Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (86.)

2018. július 14. 11:48 - Vid Ödön

(az elejére)

Rézvölgyben nehezen teltek a napok. Korábban mindig bőségben éltek lakói, most meg hirtelen rájuk szakadt a nélkülözés. Hiába vetették be a tündérek minden kertésztudományukat, télvíz idején csak keveset tehettek. A többség zokszó nélkül viselte a mostoha körülményeket, és szorgalmasan dolgozott a károk eltüntetésén.

Ám elég sokan zúgolódtak, és csatlakoztak Tölgyhöz, aki váltig állította, hogy elhagyja szülőföldjét, amint a bányászok végre megnyitják az utat. Követői között nemcsak emberek és humkányok voltak, hanem szép számban törpék, sőt, még néhány tündér is akadt. A Csobogó víznyelőjénél vertek tábort, és éjt nappallá téve vájták a kemény sziklát. A táró egyre hosszabb lett, csakhogy a barlangba való bejutás késett.

És hogy a bajokat tetézze, a királyfi úton-útfélen hangoztatta, hogy Csiperke továbbra is Rézvölgy békés lakóinak ellensége, akiből hamarosan előbújik valódi énje, és sárkányként végleg elnyeli a világot. Bezzeg, ha rajta múlna, íziben eltiporná! De sajnos, sem szülei, sem a szűklátókörűek nem rá hallgatnak, hanem annak a Tükörfalon látott csalfa képnek hisznek.

Beszédei hatására értelmetlen indulatok forrongtak, és mind többen szajkózták Tölgy frázisait. Hívei lassan már nemcsak Csiperkét, hanem mindenkit, akik nem vezérük nézeteit vallották, ellenségüknek tartottak.

Azelőtt soha senki semmiben nem kérte ki Gyöngy véleményét. Most meg nap, mint nap jó páran kopogtattak be hozzá. Egyesek egyszerűen beszélgetni, mások tanácsért jöttek. Legkönnyebben az orvosságra vágyókkal boldogult, hiszen Fűanyótól mindent megtanult, amit csak lehetett. Viszont nem szeretett javaslatot tenni. Sem az őt felkeresőknek, sem az Államtanácsnak. Pedig a Rézvölgy lakóinak életét megmérgező légkörben egyre sűrűbben akarták állásfoglalásra rávenni. Ha tehette, kitért az azonnali válaszadás elől arra való hivatkozással, hogy alaposan meg kell fontolnia a körülményeket.

Amint szobájában egyedül maradt, rögtön a Varázsolások könyvére vetette magát, ám abban általában semmi használhatót nem talált. Elődei részletesen leírták, hogy a különböző nyavalyákat mivel sikerült gyógyítani; vitás ügyekben milyen tanács vált be, meg miben tévedtek munkálkodásuk során. Gazdag tárháza volt a hasznos ismereteknek, és érdekes történeteknek, azonban ehhez hasonló zűrzavaros időkre még csak utalás sem történt.

Magányos töprengései közben belső énje konokul hallgatott, és sem ébren, sem álmában nem jelent meg neki sem Csiribi-Csiribá, sem másik tanácsadó. Gondjait eleinte megpróbálta Reménnyel megosztani, azonban ő következetesen, ámde nagyon kedvesen kitért az ilyen beszélgetések elől.

– Miért nem segítesz? – fakadt ki Gyöngy egyszer. – Tapasztalatlan és tanácstalan vagyok!

– Ebben tévedsz! Bejártad szinte az egész világot, míg a tündéreket és a férjemet leszámítva, az itteniek soha ki nem mozdultak Rézvölgyből. És akkor arról a tudásról még nem is beszéltem, amit a szülőföldedről hoztál. Más srófra jár az agyad, mint a miénk, ezért vagy alkalmas varázslónak. Szerintem nincs szükséged segítségre. Bízz magadban, és megleled a helyes válaszokat a problémákra!

– De hát egyhelyben topogok!

– Belenézhetek a gondolataidba? – kérdezte váratlanul Remény.

– Felőlem, csak adj valami tanácsot! – vonogatta a vállát.

– Furcsa szavakkal találkoztam – szólalt meg pár perc múlva. – Nekem semmit sem mondanak, hanem neked biztosan sokat jelenthetnek.

– Mint például?

– Pozitív gondolkodás, alfázás, lavór…

– Talán labor – kacagott fel. – Érdekes, hogy ezeket bányásztad elő. Végeredményében megpróbálkozhatok vele, elvégre nincs vesztenivalóm!

– Meglásd, egyre jobbanmegy majd! – búcsúzott el Remény.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (85.)

2018. július 07. 11:43 - Vid Ödön

(az elejére)

– Semmi de! – vágott közbe a tündér. – Ugyanígy sikeresen fogod betölteni a varázslói tisztséget.

– És a varázslatok? Azokkal mi lesz?

– Folyton ezen lovagolsz. Áruld el végre, mi bajod ezzel?

– Képtelen vagyok bárkit vagy bármit eltüntetni, valamilyen hókuszpókusszal akármit akármivé átváltoztatni, meg hasonlók. Hamarjában nem is jut eszembe, mi mindent nem tudok… Ja, és varázspálcát se hagyományozott rám Csiribi-Csiribá!

– Nálatok ebből áll egy varázsló tudománya? – szaladt fel Remény szemöldöke.

– Hát, ha valaki ilyesmiket csinálna, akkor biztosan annak tartanák.

– Értelek! Felesleges aggódnod, nálunk a varázslónak nem kell vásári csepűrágónak vagy szemfényvesztő mutatványosnak lennie. Sőt, jóslatért sem fordul hozzá senki, hisz arra ott van a Tükörfal – nyugtatta a tündér pár pillanatnyi gondolkozás után.

Most Gyöngy álla esett le.

– Hát akkor mit kéne tennem?

– Amit András kért: bölcsességeddel támogatni az Államtanácsot. És ne szólj közbe, hogy te nem vagy bölcs, vagy valami hasonlót. Varázslóink sohasem a Rézvölgyben születtek és nőttek fel. Felnőttként, kívülről kerültek hozzánk, akárcsak te. Ezért elfogulatlanulszemlélték az itteniek ügyes-bajos dolgait. Ezt várja el tőled is mindenki. Ellenben csodákat nem kell tenned! Hallgasd meg őket, gyógyítsd a betegeket, ha lehet, ha meg nem, nyújts vigaszt a hátramaradóknak!

