt. Mikor elkészült, a kirajzottak eléje gyűltek. Remény Gyöngy, Buda, Nagyszárny, Ércmester és Gránátalma társaságában felment a közepére. Gyöngy a vén tündérben azt az idős anyókát vélte felismerni, aki többször is felkereste Megyer mezején.

– Testvéreim – tett előre Remény egy lépést, miután mindenki elhallgatott. – Köszönöm, hogy követtetek a száműzetésbe. Köszönöm, hogy meggyászoltátok szeretett férjemet, Andrást. Rögtön akkor ki kellett volna kérnem a nemzetségeket képviselők tanácsát, ám én ezt elmulasztottam, amiért elnézéseteket kérem. Hogy hibámat helyrehozzam, ezennel átadom helyemet a mellettem álló véneknek. Remélem, vezetésükkel bölcsen döntötök majd az új király személyéről.

Szavait a tömeg megtapsolta, és miközben lelépett az emelvényről, innen-onnan kiáltások hangzottak:

– Éljen soká Remény!

– Köszönjük, amit tettél!

– Remény legyen a királynő!

Eközben az emelvényen állók vitatkozni kezdtek egymással.

– Az emberek közül kell az új királynak kikerülnie! – jelentette ki vehemensen Buda

– Már miért? – ellenkezett Nagyszárny. – Régen felváltva adták a nemzetségek a királyt. A legutóbbi ember volt, most rajtunk a sor!

– Ezt én is elmondhatom – morogta Ércmester. – Idejét sem tudom, mikor ült törpe a trónon!

– Mindazonáltal mi vagyunk a legtöbben! – állította Buda. – Különben is, az utolsó néhány nemzedék alatt a tisztség öröklődött…

– Akkor talán Csiperkét kéne javasolnod – szakította félbe Nagyszárny. – Ő András leszármazottja, ráadásul humkány, ember meg tündér vér is csörgedezik az ereiben…

– Szó sem lehet róla! – vágott közbe magából kikelve Buda. – Minden baj az ő születésével kezdődött. Nincs igazam, Gránátalma?

– Testvéreim – válaszolta nyugodt hangon a tündér – méltatlan hozzánk ez a marakodás, különösen ilyen nehéz időkben. Mindnyájan önként követtük a királyi családot a száműzetésbe, tehát véleményem szerint erre hivatkozni illetlenség. Most mindannyiunk egyetértésére és egységére van szükség, hogy új hazát teremthessünk, és ismét bőségben élhessünk. Jól mondom, varázsló?

– Egyetértek veled! Remélem, ezt a többiek is belátják! – bólintott Gyöngy, aki eleinte érdeklődve, utána viszont egyre növekvő aggodalommal figyelte a szóváltást. – Nos, lenne egy javaslatom, ha meghallgatnátok.

– Felőlem – vonogatta a vállát Buda. – Bár nem sok értelmét látom!

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (94.)

2018. szeptember 08. 14:28 - Vid Ödön

(az elejére)

Nem vitatkozott tovább, hanem elővette tarisznyájából a Varázsolások könyvét. Ugyan erősen kételkedett abban, hogy vízkutatással kapcsolatos tanácsra lelne benne, azért felütötte a vaskos kötetet. Már korábban rájött, hogyha csukott szemmel lapozgatja, hamarabb megtalálja a keresett információt, mintha tudatosan kutatna utána.

Most is így tett, és ekkor felsejlett egy régi emlék. Talán tizenöt éves lehetett, amikor szülei egyik barátjának domboldalban lévő hétvégi telkén találkozott egy igazi vízkeresővel. A férfi csúzlihoz hasonlító, majd méter hosszú gallyat tartott a kezében, amit varázsvesszőnek nevezett, és össze-vissza mászkált. Egyszer csak megállt, és azt mondta: „itt fúrjanak!” Még aznap elkészültek a munkások a bővízű kúttal.

Kinyitotta a szemét, és igazán meg sem lepődött.

 

Így keress vizet

 

Vágj egy hüvelykujjnyi vastag, akkora villás ágat, ami könyökben behajlított, és oldaladhoz nyomott karjaid távolságát jó arasszal túléri. Mogyoróból a legjobb, de akármi mással is sikeres lehetsz. Barátkozz meg vessződdel, simogasd, becézgesd, kérd alázatosan, segítsen neked vizet találni. Észlelni fogod, amint eszközöd felkészült a feladatra.

Ekkor vedd az ágat előremutató heggyel két felfelé fordított tenyeredbe, és markold meg alaposan. Könyököd szorítsad oldaladhoz, és enyhén feszítsed szét a villáját. Ezen a testhelyzeten azután ne változtass, bármit is éreznél. Most csillapítsad le elmédet, és csak a felkutatandó vízre összpontosíts. Indulj el lassú léptekkel, és hagyd, hogy vessződ vezessen. Ne mozgasd, és ne engedj a feszítésből.