– De hát én azt hallottam, hogy Csiribi-Csiribá szépapja bénító bűbájt bocsátott a törpékre – ellenkezett Gyöngy.

– Á, ez egy szép történet, csak nem pontosan így történt – kacagott a tündér.

– Hogyhogyhogy? – dadogta.

– Varázslóink között még sohasem volt vérségi kapcsolat. Viszont ezt nem szokás hangoztatni. Mennyivel szebben hangzik a szépapám, vagy valami ilyesmi. A bűbáj pedig egyszerűen határozott parancsvolt, amilyent szükség esetén te is eredményesen adhatsz. Persze csak módjával, ugyanis könnyű túlzásba esni és visszaélni ezzel a joggal.

– Jé! – hüledezett. – Ezek után vajon mi lehet a Varázsolások könyvében?

– Sejtelmem sincs. Ezt csak te fogod tudni, miután elolvastad. És ha megfogadsz egy tanácsot, hallgatsz róla, mit találtál benne.

Gyöngy szótlanul töprengett a hallottakon, Remény pedig ráérősen figyelte az arcán átviharzó érzelmeket.

– Most már mindörökre itt kell maradnom? – törte meg végül a hosszúra nyúló csendet, remélve, a hazatérésre vonatkozóan Csiribi-Csiribáétól eltérő választ kap.

– Tudomásom szerint elődjeid sohasem hagyták el Rézvölgyet. Így akarták-e, vagy pedig képtelenek voltak elmenni, a Varázsolások könyvéből talán kiderül.

– A Kristályhegyen keresztül vezető ösvény, amin én idejöttem, bárki számára járható?

– Fogalmam sincs. Sőt, eddig a létezéséről sem tudtam. Mi, tündérek, madárként repülünk át Tündérkertbe, de csak ha muszáj. Amióta Andrással összeházasodtunk, együtt egyszer sem jártunk ott. Igaz, másutt se.

– És Odiék?

– Ők a szeretetfiolák segítségével közlekedtek Tökország és Rézvölgy között. A történtek miatt kérdéses, működőképesek-e egyáltalán?

– Az enyém sajnos elveszett. Amúgy sem úgy működött, ahogyan azt odahaza gondoltam, hiszen nem oda hozott, ahová szerettem volna jutni. És Tamásról, a bátyámról, meg Virágról, a nővéremről se tudok semmit, pedig velem együtt nekik is ide kellett volna kerülniük, mert ők is kaptak szeretetfiolát. Tehát, ha szeretnék odábbállni, megpróbálhatom újra bejárni az eddig megtett utamat, vagy nekivághatok a Tükörfal mögötti tónak.

– Vagy a közeli jövőben a törpék belyukadnak a Sodró barlangjába, amint arra Tölgy számít – egészítette ki Remény. – Egyébként miért akarsz máris elmenni?

– Izé… egyelőre, azt hiszem, maradok. Csak szeretem ismerni a korlátaimat.

A tündér szótlanul, fürkészőn nézte. Végül Gyöngy unta meg a hosszúra nyúló hallgatást:

– Köszönöm. Majd igyekszem, hogy ne csalódjatok bennem!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (84.)

2018. június 30. 15:23 - Vid Ödön

(az elejére)

Ha teheti, elszalad, ámde az egyetlen nyitva álló út a rá várakozók között vezetett. Néhány hatalmasat sóhajtott, majd, mint aki a vesztőhelyre indul, kilépett a szobából. A helyiség ajtaja abban a pillanatban zajtalanul bezáródott mögötte.

A tömeg némán húzódott félre előle, majd ismét összeolvadt mögötte. Elhaladtában az imént még lelkesen éljenzők arcáról vegyes érzelmeket olvasott le, egyesek kifejezetten ellenségesen méregették. Remegő térdekkel lépkedett az emelvény felé, amelyen Remény és András álltak.

Mikor fellépett közéjük, jó néhányan, az udvari illemmel nem sokat törődve, előre furakodtak, hogy minél jobban lássanak.

A király szertartásosan meghajolt, majd megszólalt:

– Gyöngy, szólj, elvállalod-e Rézvölgy varázslójának tisztét?

– Nehogy nekem itt visszakozz! – hallotta belső énjét.

– Igen, vállalom!

– Borzasztóan remélem, ezt a lépésemet sem én, sem senki más nem fogja megbánni! – tette még hozzá pillanatnyi tétovázás után.

– Akkor mostantól fogva halálodig téged illet eme cím, valamint vele együtt a kötelesség, hogy az Államtanácsot bölcsességeddel támogasd. Őszinte szívből kívánjuk, eme tisztséget sokáig töltsed be! – fogadta el az ősi formulával a választ András, és ismét meghajolt előtte.

A teremben állók pisszenés nélkül hallgatták. Gyöngy zavartan téblábolt. Remény átölelte, és közben a fülébe súgta:

– Üdvözöld őket!

A varázsló elvörösödött, még sohasem kellett ennyi embernek beszélnie. Fogalma sem volt, mit szoktak ilyenkor mondani, többek között ezt sem tanították az iskolában.

– Köszönöm a megtiszteltetést – nyögte végül. – Majd megpróbálom jól csinálni, de csodákat ne reméljetek tőlem!

– Már megint ez a megpróbálom, meg úgyse sikerülhozzáállás – korholta belső énje. – Tedd végre túl magad ezen, mutass magabiztosságot!

Gyöngy mély levegőt vett, hallgatói pedig lélegzetvisszafojtva lesték a folytatást.

– Oké! Mint a minap is említettem, kívülállóként érkeztem ide. Nem ismerlek benneteket eléggé, szinte semmit sem tudok rólatok, tetteitekről. Sőt, varázsló elődeimről meg végképp semmit.

A tömegen az elégedetlenség moraja futott végig.

– Szóval, bár közös életünk komoly hendikeppel kezdődik – folytatta lesz, ami leszalapon –, ha ti bíztok bennem, akkor én is bízom bennetek, és a végén jól jövünk ki belőle! Egyébként meg hívjatok egyszerűen Gyöngynek, tudjátok, ez a varázslótitulus annyira öregít!

Erre többekből kiszakadt a nevetés, ami egykettőre átterjedt valamennyi jelenlévőre.

– Ügyes voltál! – dicsérte meg halkan Remény.

– Akkor mehetünk végre?

– Ne türelmetlenkedj! – suttogta András. – Rázz kezet mindenkivel, aztán méltóságteljesen vonulj vissza a szobádba, ahogy szokásaink kívánják.