Talpad alatt vizet rejt a föld, ha vessződ csúcsa akaratod ellenére fel vagy lefelé elmozdul. Igazán nagy víztömeg az ágat forgásra kényszeríti, akárhogy is küzdenél ellene.

Áss le e helyt, és hamarosan éltető víz bugyog elő kiapadhatatlanul.

Mosd le vessződet az így megtalált vízben alaposan, s közben köszönd meg neki a segítséget. Végezetül szúrd a vízfolyás közepébe, hogy új élet fakadjon belőle.

 

 

Még alig szürkült, amikor Gyöngy már varázsvesszőnek alkalmas ágat keresgélt. Mogyoróbokor híján az egyik égerről vágott le az utasításnak megfelelő gallyat. Félrevonulva készítette fel magát és a vesszőt a vízkutatásra. Bár pontosan követte könyve tanácsait, sokáig semmit sem érzett. Végső elkeseredésében elővette a Villőtől kapott nyakéket, és azzal is végigsimította az ágat, mire az furcsán rezegni kezdett. Két marokra fogta, és hagyta, vezesse, amerre akarja.

A lassan ébredező száműzöttek csodálkozva tértek ki útjából, majd egymás után szegődtek a nyomába. Egyre szűkülő csigavonalat írt le a fák között, mígnem egy óriási égerfa közelében végre úgy érezte, a varázsvesszőt hatalmas erő fordítaná ki az ökléből.

– Ajándék, kérlek, állj ide! Biztos, ami biztos, még egyszer megpróbálom.

– Szerintem erre nincs szükség! – próbálta lebeszélni tervéről Remény. – Én bízom a képességeidben.

– Köszönöm a bizalmat – szerénykedett –, de szeretnék abszolút biztosra menni. Kérlek, most hagyjatok magamra!

Jó fertályórát távolodott a táborhelytől, majd ismét kezébe vette a vesszőt. Behunyta a szemét, és engedte, vezesse az eszköze, ahová akarja. Társai pisszenés nélkül nézték, ahogyan csukott szemmel nyílegyenesen tart Ajándék felé. Váratlanul nekiment valakinek. Megrázta a fejét, mint aki kábulatból ébred, és körülnézett. Pont jó helyen állt. Körülöttük mindenki éljenzésbe tört ki.

– Most már biztos vagy? – kérdezte mosolyogva Remény.

– Hát… nem is tudom – vonogatta a vállát. – Próbáljatok meg itt ásni, aztán meglátjuk…

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (93.)

2018. szeptember 01. 09:12 - Vid Ödön

(az elejére)

A téli nap már alacsonyan járt, amikor a menet egy ritkás erdőhöz ért. Rögtön a szélén tucatnyi hatalmas fűzfa nőtt, beljebb égerfák, tölgyek, bükkök és gyertyánok meredeztek. Remény Csiperke társaságában nekifogott, hogy megszervezze népe újabb szabad ég alatt töltendő éjszakáját. Az egész napos gyaloglástól fáradt vándorok tábortüzeket gyújtottak, és azok melegénél pihentek.

Váratlanul egy idős, ősz szakállú ember, egy humkány és egy törpe lépett ahhoz a tűzhöz, amelyet Remény, Csiperke, Gyöngy meg Ajándék ült körül.

Királyné, Buda, a csizmadia céh első mestere vagyok, talán emlékszel rám – szólalt meg kimérten az öregúr. – Ő a humkány Nagyszárny, ő pedig Ércmester. Szeretett királyunk meghalt, új vezetőre van szükségünk. Nemzetségeinket képviselve tehát azt kérdezzük, mikor tartjuk meg a királyválasztást?

Társai egyetértőn bólogattak.

– Bölcs barátaim, tényleg ezt tartjátok most a legfontosabbnak? – kérdezett vissza a tündér. – Nem lenne célszerűbb először megfelelő szálláshelyet keresni, ahol a zord téli napokat átvészelhetjük? Varázsló, ismersz a közelben forrást?

– A Szőke-folyóig egyetlent sem – rázta a fejét. – Amikor egyedül voltam, négy nap alatt értem oda. Most viszont jóval lassabban haladunk, korábban sötétedik, esténként tüzeket kell raknunk, úgyhogy akár egy félhóig is eltarthat az út.

– Királyné, ne tereld másra a szót! – mordult fel Nagyszárny. – Sokunknak nem tetszik, hogy urunk halála után úgy intézkedsz, mintha bírnád jóváhagyásunkat.

– És szinte szóra sem méltatsz minket napközben – folytatta a panaszáradatot Ércmester.

– Barátaim – fordult Remény a küldöttséghez –, tudomásul vettem, hogy nem tekintetek többé vezetőtöknek. Viszont arra kérlek titeket, beszéljetek társaitokkal: pár napig legyenek türelemmel! Amennyiben a többség ragaszkodna hozzá, természetesen holnap délben megtarthatjuk a királyválasztást.

– Tehát a széthúzás ördögét nem sikerült hátrahagyni! – állapította meg komoran Gyöngy a küldöttek távozása után. – Vajon melyikük ácsingózik a trónra?

– Ne ítéld el őket! – csillapította a tündér. – Igazuk van, a megkérdezésük nélkül cselekedtem, mivel ezt gondoltam az egyetlen lehetséges útnak. Ráadásul én nem a Rézvölgyben születtem, nyilván ez is piszkálja egyesek csőrét. Viszont mi most azzal foglalkozzunk, hol találhatunk megfelelő szállást. Ahol fűz vagy éger nő, ott valahol víznek is kell lenni! Gyöngy, meg kéne keresned!

– Nekem?! – tiltakozott kétségbeesetten. – Fogalmam sincs, azt hogyan kell!

– Ki másnak? – szólt rá belső énje. – Elvégre te vagy a varázsló! Azonkívül egyedül te használhatod a Varázsolások könyvét. Meg Villő ajándékát.

– Bízz magadban, és sikerrel jársz, mint mindig! – mosolygott a tündér. – A többit meg holnap meglátjuk.

Bizonygatta volna alkalmatlanságát, azonban társai elsétáltak, hogy nyugodtan készülődhessen másnapi feladatára

– Vedd már elő a varázskönyved! – unszolta belső énje, mikor végre egyedül maradt.

– Rozi, muszáj neked folyton nógatnod? – mordult fel.

– Csak ha visszatérsz ahhoz a rossz szokásodhoz, hogy mielőtt cselekednél, lamentálásra fecsérled a drága időt!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (92.)

2018. augusztus 25. 13:28 - Vid Ödön

(az elejére)

– Amit máig szégyellek – folytatta Remény, miközben jelentőségteljesen nézett a varázslóra –, és kérlek, ne is beszéljünk többé róla! Tehát az első huszonhat évünk így telik el, és mivel pirinyók vagyunk, nem árthatunk senkinek. Az idősebb tündérek jó példát mutatnak. Kerülik a konfliktusokat, a viszálykodást, és napjaikat valami széppel és mindenképpen hasznossal töltik. Szeretnek kertészkedni…

– Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet – idézte a közmondást Gyöngy.

– Pontosan! – kapott a szón Remény. – Nos, visszatérve az eredeti gondolatmenethez, első fejlődési időszakunk végén választanunk kell. Követhetjük érettebb testvéreinket, ekkor fénytesttel vesszük körül a legbelül szunnyadó szörnyet. Többségünk így is tesz, ám néhányan füstbe burkolódznak. Nekik azonban nincs tovább maradásuk ebben a világban, és végképp eltűnnek. Szerintem ez történhetett pórul járt testvéreinkkel is...

– Idáig azt hittem, értem a dolgot, de most elvesztettem a fonalat – vágott közbe Csiperke. – Ők egyszer már a jó utat választották…

– Igazad van – bólintott Remény. – Minél több levelet növesztünk, hogy a káposztafej hasonlatnál maradjunk, annál nehezebben tör elő belőlünk a szörnyeteg. De, ahogy az én esetem mutatja, felszínre kerülhet. Mivel bármelyik korábbi alakunkat felvehetjük, ha a körülmények úgy kívánják. Én például lehetek fénylény, pillangó, madár, kislány vagy bakfis, hiszen ezeken a fejlődési fázisokon már túl vagyok.

– Akkor nem te látogattál meg öreg anyókaként Megyer mezején? – firtatta Gyöngy.

– Eltaláltad, ő egy hatszáz éves testvérem volt – mosolygott Remény.

– Én még mindig nem értem, mi történt a pataknál – ingatta a fejét Csiperke.

– Úgy vélem, az ott tanyázó gonosz erő egyszerűen elemésztette testvéreink lényének külső héjait, az általa gerjesztett tűz és füst kiszabadította a bennük rejtőző sárkányt.

– Most hol lehetnek? És jelentenek-e ránk bármilyen veszélyt? – érdeklődött gyakorlatiasan Gyöngy.

– Hát, ezt tényleg jó lenne tudni! – tárta szét a kezét Remény. – Még sohasem hallottam olyasvalakiről, aki szemtanúja volt ilyesminek. Csak reménykedhetünk, hogy mindörökre eltűntek.

– És arról van-e valami elképzelésed, mi veti azokat az árnyékokat, amik ilyenkor feltűnnek? Talán ilyet látott Tölgy, mikor Csiperke megtámadta. Én pedig kétszer is találkoztam vele. Hol volt a hozzá tartozó test?

– A jelenség nekem is új, és még sosem gondolkodtam rajta!

Erre mindannyian hallgattak.

– Szépen vagyunk! – töprengett magában Gyöngy. – Idáig azzal álltattam magam, a tündérek helyből jók, meg ilyesmi, na de ez a bennük rejlő szörnyeteg… Lenne bármi esélyem, ha valamelyikükből csak úgy előtörne, és nem válna füstté, mint a tegnapiak? Nyilván mindenki a varázslótólvárja a védelmet, de hát én még mindig nem tudok varázsolni!