– Barátaim, Gyöngy varázsló, pardon, Gyöngy, most visszavonul – jelentette be fennhangon.

Örökkévalóságnak tetszett, mire a terem végébe ért. Az egyszerű kézrázás helyett mindenki át akarta ölelni, meg azon melegében megosztani vele mindazokat a problémákat, amiben segítséget reméltek. Zsongó fejjel lépkedett, arcára fagyott, kényszeredett mosollyal mondott közhelyeket. Görcsösen igyekezett, nehogy valami ígéretnek vehető hagyja el a száját, miközben magabiztosnak próbálta magát mutatni.

Ott állt a bezárt ajtó előtt, amelyen se kilincset, se fogantyút nem talált.

– Hogy a csudába fogok én ide bemenni? – töprengett elkeseredve. – Na, hát eddig tartott a pünkösdi királyság! Biztos a lebukás!

– Úgy, ahogy az előbb, gondolkozz! – javasolta belső énje.

– Gondolkozni, mindig gondolkozni… vagy gondolni?! – dünnyögte. – Ajtó, nyílj ki!

Egy pillanatig meghökkenve nézte a csendesen kitáruló ajtószárnyakat, azután visszatért önbizalommal fordult a körülötte állókhoz:

– Köszönöm barátaim. Most szeretnék Reménnyel szót váltani, kérlek, adjatok neki utat!

– Nos, mit mondasz arra, hogy nem tudok varázsolni? – vágott bele, amint beléptek.

– Előbb csukd be az ajtót mögöttünk!

Gyöngy egy lépést tett, azonban a tündér megállította:

– Úgy, ahogyan az imént kinyitottad!

Miután a helyiségben magukra maradtak, elégedett arccal folytatta:

– Köztudott, hogy ezt a szobát kizárólag a mindenkori varázsló képes kinyitni. Neked engedelmeskedett az ajtó, tehát tevagy a varázsló. Nem értem, miért aggodalmaskodsz.

– Jó, ezt felfogtam. De ez nem változtat azon, hogy nem ismerek egyetlen varázslatot sem. Még a bűvészkedéshez sem konyítok, pedig a legtöbb gyerek megtanul jó néhány trükköt – fakadt ki elkeseredetten. – Mi lesz, ha lebukok?

– Tudom, hogy szeretsz aggódni – mosolygott Remény. – Illetve, lehet, hogy nem szeretsz, azonban mégis rendszeresen ezt teszed, amikor valami ismeretlen vagy szokatlan feladatot kapsz. Végrehajtottad Csiribi-Csiribá végakaratát?

– Igen, de…

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (83.)

2018. június 23. 12:20 - Vid Ödön

(az elejére)

Hát ez meg micsoda? – kérdezte?

– Egy könyv, leányom – válaszolta egy ismerősnek tűnő hang.

A falnál ugyanaz az alak állt, akivel a forrásnál találkozott. Szeretett volna odamenni hozzá, ám látogatója minduntalan ellibbent előle.

– Tehát valójában nem vagy itt, Csiribi-Csiribá!

– Helyes következtetés.

– És most mit akarsz? Segíteni, ahogy múltkor? – kérdezte éllel.

– Nem, neked nincs már az én segítségemre szükséged – mosolygott rá az öreg.

Gyöngy szótlanul, tátott szájjal, kerek szemmel bámulta.

– Mostantól tied a Varázsolások könyve!Amíg élsz, más nem tudja sem kinyitni, sem ellopni, sem megsemmisíteni. Ha megfogadsz egy tanácsot – ne félj, nem váglak meg érte–, az elején kezdd olvasni!

– Varázsló leszek?! És ha nem fűlik hozzá a fogam?! Vagy nincs ilyenfajta tehetségem?!

– Pontosítok, máris az vagy, és ez megváltozhatatlan! De ha jobban szereted, hívathatod magad mágusnak, boszorkánynak, bűbájosnak vagy vajákosnak is, a lényeg ugyanaz.

– Köszönöm, akkor inkább maradok az elsőnél. És ez a tisztségem meddig tart?

– Mindhalálig. Át nem ruházhatod, ha netán erre gondoltál. Sőt, el sem bújhatsz előle. Akinek szüksége lesz a tudományodra, megtalál majd.

– Akkor itt kell leélnem az egész életemet?!

– Az attól függ, mit értesz azittalatt. A szülőföldedre, bármennyire is szeretnél, sajnos nem juthatsz vissza. Egyébként ebben a világban bárhová mehetsz.

– És a szerelem?

– Senki sem tiltja.

Gyöngy egyetlen porcikája sem kívánta ezt az élethosszra szóló feladatot. Csakhogy furcsa módon ellenvetéseinek, életében először, képtelen volt hangot adni, csak hosszan, réveteg tekintettel hallgatott.

– Végül, ezt a sípot annak idején Odi kapta az óriásoktól – törte meg a csendet Csiribi-Csiribá. – Valahogy nálam maradt. Én sohasem próbáltam használni. És most sok szerencsét!

Az agyában nyüzsögtek a kérdések, ám mire kinyitotta a száját, az öreg már barátságosan búcsút intett, majd semmivé foszlott. Beleült a székbe. Hangosan többször felolvasta az első oldalon díszelgő sorokat, hogy örökre az emlékezetébe vésse. Azután lapozni akart, sikertelenül.

– Na ne! – mordult fel. – Ha én vagyok a varázsló, és ez tényleg hozzám tartozik, akkor miért nem engedelmeskedik?! Lehet, hogy csak álmodom az egészet?

– Nem álmodsz, ez a valóság – hallotta Katica hangját valahonnan a távolból. – Viszont el kéne fogadnod!

– Hogyan? – értetlenkedett.

– Gondolkozz!

– Gondolkozz, gondolkozz… ó, ez a könyökömön jön ki!... De várj csak… Elfogadom a tisztséget

A szemközti falon ajtó körvonalazódott. Hópehely csaholására kintről kinyitották. Remény sietett be, nyomában András és Csiperke, utánuk meg egy-egy ember, humkány, törpe és tündér. A trónteremben pedig ott tolongott Rézvölgy apraja-nagyja.

– Élj sokáig boldogan, kedves Gyöngy varázsló! – kiáltotta Remény, és megölelte.

– Élj sokáig boldogan! – zúgta utána a tömeg.

 

 

A nagy ováció zavarba hozta.

– Remény, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte halkan.

– Szerintem ez nem alkalmas pillanat! – ingatta a fejét András. – Szokásaink szerint késlekedés nélkül a trónterem emelvényén kell népünket köszöntened.

– Nem tennétek kivételt? Csak pár percet kérek! – esdekelt.

Üdvözlői megbántottan hátráltak ki a szobából. A nyitott ajtón keresztül jól látta, hogy a tömeg heves indulatokkal fogadja késlekedését.

– Rosszul tetted, baljós előjelnek hiszik – szólalt meg csendesen a tündér, mikor kettesben maradtak.

– De hát én nem tudok varázsolni! – tört ki Gyöngy. – Mi lesz velem, ha erre rájönnek?

– Most ne morfondírozz ezen, hanem gyere utánam! – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangsúllyal Remény. – Amint vége a szertartásnak, ígérem, eloszlatom az aggályaidat.

Hogy elejét vegye a további ellenkezésnek, határozott léptekkel kiment a trónterembe.

– Szedd össze magad! – hallotta belső énjét. – Akár tetszik, akár nem, Rézvölgy népe varázslójának tekint, legalább az első percekben ne okozz nekik csalódást!

– És később? – vitatkozott.

– Még azt sem tudod, mi lesz a feladatod! Ha már magadban nem bízol, bízz Reményben, ő kétségkívül tisztában van azzal, mit miért csinál.

– Rossz vége lesz ennek!

– Ha még sokáig totojázol, akkor biztosan. Na, mozdulj már!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (82.)

2018. június 09. 10:02 - Vid Ödön

(az elejére)

Körülnézett, ám változatlanul egyedül volt. Kibújt ruhájából, hogy legalább száraz holmija legyen, amikor kijön a tóból. Csak a vízitündér ajándékát hagyta magán. A sziklafal tövében belegázolt a jéghideg vízbe, és már a második lépésnél elmerült. Prüszkölve rúgta magát a felszínre, és szaporán tempózott, hogy egy kicsit átmelegedjen. Némi hezitálást követően rászánta magát a barlang megkeresésére. Mély levegőt vett, és alábukott.

A tó sokkalta mélyebbnek bizonyult, mint amire számított. Kitartóan hajtotta magát lefelé, ám nyílásnak jó ideig még nyomára sem akadt. Ilyen mélyre még búvárkészülékkel sem merült, nemhogy szabad tüdővel. Mikor már azt hitte, pillanatig sem bírja tovább az egyre kínzóbb légszomjat és a ránehezedő nyomást, végre megpillantotta a bejáratot. Ahogyan a vers sugallta, vakmerőn beúszott az üregbe, remélve, hamarosan felbukkanhat a túloldalon. A járatnak azonban nem akart vége szakadni. Hasa mind görcsösebben rángatódzott, ahogy megpróbálta a levegőt benntartani, azonban ereje vészesen fogyott.

– Villő, segí… – sikította végső elkeseredésében.

Ezzel tüdeje egy csapásra kiürült, ámde azért még tett egy utolsó, elkeseredett tempót.

 

III.rész
A varázsló

 

Valami forró és érdes dolog érintésére tért magához. Kinyitotta a szemét. Hópehely boldogan csaholt, hozzádörgölődzött, nyalogatta, ahol érte. Ő pedig önfeledten hancúrozott vele, hiszen már lemondott róla, hogy valaha is viszontlátja.

Azután körülnézett. Hatalmas, szabálytalan, magas boltozatú üregben feküdt, a közepét elfoglaló tavacska homokos partján. A falakból sugárzó kékes fénytől elég világos volt. Pár lépésnyire Csiribi-Csiribá nemrég látott köpenyébe és süvegébe öltöztetett szobrot pillantott meg. A ruha vadonatújnak tetszett, ő meg ott hevert egy szál nyakékben. Nem sokat töprengett, magára öltötte a darabokat, amelyeket mintha rá szabtak volna.

– Na, ezt túléltem – sóhajtotta –, legalábbis Hópehely valóságosnak tűnik. Ha így van, köszönöm neked, Villő, vagy annak, aki kihúzott a pácból!

Szavaira csak a puli csaholt, ahogy egyetértését fejezte ki. Körbejárt a teremben, a talajon csak tappancsnyomokat talált. Hiába tapogatta, ütögette a rücskös, nyirkos falakat, meresztette a nyakát, járt körbe többször, sem lent, sem fent nem nyílt kijárat.

– Idáig eljutottam, de hogyan kerülök ki innen? Ráadásul veled, Hópehely, mert téged semmi kincsért sem hagynálak itt. És hol van a beígért hagyaték, mert gondolom, nem ez a hacuka az!

A kutyus a terem egyik távoli pontjához szaladt, Gyöngy pedig kíváncsian ment utána. A mennyezetről bojtos végű szalag lógott le. Megrángatta, és erre pár méter hosszú folyosó nyílt előtte, amin kényelmesen, állva átfért. Mögötte kékes fényben fürdő nyolcszögletű szobácskát pillantott meg. Hópehely a lábához ült, és kérdőn nézett rá. Bizonytalankodott, belépjen-e. Végül elszánta magát, és határozottan átment a helyiségbe, négylábú társa meg, szorosan a nyomában, követte. Mire körülnézett, a nyílás mögötte már be is zárult.

Az ajtó és ablak nélküli falakat szabályos, simára csiszolt olívzöld kövekből építették, a mennyezet bordáit tartó oszlopokat pedig fehér márványból faragták. A mozaik berakásos padlót frissen takarítottnak vélte, mintha gazdája csak az imént hagyta volna el.

Meglepetésére ruháit és tarisznyáját, amelyeket még a Csobogó forrásánál vetett le, valaki fogasokra aggatta. Középen egyetlen szék és egy nyolcszögű asztal állt. Rajta hatalmas, bőrbe kötött, csatokkal záródó, pántolt fedelű könyv hevert, mellette meg egy síp. Izgatottan oldotta ki a kapcsokat, és ütötte fel a kötetet. Az első oldalon egy versikét talált:

 

Használj Rézvölgy üdvére,

Lakói örömére!

Tanácsokat keressél,

Tudásoddal bővítsél!

 

Szíved vágya teljesül,

Sose leszel egyedül!

Életednek alkonyán

Add tovább e hagyományt!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (81.)

2018. június 02. 09:22 - Vid Ödön

(az elejére)

– Mi lenne, ha végre örömmel fogadnál egy tennivalót? – hallotta belső énjét.