– Emlékezz, Remény világosan megmondta, erre nincs szükség! – szólt rá régóta hallgató belső énje.

– Azok után, ami tegnap történt? – feleselt hangtalanul önmagával. – Rozi, ezt te sem gondold komolyan, ugye?

– Már miért ne? Ám ha nekem nem hiszel, beszélj vele! Ő biztosan eloszlatja a kételyeidet.

– Nyugi, miután letáboroztunk, kifaggatom!

 (folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (91.)

2018. augusztus 18. 14:13 - Vid Ödön

(az elejére)

Mire visszatértek Andráshoz, a nemrég még délceg, jó erőben lévő férfi aggastyánná vénült. Tekintetének tüze kialudt, arca szederjessé vált, ajka lefittyedt, zihálva szedte a levegőt, és nem reagált se beszédre, se érintésre.

– Nagyapa, mi bajod van? – borult rá zokogva Csiperke. – Gyöngy, ugye van rá orvosságod?

– Gutaütése lehet – tárta szét a karját, mivel még sohasem találkozott ilyen beteggel. – Sajnos fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajta. Sajnálom!

– Ne okold magadat! – vigasztalta őket Remény. – Ezt a betegséget sem varázsló, sem tündér nem gyógyíthatja!

Ölébe vette férje fejét, folytonosan simogatta, és lágy hangon halk, monoton énekbe kezdett, amiből Gyöngy és Ajándék egyetlen szót sem értett. Reményhez csakhamar újabb tündérek csatlakoztak, és együtt énekelték a furcsa dalt. András lélegzése egyre lassult, arcvonásai kisimultak, és a sápadt téli nap első sugarai fényében csendesen távozott a világból.

 

A királyt ott helyezték sírba, ahol meghalt. Egyelőre néhány kővel jelezték a helyszínt, hogy jobb időkben majd méltó emléket állíthassanak neki. Népe néma főhajtással haladt el nyughelye előtt, azután észak felé, a Szőke-folyó irányába indult, hogy alkalmasabb helyet keressen az áttelelésre. A menet élén Remény, Csiperke, Gyöngy bandukoltak gondolataikba mélyedve, mögöttük hosszan kígyóztak híveik a behavazott lapályon, amelynek egyhangúságát csak néha törte meg egy-egy csupasz bokor. Hópehely tapodtat sem tágított gazdája mellől, még annyi időre sem állt meg, hogy lerázza bundájáról a rátapadt hógolyókat.

– Remény, te érted a tegnap történteket? – kérdezte órák múlva Gyöngy.

– Azt hiszem, igen – válaszolta némi töprengés után. – A volt Szép-parton valami iszonyatosan gonosz erő tanyázik, amit nyilván utolsó királyának rémtette szabadított országára.

– De hát Odiék kétszer is átkeltek azon a földön! És Tihamér is megkapta a megbocsátást, a bajnak ezzel el kellett volna múlnia.

– Így lenne a logikus, ám mégsem ez történt, a pokoli hatalom maradt. Az már biztos, hogy a született tündérekre rettenetes veszélyt jelent a hatáskörébe kerülni. A jelek szerint a Fodros közepéig uralkodik.

– Szóval, ha egy tündér megpróbál a túlpartra jutni, borzalmas kínok között meghal? – kíváncsiskodott Csiperke.

– Ez nem ilyen egyszerű – rázta a fejét Remény. – Hogy megértsétek, elmondom, hogyan épül fel a mi lényünk.

– Jól értettem, felépül? – kerekedett el Gyöngy szeme.

Csiperke is leesett állal nézett a nagyanyjára.

– Igen, pontosan ezt akartam kifejezni. Nos, gondoljatok egy káposztafejre. A középén lévő torzsa jelképezi a kialakulatlan, ifjú tündért. Eköré fejlődnek lényének levelei. Minden újabb kialakulása huszonhat évig tart, és végül huszonhat rétegű burok veszi körbe a csutkát…

– Az borzasztóan sok – szakadt ki a csodálkozás Gyöngyből –, hatszázhetvenhat esztendő!

– Jól mondod. És még csak utána következik a kifejlett tündérkor, majd a szépkor. Szerencsés esetben akár tizenhétezer-ötszázhetvenhat napciklust is megérhetünk.

– Nagymama, akkor te nagyon öreg vagy!

– Ember vagy humkányléptékkel mérve, igen. Száznyolcvan éve születtem, és még kettő van hátra a felnőttember korig, népem szemében még mindig csak érett ifjúnak számítok. Százharmincegy voltam, éppen hogy kinőttem a tündérgyerekkorból, amikor Andrással találkoztam… – merengett el Remény.

– És mi volt azelőtt? – tudakolta Gyöngy.