– Akkor az nem én lennék! – vigyorgott. – Amúgy igazad van, most legalább felcsillant a boldog befejezés ígérete. Mert azért facér, értem epekedő királyfit nem említ. Sőt! Ha jól értem, még nekem kell pedáloznom…

– Javíthatatlan vagy!

– Bocs – fordult Gyöngy Reményhez –, csak elgondolkodtam.

– Hát… én inkább érzelmi viharokat láttam az arcodra kiülni. Őszintén remélem, jól jöttél ki belőle!

– Fogjuk rá!

Újra hosszú hallgatásba burkolódzott. Kisvártatva a tündér tapintatosan visszatért a tűzhöz, így egyedül üldögélt, és folytatta belső énjével a meddő szócséplést.

Reggel nem tartott a többiekkel, akik megkönnyebbülten, a boldog jövő reményében indultak haza a palotába. Magányosan ment a Csobogónak a Tükörfaltól jó félnapi járóföldre lévő forrásához. A vízfolyás közvetlenül a hegy lábánál csillogó aprócska, tízlépésnyi széles, ötvenlépésnyi hosszú, kristálytiszta vízű tóból eredt. Bár minden kavicsot élesen kivett a fenekén, az Égő-tengernél szerzett tapasztalatai alapján inkább mélynek, mint sekélynek vélte. Akármerre nézett, közel s távol üregnek nyomát se lelte.

– Hol a csudában lehet a forrásbarlang? – méltatlankodott. – Pedig itt kellene lennie, hiszen Csiribi-Csiribá, legalábbis a tudomásom szerint, sohasem hagyta el Rézvölgyet. Márpedig ez itt körös-körül masszív, megmászhatatlan szikla. És ösvény sincs, még akkora sem, mint amin leereszkedtem.

Jó darabon visszament, majd a patak túloldalán előre, azonban barlangnak, útnak jelét sem találta. Végül leült a tópartra, elővette tündértarisznyáját, és alaposan belakmározott. Remélte, tele hassal talán támad valami ötlete.

Enyészet havához képest szokatlanul szép volt az idő. Kellemes, langyos szellő borzolta a vizet, a felszínen táncoltak a delelő nap sugarai. Jóllakottan hanyatt dőlt, és lehunyta a szemét.

Díszes ruhájú, széles karimájú, csúcsos süveget viselő öregember tűnt fel. Hosszú, ősz haját meg szakállát két copfba fonta. Zöld szemei fiatalosan csillogtak barátságos arcában.

– Hogy vagy, leányom? – szólította meg kedvesen.

– Kicsoda maga? – kérdezett vissza.

– Mit gondolsz?

– Csiribi-Csiribá?... Nem, az lehetetlen, hiszen ő már rég meghalt!

– Úgy is mondhatjuk. De úgy is, hogy elköltözött ebből a világból. Ezt sokkal jobban szeretem.

– Akkor mit keres itt?

– Láttam, tanácstalan vagy, gondoltam, segítek – mosolygott.

– Megmondja, merre van a barlang?

– Nem, hiszen tudod te azt jól!

– Nem értem… Azt állította, segíteni jött…

– Pontosan.

– Szóval, maga is csak egy tipikus tanácsadó– mérgelődött.

Az öreg egyáltalán nem sértődött meg:

– Az meg miféle szerzet?

– Hát… olyan valaki, aki először alaposan kikérdez, azután olyan dolgokat mond, amiket mindig is tudtál, majd a végén jól megvág.

– Megsebesít?

– Á, nem úgy értettem. Sok pénz kér a semmiért.

– Ügyes… De most mennem kell, már így is sokat segítettem.

Mielőtt Gyöngy becsukhatta volna a száját, az öreg eltűnt. Körülnézett, azonban jelét se látta, hogy bárki járt volna ott. Ekkor távoli, tompa, kétségbeesett csaholást hallott.

– Vajon ezt is álmodom, mint a varázslóval való találkozást?

A kutya valahol tovább ugatott, a hang furcsán visszhangos volt.

– Szegény, csak nem szorult ő is a barlangba? Hol lehet a bejárat?

– Tudod te azt jól – szajkózta belső énje a varázslót.

– Na ne! Honnan a fenéből tudnám!

– Ha nincs a föld felett, akkor…

– Keresd a víz alatt! – csapott a homlokára.

Megborzongott a gondolatra, hogy a jéghideg tóba belemásszon, hát még alá is bukjon. Ekkor jutott eszébe a Villőtől kapott gyöngyös nyakék, ami egyszer már megszelídített vizet. Lekapta a nyakából, és belelógatta a vízbe, eredménytelenül.

– A csudába, hát már megint búvárkodnom kell! Ezt jelenti hát a vakmerő keresés. Normális ember ilyen időben már csak forralt italokat fogyaszt, nemhogy önszántából fürdik… Brrr… de útálom a hideget, meg az orromba menő vizet!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (80.)

2018. május 19. 16:03 - Vid Ödön

(az elejére)

Hallgatói felszisszentek. Rézvölgy történetében még sohasem ítéltek királyfit fogságra. Azért az intézkedés jogosságát senki sem vitatta.

Másnap napszállta előtt Remény, András, Tölgy, Csiperke, Ajándék és Gyöngy, meg jó néhányan a fontosabb udvari méltóságok közül ott álltak a Tükörfallal szemben. Erősen figyeltek, nehogy a lenyugvó nap sugaraiban fürdő sziklafalon esetleg megjelenő képből bármit elmulasszanak.

Gyöngyre nagy hatást tett a környezet. Lélegzetelállító magasságba emelkedett a völgyet lezáró függőleges hegyoldal. Pár napja, amikor a tetejéről lenézett, még el sem tudta képzelni, milyen látványban lesz része alulról.

Végre feltűnt a várva-várt jóslat. Gyönyörű, felhőtlen kék ég alatt egy emelvényen álló trónuson, koronával a fején, Csiperke ült, körülötte pedig rengetegen táncoltak boldogan. Az egybegyűltek izgatottan keresték magukat a látomásban, ámde sokan hiába. A nap gyorsan a Kristályhegy mögé süllyedt, és ezzel a kép is szertefoszlott.

– Szóval, nekem nincs jövőm Rézvölgyben – törte meg a csendet kisvártatva Tölgy. – Sebaj, pont erre számítottam! Amint a táró belyukad a barlangba, elmegyek, méghozzá örökre. És attól kezdve az lesz a születésnapom! Nektek pedig több bajotok nem lesz velem!