– Egy tündér a megszületésekor parányi teremtmény. Még a legélesebb szemű ember sem veheti észre. Mi tagadás, nem egy jótét lélek, hanem valami rémisztő vagy gonosz. Gyakorta dögkeselyű, áspiskígyó, sakál, boszorkány, hárpia, hosszasan sorolhatnám. Bennem egy háromfejű sárkány lakozik…

– Cerberos! – szaladt ki Gyöngy száján.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (90.)

2018. augusztus 11. 14:44 - Vid Ödön

(az elejére)

Mialatt a száműzöttek a környékkel ismerkedtek, ő azt a sárkányfát kereste, amelyet évekkel azelőtt a szekercéjével megsebesített. Egykettőre meg is találta. Azon a helyen, ahová akkor a fa vére hullott, nagyjából félméternyi fiatal csemete növekedett. Leguggolt és gyönyörködve megsimogatta a szülőjére már most mindenben hasonlító fácska sima törzsét. Merengéséből rémült kiáltások zökkentették ki:

– Jaj, ne!!!

– Meneküljetek!!!

– Varázsló, segíts!

A hangok irányába kapta a fejét, azonban a sokaság eltakarta előle a riadalom okát. Utat tört magának a tömegben, és hamarosan leért a partra. Ott a többiekkel együtt földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, és tehetetlenül nézte a Fodros szurtos felében fáklyaként égő két fiatal tündért.

A szerencsétlenek sikoltoztak, miközben az őket körülölelő, színét változtató lángoszlop szinte az égig ért. Kezdetben kékes színű volt, akár a gázláng, azután zöldre változott, majd sárgára, ahogyan a nátrium ég, végül a feketedésig sötétedő lilára. A tűzoszlop felől kénkő bűze hömpölygött szerteszét.

A kétségbeesett jajgatást lassan süket csönd váltotta fel. A parton tébláboló tündérek és humkányok azonban hallhattak valamit, mert befogták a fülüket, az arcukat kín torzította. Gyöngy, embertársaihoz hasonlóan, levertséget, hányingert és olyan pokoli fejfájást érzett, mint még soha. Hópehely, kedves pulija égnek álló szőrrel, reszketve furakodott a lábai közé. A rejtélyes jelenség a törpéket viselte meg leginkább, ők sorra rogytak össze, majd görcsösen rángatództak, mígnem valamennyien elájultak.

Végtelennek tűnő percek múlva a lángok egyszeriben eltűntek. A mozdulatlan szurok felett két sárkány körvonalai jelentek meg. A döbbent szemlélők a részleteket nem bírták kivenni, ugyanis a testek színtelenek és átlátszók voltak, akárcsak a tiszta víz, viszont a mögöttük, illetve bennük lévő tárgyak kissé homályosnak látszottak, mint az árnyékok esetén. A jelenések lassan távolodtak a pataktól az üszkös erdőbe. Amint nagy sokára beleolvadtak az esti sötétségbe és a messzeségbe, az orrfacsaró szag meg a rosszullétet okozó egyéb hatások is szertefoszlottak.

– Varázsló, mi volt ez? – kérdezte vádló hangon egy idős tündér. – Milyen helyre hoztál minket?!

– Amikor erre jártam, és hosszú időt itt töltöttem, higgyétek el, ilyesmit sosem tapasztaltam! – védekezett kétségbeesetten. – Ezen az oldalon, amit Kalózpartnak hívnak, soha senki és semmi sem háborgatott. A túlpart persze baljós vidéknek tűnt, nem tagadom, ám ott sem észleltem semmilyen mozgást. Igaz, ami igaz, a Fodros kétszínűsége riasztott, ezért a tiszta felébe csak egyetlen egyszer merítettem a bográcsomat, amit szerencsésen megúsztam. Sajnos, ennél csak rosszabb hírű lakatlan területeket ismerek ebben a világban.

– Ne hibáztassátok őt! – kelt a védelmére András. – Elvégre Tölgy, a fiam kergetett el minket a szülőföldünkről. Ha én…

– Nagyapa, mindenről egyes-egyedül éntehetek! – vágott közbe Csiperke.

– Barátaim, nincs értelme sem egymást, sem magunkat vádolni! – csitította az idegesen zajongókat Remény. – A szerencsétlenség megtörtént. Okuljunk belőle! Azt javaslom, egyelőre kerüljük a patakot, és addig senki se merészkedjen a túlpartra, amíg rá nem jövünk, mi rejtőzik odaát! Most viszont azonnal fogjunk munkához, mert rohamosan sötétedik, és még tábort kell vernünk. Azután a tüzek mellett sirassuk meg odaveszett testvéreinket! Holnap pedig útra kelünk, hogy biztonságos helyet keressünk új otthonainknak.

A tömeg szétoszlott, majd egyre-másra gyulladtak meg a tábortüzek. Mindegyik körül legalább tucatnyian melegedtek a zord téli éjszakában, miközben nagy pelyhekben hullt a hó. Mivel Andrást roppantul megviselték az események, a magába roskadtan, némán üldögélő királyt Ajándék gondjaira bízták, míg Remény Gyöngy és Csiperke társaságában sorra járta a tüzeket. Mindegyiknél pár szóval vigasztalták a körülötte gubbasztókat, igyekeztek lelket önteni a csüggedtekbe.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (89.)

2018. augusztus 04. 14:15 - Vid Ödön

(az elejére)

Gyöngy ekkor elővette a varázslótól rámaradt sípot, és megfújta. Nyomban egy nagyjából hatméteres, robosztus testalkatú, dús szőrzetű, sötét hajú, amúgy teljesen emberi külsejű, borzasztóan haragos tekintetű alak dobbant le előtte. Rövid ujjú, törtfehér színű lenvászon inget, fölötte piros paszományos lajbit, zöld posztóból készült nadrágot, és bőr sarut viselt. A sokaság döbbenten hátrált, hisz Reményen és Andráson kívül egyikük sem tudott ilyen lények létezéséről.

– Te nem Odi vagy, akinek a sípot adtam! – dörögte. – Valld be, milyen ármánnyal szerezted!

– Kedves Pongrác, engem Gyöngynek hívnak – igyekezett hangja remegését elfojtani. – Bizonyos értelemben Odi utóda vagyok. Kérlek, segíts!

– És ha én nem akarok? Hiába ismered a nevem, neked nem tartozomhálával!

– Ebben teljesen igazad van – válaszolta higgadtan. – Ám ha temost cserbenhagysz, akkor néhány nap múlva ránk rettentően szomorú sors vár.

– Mit kéne tennem? Harcolni…

– Szó se róla! – vágott közbe András. – Egyikünk sem kívánna ilyet! Azért, hogy megelőzzük a még nagyobb bajt, az értelmetlen testvérháborút, önként elhagyjuk a szülőföldünket. Ehhez kérjük a segítséged.

– Értem – enyhült meg Pongrác. – És hová mennétek?

– Oda, ahol sok éve ti is menedéket találtatok Emerencia elől, a Fodros bal partjára. Onnan talán újra benépesíthetjük a most lakatlan Kalózpartot vagy a Szép-partot anélkül, hogy bárkitől elvennénk a földjét – válaszolta Gyöngy.

– Te tényleg bensőségesenismered Odit – mosolyodott el az óriás. – Nem bánom, ez egyszer teljesítem a kívánságod. Nos, ha jól nézem, úgy harmadfél ezren gyűltek ide. Hirdesd ki nekik, mindenki szedje össze motyóját, de csak annyit, amennyit a hátán elbír. Aztán üljön le, csukja be a szemét, és bármit is érez, ki ne nyissa, amíg te nem mondod! Ha majd készen álltok, fújd meg ismét a sípot!

 

 

– Nyisd ki a szemed! – hallotta Gyöngy.

Pongrác a hajdanán használt kunyhójuk romjainál ültette le. A nap már lebukott az Ércbércek mögé, mégis elég világos volt. Érdeklődve figyelte, ahogyan az óriások sorban érkeznek Rézvölgy volt lakóival, óvatosan a földre fektetik őket, majd hirtelen eltűnnek.

– Nos, teljesítettem az ígértemet!

– Köszönöm, amit értünk tettetek! – válaszolta meghatottan. – Arra gondoltam, az a leghelyesebb, hogy amint itt egyenesbe kerülnek a dolgok, felkerekedek, meglátogatom Odit, és visszaadom neki, ami az övé.

– Ó, ez rendkívül nemes cselekedet lesz! Sok szerencsét kívánok neked és népednek! – búcsúzott el az óriás.

A környék mit sem változott utolsó ittléte óta. Bár Fergeteg havának megfelelően a levegő nagyon hideg volt, a Fodros ugyanúgy kétszínűen folydogált a medrében, mint azelőtt. A túlparton pedig továbbra is csak üszkös fatörzsek meredeztek. Gyöngy pár percig, szemét lehunyva, tűnődve álldogált.

– Öt és fél éve mire vágytam? Fehér lovon száguldó hercegre, házasságra, gondtalan, fényűző életre! – motyogta. – Na, és helyette mit értem el? Botcsinálta varázslója vagyok két és félezer száműzöttnek! Alig ismerek közülük valakit! Ráadásul még faképnél sem hagyhatom őket, elvégre halálomig vállaltam a feladatot! Vajon jó helyre vagy talán a pusztulásukba hozattam őket? Valaki mondja meg, érdemes volt?!

Hirtelen lágyan átkarolták a vállát, mire kíváncsian kinyitotta a szemét.

– Légy roppant büszke magadra! – mosolygott rá Remény. – Viszont most szólj új népednek, lásson munkához! Mert jó lenne mihamarabb beváltanod Pongrácnak tett ígéreted, és végre Leventével tisztázni egymás iránti érzéseiteket.