Mielőtt dermedt hallgatóságából bárki megszólalhatott volna, máris sarkon fordult, felszállt humkányja hátára, és ripsz-ropsz beleveszett a szürkületbe.

 

 

A hagyományt követve az éjszakát a Tükörfal tövében töltötték. A jelenés meg Tölgy beszéde mélyen felkavart mindenkit, a tábortűz mellett hajnalig erről beszélgettek.

Gyöngy félrevonult. Magányra vágyott, hogy megeméssze, amit nem látott. Ugyanis a Tükörfal az ő képét sem mutatta. Csak üldögélt, még saját magával sem akart vitatkozni.

Egyszer csak könnyű érintést érzett a vállán, Remény telepedett mellé.

– Szomorú vagy – kezdte a beszélgetést.

– Úgy tűnik, én már örökre kívülálló maradok – sóhajtotta. – Pedig azt jósoltad, ti, rézvölgyiek, szeretni fogtok.

– Ne feledd, ez csupán egy bizonyos, nagyon valószínű pillanata a jövőnek – vigasztalta a tündér. – Az, hogy nem láttad magad, csak annyit jelent, azon a mulatságon nem leszel jelen.

– Ahogy Tölgy, meg Ajándék sem.

– Igen. Sőt, András meg én sem. És ez rajtunk kívül még sokakra igaz népünkből.

Gyöngy hosszan hallgatott.

– Rézvölgy egyetlen lakója sem fogja elfeledni hőstetted – törte meg a csendet Remény.

– A hála meg a szeretet nem ugyanaz. Én ez utóbbira vágyom.

– Akik igazán megismertek, egytől egyig megszerettek, Dömötör, Katica, Odi, Fűanyó, jómagam, meg még sokan mások. Szerintem a szerelem is hamarosan rád tör.

– Hát… köszönöm a bíztatást – mosolyodott el Gyöngy kényszeredetten. – Apropó, elárulnád, mi történt volna veled és tündér testvéreiddel, ha Csiperke hatalmának megtörése előtt Rézvölgybe jöttök? Meg azt, hogy én miért mászhattam meg a Kristályhegyet, és ennek okát miért titkoltátok el előlem?

– Megharagudnál, ha kérdéseidre nem most válaszolnék?

– Saját érdekemben, igaz?!

– Megnézted már Csiribi-Csiribá végakaratát, mióta meggyógyítottad Csiperkét? – váltott témát Remény, figyelmen kívül hagyva az epésnek szánt megjegyzést.

– Eszembe se jutott! Szerintem üres, hiszen teljesítettem a feladatot – legyintett.

– Nos, én nem lennék biztos ebben.

– Tudsz valamit? – nézett gyanakodva a tündér arcába.

Az csak kedvesen mosolyogva rázta a fejét. Gyöngy rövid tétovázás után elővette a bőrt, és a meglepetéstől majdnem elejtette. A sötétben betűk világítottak:

 

Vándorlásod legvégén

Forrásbarlang rejtekén

Hagyatékom megleled

Ha vakmerőn keresed.

 

Szóval, újabb rejtvény, újabb feladat! – morogta. – Vége lesz ennek valamikor?!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (79.)

2018. május 12. 14:10 - Vid Ödön

(az elejére)

– Csak fél, de még rendbe jöhet – bátorította Gyöngy. – Ne add fel a reményt!

A szürkületben hamarosan megpillantották a sziklafalban sötétlő nyílás előtt idegesen toporgó királyfit, aki kardot rántott:

– Ne közelítsetek, sárkányfajzatok!

– Szerelmem, nem ismersz meg?

– Te Csiperke, a sárkány vagy, csak Ajándék bőrébe bújtál, hogy lecsaphass rám – visítozott Tölgy. – Ha még egy tapodtat jösz felém, istókuccse megkóstolod a kardom! Legalább férfihoz méltón halok meg.

A veszekedésre előbújtak a tárnából a törpék, és szerszámaikra támaszkodva, kárörvendő vigyorral figyelték a folytatást.

– Neked elmentek hazulról – üvöltött rá Gyöngy.

– Tessék? – kerekedett el Tölgy szeme.

Pillanatnyi meghökkenését kihasználva odaugrott, és egy jól irányzott rúgással hétrét görnyesztette.

– Segítsetek! – kiabálta Ajándék.

A törpék örömmel vetették magukat a királyfira, lefogták, hogy mozdulni sem tudott. Az meg folyamatosan átkozódott. Gyöngy nemsokára megelégelte.

– Na ide figyelj, hibbant barátocskám! – toppantott. – Most visszajössz velünk a palotába, hogy a saját szemeddel győződj meg, Csiperke hercegnő teljesenrendbejött. Választhatsz: vagy saját lábadon teszed meg az utat, vagy pedig viszünk, mint egy elejtett vadat.

A megalázó póz gondolatára Tölgy összerázkódott.

– Engedek az erőszaknak! – morogta. – Mehetünk.

– Rendben, jegyzőkönyvbe vesszük – vigyorgott Gyöngy. – Mindenki tanúsítja: a túlerő kényszerített, hogy visszatérj a palotába.

A biztonság kedvéért azért kezeit meg lábait úgy kötözték össze, hogy a haladásban ne akadályozza, azonban képtelen legyen kereket oldani.

A visszafelé utat Ajándék kétségek között tette meg.

– Vajon most már mindig ilyen lesz? – gondolta. – Hová lett a kedves, drága, bolondozó fiú?... Még ha rendbe is jön, vajon végleges lesz-e a javulás?... Vagy örökké rettegnem kell, hogy újra előtör belőle a vadállat?... Már, ha a történtek után feleségül kér… és ha lesz bátorságom igent mondani…

Gyöngy szavak nélkül is megérezte, mi zajlik útitársnője fejében.

– Sajnálom szegényt – gondolta –, ebből a szituból ő csak vesztesen jöhet ki. Ha hozzámegy ehhez a... nem is tudom, minek tituláljam, nem akarom becsmérelni…

– Azt jól teszed, emlékezz Fűanyó intelmére! – szólt közbe belső énje.

– Vettem! Szóval ott tartottam, hogy Ajándék bárhogyan dönt, sohasem lesz maradéktalanul boldog.

– Azt nem tudhatod!

– Otthon is úton-útfélen ezt vágták a fejemhez: soha ne mondd, hogy soha

– Még mindig imádsz végletesen fogalmazni, azért javulsz.