– Hát… – sóhajtotta ábrándosan – remélem, előbb-utóbb arra is sor kerül!

– Barátaim, megérkeztünk, nyissátok ki a szemeteket! – kiáltotta pár pillanattal később.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (88.)

2018. július 28. 19:31 - Vid Ödön

(az elejére)

Nem sokkal később a szobájában Gyöngy beszámolt Reménynek és Csiperkének az Államtanácsban történtekről. Hópehely egész idő alatt sírósan vakkantgatott, és szinte belefúrta magát gazdája ölébe.

– Szóval, ennyit érek, mint varázsló! – sóhajtott hatalmasat.

– Én pedig királyként, apaként egyaránt leszerepeltem! – morogta komoran András.

– Ne hibáztassátok magatokat, ez legkevésbé rajtatok múlt! Ti megtettetek mindent, hogy Rézvölgy összes lakójára, beleértve a fiamat is, ismét béke és boldogság köszöntsön – vigasztalta őket a tündér. – Most azonban a jövővel foglalkozzunk!

– A Tükörfal tehát tévedett – vélekedett Csiperke –, nem leszek népem királynéja. Mert én soha, semmilyen körülmények között nem fogok velük harcolni! Ennyit nem ér nekem a korona!

– Nos, drága unokám – ölelte át a vállát András –, nagyon örülök, és büszke vagyok, amiért így gondolkodsz! Amint a dolognak híre megy, meglásd, sokan akarnak majd velünk jönni.

– Nagyapádnak igaza van – bólogatott Remény –, nem mindenki fúj egy követ Tölggyel. Legkevésbé a tündérek, alig akad olyan, aki Szélkakashoz hasonlóan viselkedne. Úgyhogy szerintem is elegen leszünk egy új haza teremtéséhez.

– Én erre a Kalózpartot javasolnám. Az most úgyis lakatlan, a rossz múltja miatt nem is ácsingózik utána senki, legkevésbé ott keveredünk valakivel konfliktusba – javasolta Gyöngy.

– Ó, ez nagyon jól hangzik! – lelkesedett Csiperke.

– Vagy a Kopárságot megint Szép-parttá tehetnénk! – vetette fel András.

– Örülök, hogy tetszenek az ötletek, ám hogyan kelhetünk át ennyien, felmálházva a Kristályhegyen? – kérdezte Gyöngy gyakorlatiasan.

– Ó, mi sem egyszerűbb ennél! Hívj segítséget! – válaszolta magától értetődő hangsúllyal Remény.

– Kit? Hogyan?

– Az óriásokat. A síppal! Én meg közben összeszedem azokat, akik velünk akarnak tartani. Kinn, a kapu előtt találkozunk! – ezzel kiviharzott a szobából.

 

 

Gyöngy berakta tarisznyájába Csiribi-Csiribá hagyatékát meg kevéske személyes motyóját. Végül Hópehely társaságában mind kimentek a szobából, amelynek ajtaja távozásuk után beleolvadt a falba.

A trónteremben, lebzselő, hajbókoló udvaroncai körében, önelégült vigyorral az arcán Tölgy várakozott rájuk.

– Ide a varázskönyvvel, sarlatán! – lépett eléje.

– Az engem illet! – állta a tekintetét. – Ha nem hiszed, kipróbálhatjuk. De ha netán valami bajod esne, csakis magadat hibáztasd!

– Fenyegetsz, némber? – sziszegte a trónbitorló.

– Nem, csak óvni akarlak egy újabb hibától.

– Ide vele, nem érek rá! Ha kell, hát elveszem erővel! – kiáltotta, és kirántotta a kardját.

Gyöngy nyugodtan nyúlt bele a tarisznyába. Mozdulatára Hópehely hirtelen megváltozott. A kedves puli helyén egyszeriben kétembernyi farkas csattogtatta tenyérnyi, hófehéren villogó fogait. Tölgy, Szélkakas, Károgó meg Döngölő ijedten iszkoltak kifelé, nyomukban a többi szájtátó.

– És még te mondod, hogy nem tudsz varázsolni! – nevette el magát András.

– Nem én voltam! – szabadkozott Gyöngy.

– Ezt vitassuk meg később, jó! – szólt közbe Csiperke. – A többiek már várnak.

A palota előtt rengetegen állták körül Reményt, Rézvölgy lakóinak majd fele. Többségében emberek, köztük Ajándék, szinte minden tündér, több száz humkány, és mintegy kétszáz törpe.

– Éljen András! Éljen Csiperke! Éljen Gyöngy! – kiáltozták, amikor kiléptek a kapun.

– Barátaim! – szólalt meg meghatottan András, miután a hangzavar kissé alább hagyott. – Köszönöm, hogy itt vagytok. Nyilván hallottátok, mi történt ma az Államtanácsban, és emiatt a családomnak távoznia kell szeretett szülőföldünkről, Rézvölgyből. Nem kérünk senkit, hogy osztozzon sorsunkban, és talán sose térhessen ide vissza. Viszont örömmel látunk mindenkit, aki velünk tart egy szép, új hazát felépíteni.

– Követünk titeket! – zúgta lelkesen a tömeg.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (87.)

2018. július 21. 13:22 - Vid Ödön

(az elejére)

Fergeteg havának közepén az egyik Államtanácson András nekiszegezte a kérdést:

– Mit csináljunk Tölggyel? És Csiperkével?

– Gondolkodnom kéne – próbált kitérni az egyenes válasz elől Gyöngy.

– Mennyit? – türelmetlenkedett a király. – Félek, ha sokáig nem teszünk semmit, valami baj lesz.

– Ebben igazad van, én már átéltem hasonlót – bólogatott. – Családtagok fordulnak egymás ellen, barátságok szakadnak meg. Még az is lehet, hogy verekedni fognak, esetleg még csúfabbat is cselekednek... Talán… kérdezzétek meg Tölgyet, tudatában van-e annak, mennyire veszélyes dolgokat művel?

A tanácsnokok, a tündér Szélkakas, a törpe Döngölő és a humkány Károgó zavartan néztek hol egymásra, hol Andrásra.

– Testvéreim, mi baj van? Történt valami, ami elkerülte a figyelmemet? – faggatta őket döbbenten a király.

– Hát… izé… jobban tennéd, ha ezt szűk családi körben intéznéd…

Gyöngyben rossz előérzet éledt Szélkakas habogása hallatán.

– Ezek is bevették Tölgy maszlagját! – hasított belé a gondolat. – Miért van az, hogy okos emberek is képesek bedőlni egy senkiházinak, csak azért, mert állandóan azt hangoztatja, ő az egyetlen, aki az ellenséget megállíthatja. Meg, hogy még sohasem hazudott, ám rajta kívül mindenki más…

– Kár lenne nyilvánosan kiborítani a bilit – csatlakozott társához Károgó.

– Semmi titkolni valóm sincs – mordult fel a király. – Most és együttbeszélünk a fiam fejével!

Nemsokára berontott Tölgy, körülnézett, majd peckesen a terem közepére perdült.

– Na, mit akartok? – kérdezte pökhendin.

– Fiam – nyelt nagyot András –, úgy gondoljuk, helytelen folyton szegény árva unokahúgod ellen ágálnod. Reméljük, belátod…

Úgy gondoljuk, meg reméljük– vágott közbe gúnyosan a királyfi. – Miért nem a magad nevében beszélsz? Rajtad, meg anyán kívül legfeljebb ez a jöttment, ügyetlen, varázslónak titulált hibbant némber hisz a drágalátos Csiperke megjavulásában.

– De fiam…

– Semmi de! – toppantott Tölgy. – Eleget tűrtem, mióta a Tükörfalnál jártunk! Hát én nem fogadom el a látottakat! Sőt, eszem ágában sincs elhagyni Rézvölgyet! A népmeg engem támogat! Téged elaggott trottynak tartanak, azt a sárkányfajzatot pedig minden baj forrásának. Igaz, híveim?

Károgó eltakarta az arcát, Döngölő zavartan lehajtotta fejét, míg Szélkakas elégedetten vigyorgott.

– Túllősz a célon, királyfi! – válaszolt helyettük Gyöngy. – Azt hiszed, mert mézes-mázos dumád mostsokaknak tetszik, ez mindig így is marad? Kell a hatalom magáért a hatalomért? Akkor, amikor mindannyiunknak össze kéne fogni, hogy a Rézvölgyre, a szülőföldedre szakadt csapást egyáltalán le lehessen küzdeni! Tudod, mi vagy te? Egy nagyképű, demagóg, felfújt hólyag! Figyelmeztetlek, most még nem késő visszakoznod! Ám, ha felelőtlenül továbbra is a tűzzel játszol, ne csodálkozz, amikor majd magad is elégsz benne!

– Te… te kívülálló, engem te ne merészelj ócsárolni, nekem ne papolj!!! – üvöltött fel eltorzult, vérvörös ábrázattal Tölgy. – A népnekelege van a hazugságokból, kiváltképpen a te lepcses szádból kiömlőkből! Ideje, hogy elkotródj innen, oda, ahonnan szalasztottak!

– Elég volt, úrficska! – ocsúdott fel András. – Az Államtanács nevében…

– Vén trotty, te mostantól már csak a magad nevében beszélhetsz, már ha a néphagyja! – vágott közbe Tölgy, a tanácsnokok meg sunyin bólogattak. – Úgyhogy most én azt mondom, takarodjatokRézvölgyből! Te és anya a drágalátos unokátokkal, no, meg ez a minden lében kanál perszóna nemkívánatosak vagytok a népszámára. Ha holnap este még itt talállak titeket, akkor hű humkányaim a Tükörfalra repítenek. Végeztem!!!

(folytatás)

Szólj hozzá!