– Kösz! De hogy visszatérjek eredeti gondolatmenetemhez, amit a közbekotyogásoddal megszakítottál, én csak örülhetek, hogy nekem nem kell Tölgyről gondolkodnom.

– Csak gondoskodnod – feleselt vele a hang. – Ne feledd, most te vagy itt a gyógyító, mindenki benned bízik. Még Remény is!

– Na, ez az, ami csak púp a hátamra!

A palota közelében Gyöngy Tölgyhöz fordult:

– Ha megígéred, hogy nyugton maradsz, amíg Csiperkével nem találkozunk, eloldozlak. Így is a kelleténél többen tudunk megalázottságodról.

– Nem kell nekem a nagylelkűt játszanod, boszorkány! – sercintett egyet a fogoly, meghazudtolva úri neveltetését.

– Ne beszélj így, szerelmem! – zokogott Ajándék.

– Te sem vagy különb, mint ez a némber!

Gyöngy vállat vont, majd bátorítóan átkarolta a vigasztalhatatlan lányt:

– Tarts még ki egy kicsit!

A trónteremben jóval kevesebben tartózkodtak, mint a születésnapi estélyen. Az udvartartás már megnyugodott, kedélyesen beszélgettek. Utat nyitottak az érkezőknek, közben fejcsóválva nézték a pányvára kötött királyfit.

Csiperke kitárt karral rohant Tölgyhöz, és boldogan átölelte:

– Ó, úgy örülök neked! Kérlek, bocsáss meg te is a történtekért!

– Soha, sárkányivadék! – bömbölte a férfi. – Felőlem mindenkit elbűvölhetsz, de engem nem versz át! Engedjetek utamra, vakok!

Kirohanását síri csönd fogadta, aztán Csiperkéből meg Ajándékból kitört a zokogás.

– Fiam, csillapodj! – intette végtelen nyugalommal, halkan András. – Elfogadom, hogy még mindig az átéltek hatása alatt állsz, de ez akkor sem jogosít fel más becsmérlésére. Ma már későre jár, nem érnénk időben a Tükörfalhoz, azonban holnap mind odamegyünk. Remélem, az neked is elég meggyőző lesz aggályaid eloszlatására. És, nehogy kárt tegyél magadban vagy másokban, az éjszakát legjobb, ha szoros őrizet alatt töltöd.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (78.)

2018. május 05. 18:20 - Vid Ödön

(az elejére)

Csiperke huszonhatodik születésnapja Enyészet havának közepére, újholdra esett. Bár csak kevesen ismerték Csiribi-Csiribá jövendölését e nappal kapcsolatban, Rézvölgy valamennyi lakója mégis nyugtalanul hajtotta álomra a fejét előző este.

Reggel a szokásos módon kelt fel a nap. Mindenki aggódva vizsgálgatta az eget, észrevesz-e bármilyen baljós jelet, vagy szokatlant, közben szaporán ilyesmiket sóhajtoztak:

– Csak ezt a mai napot éljük túl!

– Csak ne legyen Tölgy úrfinak igaza!

Ahogy minden jeles alkalomkor, erre az estére is jó előre meghívták a vendégeket. Most viszont megüzenték, az országot sújtó nehézségek miatt nagy lakomára senki se számítson.

Az előkészületeket Remény személyesen akarta irányítani. Kérte Tölgyet, vigye sétálni az ünnepeltet, de az mereven elzárkózott:

– Anyám, szó sem lehet róla!

– Miért?

– Tudod te azt jól! Énmég mindig biztos vagyok benne, hogy sárkányt melengettek a kebleteken. És az pont ma fog belőle előtörni. Énpedig nem leszek megint az első áldozata!

– Ezt a hangot nem tűröm! – szólt közbe András.

– Felőlem! – ordította Tölgy vérvörös ábrázattal. – Netán elkergetsz? Vagy vessem le magam a Tükörfalról, ahogyan Szélvészék?

Mielőtt válaszolhattak volna, becsapta maga mögött az ajtót.

Így András próbálta meg sétálni vinni unokáját, hogy ne legyen láb alatt. Az azonban éktelen sivalkodásba kezdett, nagyanyjára csimpaszkodott, mint akinek az élete függ ettől.

Lassan esteledett. A trónteremben összegyűltek az ünneplők, egyedül Tölgy maradt távol. Csiperke Remény és András között álldogált, a kezükbe kapaszkodott, és kisgyerek módjára gajdolt, kacarászott. Amikor az óra születésének percére fordult, mindenki szívszorongva leste, vajon a szép test szempillantás alatt sárkánnyá változik-e?

Ekkor gördítették be a születésnapi tortát, a tetejébe tűzött huszonhat csőből görögtűz tört elő. Az ünnepelt megigézve bámulta, mint aki sohasem látott még ilyet. Amint kialudt a díszfény, elengedte nagyszülei kezét, és kellemes hangon megszólalt:

– Kedveseim, köszönöm, hogy itt vagytok a születésnapomon!

A vendégek dermedten, lélegzetvisszafojtva várták a folytatást.

– Tudom, most sokan féltek attól, netán megismétlem a múltkori trükkömet. Ettől azonban nem kell tartanotok…

Hallgatói idegesen összerezzentek, és átvillant az agyukon, el kéne szaladni, mielőtt elnyeli őket egy gonosz szörny.

– … a születésem óta bennem élő sárkányt egyszer s mindenkorra legyőztem – folytatta, tudomást sem véve a teremben uralkodó feszültségről. – Hálás vagyok mindenkinek, akik ebben segítettek, elsősorban Gyöngynek, meg nagymamának, és tündér testvéreinknek. És szeretnék bocsánatot kérni tőletek azokért a szörnyűségekért, amiket elkövettem ellenetek.

Átölelte Reményt, Andrást, és semmi baj nem történt. A vendégek felszabadultan tapsoltak, és őszintén kívántak neki hosszú, boldog életet.

– Tölgy hol van? – kérdezte Csiperke egy idő után.

Senki sem tudta. Azóta nem látták, hogy összeszólalkozott a szüleivel.

– Nekem volna ötletem – jegyezte meg Gyöngy. – Megyek, megkeresem.

– Veled tartok – ajánlkozott Ajándék.

A Csobogót követve sietve indultak oda, ahol a törpék tárót hajtottak, hogy megkerüljék a Sodró barlangját lezáró omlást. Szótlanul haladtak egész éjszaka.

Még távol jártak a sziklafaltól, amikor már meghallották a királyfi üvöltözését:

– Bányalég, ne piszmogjatok már annyit!

– Igenis, Tölgy úr! De hát lássa be, könyörgök, borzasztóan kemény ám ez a szikla…

– Nem érdekel a siránkozásod! Noszogasd a léhűtőket, meg te se tátsad a bagólesődet, hanem forgasd szaporán a szerszámodat!

A durva hang hallatán Ajándék megtorpant, és elsírta magát:

– Nem ilyen volt!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (77.)

2018. április 28. 19:55 - Vid Ödön

(az elejére)

Rézvölgy egéről eltűnt a mindent beborító felhőtakaró, ám lakói korántsem tértek magukhoz egyik pillanatról a másikra. A lelküket visszakapott emberek és humkányok szomorúan vették tudomásul, hogy bár számukra lényegében megállt az idő, az eltelt tizenegy esztendő alatt otthonaik szinte teljesen elpusztultak. Kilyukadtak a tetők, átáztak a falak, az állandó nyirkosságtól összes ingóságuk megpenészedett. A földeket, kerteket pedig felverte a dudva. Nyakukon volt Enyészet hava, amikor jószerivel már semmit sem lehet tenni a következő évi jó termésért.

Akik szemtanúi voltak Tölgy dühkitörésének megszabadulásuk estéjén, örökre magukba zárták a félelmet, hogy a sárkány bármikor rájuk törhet. Azelőtt szinte egyetlen családként éltek, és nagyon szerették a királyi párt, a történtek után viszont tartózkodóvá váltak velük szemben. Határozott ellenszenvvel viseltettek a törpék iránt, mert azok kiszolgálták Csiperkét. Sokan legszívesebben visszaküldték volna őket bányájuk mélyére, mint régen, amikor a tündérek miattuk elhagyták Rézvölgyet. Rájuk viszont azért orroltak, mert nem osztoztak sorsukban, hanem képességeiket felhasználva elmenekültek a veszély elől. Tisztázhatták volna ennek az okát, helyette rátartian elutasították őket, amikor segíteni akartak a károk helyreállításában. Ezt pedig ők vették zokon, hiszen mindig is önzetlenül segédkeztek mindenkinek, ha kertjét, földjét művelte. Röviden, a völgy lakóira korábban jellemző békés, barátságos, családias hangulatnak jó időre befellegzett.

Mindezek tetejébe beköltözött az éhezéstől való félelem, hiszen a nyáron csak a törpéknek valót termelték meg. Bár nagyritkán azelőtt is akadtak problémák a rosszabb termés miatt, ennyire üres éléstárral még sohasem vágtak neki a télnek. Egyedül a tündérek nyújthattak volna segítséget, hiszen mesterei voltak a földnek, a megromlott viszony következtében azonban ebben senki sem bízott.

A legfeszültebb hangulat a királyi családban uralkodott. Csiperke, akit alig pár nap választott el huszonhatodik születésnapjától, testben korának megfelelő szépséggé változott, hála a Gyöngy csanakjaiból fogyasztott italnak, lélekben viszont visszasüllyedt egy négyéves gyerek szintjére. Ráadásul borzasztóan félénkké vált. Kizárólag nagyanyja mellett érezte magát biztonságban, és hisztizett, ha nem látta.

Tölgy morózussá lett. Elfelejtette ugyan, hogy mit művelt a szabadulás estéjén, ennek ellenére változatlanul idegenkedett unokahúgától. Ha meglátta, összeráncolta a homlokát, és valamit dünnyögött az orra alá, amit a közvetlen közelében állók sem értettek. Ajándékot kerülte, és ha szerelmese az okát tudakolta, zavartan hallgatott. Emiatt a lány hangulata is a padlót szántotta. Ugyan magába zárta fájdalmát, és senkinek sem panaszkodott, mégis egyre gyakrabban gondolt arra: talán nem érdemes Tölgy kijózanodásában, és ezzel kapcsolatuk rendbejöttében bizakodnia. Azok az indulatos szavak, amik a szabaduláskor elhagyták a férfi száját, kitörölhetetlenül belevésődtek az emlékezetébe. Egyelőre változatlanul szerette, ugyanakkor rettegett a gondolattól, hogy a királyfi nemrégen az igazi énjét mutatta meg.

– Ilyen emberhez kössem életre szólóan a sorsom? – tette fel magának napjában többször is a kérdést.

Közben Remény meg András kétségbeesetten próbálta fiát és unokáját normális állapotba billenteni, kevés sikerrel. Nagyon jól jött volna egy varázsló segítsége, csakhogy Csiribi-Csiribá régóta eltávozott erről a világról, utódja pedig egyelőre nem akadt.

Gyöngy még sohasem érezte magát ennyire egyedül, és a jövőjét, a lehetőségeit meg szinte kilátástalannak. A szüleitől kapott fiola a kavarodásban eltűnt, és bár a palotában minden zeget-zugot feltúrt, egyelőre nem került elő. Ezzel az otthonához kötő utolsó tárgya is odalett, vele együtt az esély, hogy valaha esetleg hazajut a saját világába. Vagy legalább Kristályhegyen túlra, ahol jó páran családtagként tekintenek rá. Mert abban biztos volt, hogy a hágón talált útelágazáshoz saját erejéből fel nem tud jutni. És a Sodró barlangjába vezető járatot sem sikerült a törpéknek még kibontani. Reményt leszámítva pedig mindenki óvakodott tőle, és lehetőleg kitértek az útjából, nehogy szóba kelljen elegyedni vele.

– Azt említetted egyszer, amennyiben sikerrel járok, szeretni és tisztelni fognak! Ehelyett boldog-boldogtalan úgy néz rám, mint egy bélpoklosra! – fakadt ki keserűen az egyik este.

– Micsodára? – értetlenkedett a tündér.

– Ó, ez csak egy szólás ilyen helyzetekre – legyintett. – Az a világomban valaha egy szörnyű, ragályos betegség volt, aki abban szenvedett, azzal félelmükben nem érintkeztek az emberek. Lényeg a lényeg, engem is kerülnek.

– Szerintem ez csupán átmeneti állapot. Ne feledd, egyelőre mindenki egy kicsit bolondul viselkedik.

– És ha ez így marad?

– Nyugodj meg, minden csoda legfeljebb pár napig tart. Ha Tölgy jóslatai nem következnek be, amit őszintén remélek, meglásd, egykettőre lenyugszanak a kedélyek!

(folytatás)

Szólj hozzá!